A trubadúr

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A trubadúr Giuseppe Verdi operája 4 felvonásban, 8 képben. Szövegét Salvatore Cammarano írta. A trubadúrt 1853. január 13-án a római Apollo-színház mutatta be. A műnek olyan sikere volt, hogy alig másfél évvel később, 1854. október 31-én már a magyar Nemzeti Színház is műsorra tűzte Verdi remekét. Az újonnan felépült magyar Operaház 30 évvel később, 1884. december 7-én újította fel a dalművet.

Tartalomjegyzék

1 Hernani „csatája” és a romantikus dráma a trubadur szövegének háttere
2 Az opera keletkezése
3 Szereplők
4 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Hernani „csatája” és a romantikus dráma a trubadur szövegének háttere

1830. február 26-a emlékezetes dátum a Comédie Française (a francia nemzeti színház) történetében: ezen a napon került bemutatásra Victor Hugo Hernani című drámája. Ez a mű új fordulatot adott a francia színháznak, színműírásnak, játékstílusnak és a drámai verselésnek. A publikum két pártra szakadt. Az egyik a régi, klasszikus dráma hagyományainak védelmében vonult fel és már eleve elhatározta, hogy ha kell, botrányba fullasztja Victor Hugo merész, romantikus drámakísérletét. A másik párt, élén Théophile Gautier-val ez alkalommal rikító vörös mellényt öltött és ujjai között, meglehetősen kihívóan, nehéz, elefántcsontgombos botot pergetett. Egyébként Victor Hugo egész baráti köre ilyen harciasan és ilyen meghökkentő öltözékben jelent meg az előadáson. A jelszó ugyanis ez volt: „Épater le bourgeois!”, magyarul: meghökkenteni a pogárt! Ezt a célt mind a baráti körnek, mind magának a színdarabnak teljes mértékben sikerült megvalósítania. A Hernani egy száműzött főúrról szólt, aki egyben a spanyol hegyek legrettegettebb banditavezáre. Majd feltűnik a színen egy harmadik lovag is: Don Ruy, aki viszont mint vőlegény tart igényt a szép Donna Sol szívére és kezére. A három szerelmes férfit borzalmas bonyodalmakba kergeti a sors. Bizony véres rémdráma ez, amelyet a „klasszikus párt” percenként szakított meg füttyeivel, pisszegésévelés lábdobogásával. E tüntetésre Gautier vörös mellényesei nem egyszer botütésekkel feleltek.

Tulajdonképpen min háborodott fel így a publikum egy része, miért lelkesedett olyannyira a másik?

A dráma meséje távolról sem oly igényes, hogy megérdemelte volna e komoly összecsapást. Nem is erről volt itt szó. A fiatal mesterek már únják a görög és latin hősöket, az égből leereszkedő félisteneket, tehát mindazokat a témákat, melyek immáron másfél évszázad óta uralkodtak a Comédie Française színpadán. Valami nyersebb, erőteljesebb, szenvedélyesebb hangot kívántak meghonosítani a deszkákon, még ha ez a merészebb hangvétel sértené is a finomkodó publikum ízlését. A csapongó képzelet, a viharos szenvedély, a robbanásig feszült indulat friss romantikájával akarták az új drámát telíteni. Meg akarták változtatni - tegyük hozzá, ez teljes mértékben sikerült is nekik - a francia vers, a francia dikció aranyszabályait. Victor Hugo Hernanija bebizonyította, hogy a dráma jól elbírja a nyelvkincs merészebb, frissebb szóhasználatát, hogy Corneille és Racine rímtana sem örökéletű: a rím ugyanúgy fejlődik, változik és gazdagodik, mint a művészet bármely más ága. A francia fül rendkívül érzékeny volt a sorvégződések iránt és az enjambement (a mondat átnyújtása egyik sorvégről a másik sor elejére) olyan drákói szigorú törvényeket írt elő, hogy költő legyen a javából, aki e furfangos előírásoknak eleget tud tenni.

Hernani „csatáját” végül is Victor Hugo és hívei nyerték meg. A romantika szabad, szenvedélyes szelleme beköltözött a színházakba. Hernanira - már csak a témája miatt is - elsősorban a spanyol mesterek figyeltek fel. A spanyol írók, költők, tudósok legjelentősebbjei ez idő tájt Párizsban tartózkodtak. Párizsba emigrált Angel Saavedra is (1791-1885), aki gyorsan magáévá tette Hugo stílusát, és az ő tolla alatt a szertelen, romantikus hang még csapongóbbá, még merészebbé vált. Főművében, a „Don Alvaro o la fuerza del sino”-ban (Don Alvaro avagy a végzet hatalma) még véresebb történettel szolgált, mint Victor Hugo. Mindenkit meg kell ölnie, akinek családi vagy baráti kapcsolata van szerelmesével. Így megöli menyasszonya apját, bátyját és végül - hogy az átoknak véget vessen - saját életét oltja ki.

A spanyol romantika bizonyos mértékig túlmutat Victor Hugo drámai kísérletén. A képzelet-teremtette és kissé valószerűtlen főhősök mellett ugyanis a mellékalakok egész sorát vonultatja fel és e diákok, polgárok, öszvérhajcsárok, kofák, kocsmárosok, csavargók színes világa már a valóságot, a spanyol életet helyezi a dráma középpontjába.

Saavedrának egész sor tanítványa támadt Spanyolországban. E követők közül kétségtelenül Antonio Garzia Gutierez (1813-1884) érte el a leghangosabb és legmaradandóbb sikert. A sevillai publikum új klasszikusként üdvözölte az El trobador fiatal szerzőjét, aki az egész drámát a bosszúra, a szenvedélyes gyűlölet motívumára építette fel. Tetszett a regényes környezet is: cigánytábor, középkori vár, titokzatos trubadur, akinek szerelmes szerenádjára fellángol a grófkisasszony szíve; párbaj életre-halálra, méghozzá két testvér között, kik semmit sem tudnak a vérségi kapcsolatról; máglyaláng, mely egy ártatlan gyermeket hamvaszt el, és mindehhez az áradó verssorok, a szenvedélyes monológok, a kardpengeként csattogó dialógusok romantikus zengése.

[szerkesztés] Az opera keletkezése

Felmerül a kérdés: vajon a történelem egy-egy való korszakát ábrázolják-e az imént tárgyalt romantikus drámák? Bízvást mondhatjuk, hogy nem.

Nem véletlen, hogy e művek zeneisége a múlt század egyik legnagyobb drámai muzsikusát is megragadta. Giuseppe Verdi megzenésítette a Hernanit is, a Végzet hatalmát is, és remekművei között az egyik legszebb gyöngyszem az El trobador, mely olasz változatában az Il trovatore, a mi szóhasználatunk szerint a Trubadur címet kapta.

Verdi a dráma lényegét ragadta meg. Az izzó szenvedély muzsikájával adott szárnyat Gutierez alkotásának.

Cammarano szövege - különösen az elbeszélés formájába sűrített drámai előzmények miatt - kissé homályos. Éppen ezért, az elmúlt évtizedek során jónéhányan átdolgozták már a librettót.