Mérei Ferenc

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Mérei Ferenc (Budapest, 1909. november 24. – 1986. február 23.) pszichológus, pedagógus.

Sikeres érettségi vizsgája után 1928-tól a párizsi Sorbonne-on tanult tovább. Politikai gazdaságtannal, statisztikával, irodalommal, és tizenegy nyelvvel foglalkozott. Végül a gyermekpszichológia és a pályaválasztási tanácsadás kötötte le igazán. Az egyetemen Henri Wallon fogadta tanítványává, aki a gyermekvilág tanulmányozásában irányította.

1932-ben tartotta első tudományos előadását. A Piaget-t bíráló előadás szembeállította mesterével, de kialakította kulcseszméjét, aminek lényege az ember társas meghatározottsága. Két diplomát szerzett; egyet a pályaválasztási tanácsadó főiskolán, és egyet a Sorbonne bölcsészkarán filozófiából, szociológiából, pszichológiából és pedagógiából. Párizs adta életre szóló barátait, tanítómestereit, eszményképeit, világnézetét.

1934-ben friss diplomásként tért haza, de állást nem kapott, így az Állami Gyermeklélektani Intézetben dolgozott fizetés nélküli pszichológusként 1938-ig. Elsőként kutatta az egyénre ható társas élményt, a szabály- és a normaképzés társadalmi szerepét. 1937-ben írta meg „A gombozó gyermek” és „Az országépítő gyermek” című tanulmányait.

1938-tól 1940-ig a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskola Szondi Lipót sorsanalitikus kórtani és gyógytani laboratóriumában dolgozott. Fizetést itt sem kapott, ezért nyelvtanításból élt. Ekkor kötött házasságot, gyógypedagógus feleségével együtt tanulták meg a vizsgálatok szervezését és gyakorlatát.

A zsidótörvény miatt eltanácsolták a laboratóriumból, így 1940-tõl a Patronázs Egyesület György Júlia által vezetett ambulanciájára került. Itt írta első könyvét 1942-ben, „A pályaválasztás lélektana” címmel. Ekkor ismét elvesztette munkahelyét, munkaszolgálatra vitték. 1944-ben megszökött, átjutott a fronton és csatlakozott a szovjet hadsereghez, ahol századosi rangban katonai szolgálatot is teljesített.

1945-tõl 1948-ig a Fővárosi Lélektani Intézet vezetője, a Pedagógiai Főiskola és az Eötvös Kollégium tanára, a NÉKOSZ központi szemináriumának vezetője.

1949-ben kinevezték az Országos Neveléslélektani Intézet élére. E korszakot számos tanulmány és három könyv jelzi: „A gyermekek világnézete” (1945.), „Az együttes élmény” (1947.) és a „Gyermektanulmány” (1948.)

Tudománytörténetileg nevezetes az Együttes élmény kísérletsorozata, amelyet az Egyesült Államokban már 1949-ben átvettek, és bekerült a bizonyított pszichológiai kísérletek gyűjteményébe is.

1949-ben pedagógiai munkásságáért a Kossuth-díj ezüst fokozatát kapta meg. 1950-ben az intézetet felszámolták. Méreit állásából elbocsátották, Családját fordításból tartotta el. 1956-ban rehabilitálták, kiemelt tudósként került a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Intézetébe, majd 1958-ban a Biokémiai Intézetbe.

Államellenes szervezkedés vádjával 1958. októberében letartóztatták és 10 évre ítélték. Szabadságvesztését a Gyorskocsi utcai börtönben, a Gyűjtőfogház ún. kisfogházában, illetve kórházában, majd a sátoraljaújhelyi és a váci fegyintézetben töltötte.

1960-ban a Sátoraljaújhelyi Országos Börtönben kezdte írni (mivel mással nem rendelkezett, WC-papírra) a „Lélektani Naplót”. Fogvatartása alatt egészségi állapota megromlott, agyérgörcsöt kapott.

1963 márciusában amnesztia keretében szabadult.

1964. februárjában az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben ált munkába, ahol az általa alapított Klinikai Pszichológiai Laboratórium vezetője lett. A műhelyteremtés szándékával gyűjtötte maga köré munkatárait, tanítványait, például Nemes Líviát, Binét Ágnest. Laboratóriuma a magyar pszichológusképzés központjává vált. Binét Ágnes társszerzője volt a nagysikerű Gyermeklélektan (1970) és az Ablak-Zsiráf címû könyveknek.

A csoportok belső viszonyait, az egyének csoportban elfoglalt helyét, az egyén szerepeit kutatták szociometriai vizsgálatai. Gyermektanulmány címû könyvében a gyermeki világképet és logikát írja le, saját kísérleti eredményeivel illusztrálva. Az erkölcs- és szabálytudat alakulását, a társas magatartást, az osztályok társas életének szociometrikus elemzését, a gyermeki világnézetet, az értékek alakulásáról szóló gondolatait tartalmazza.

1965. és 1970. között született az általa alapított Vademecum sorozat 50 füzetét – amelyeket elsősorban tanítványai számára írt – mindmáig alapműként használják a hazai pszichológusok.

A 70-es években további jelentős műveket írt.: „A közösségek rejtett hálózata” (1971.), „Klinikai pszichodiagnosztikai módszerek” (1974.), „A klinikai pszichológia” (1974.).

Önéletrajzi írásában fogalmazta meg alapállását: "Rögeszmém volt, és maradt, hogy ha változtatni akarunk az embereken, akkor elsősorban magában a pedagógiában kell változtatni. (...), ezért kutattam a pedagógiai hatással elérhető változás lehetőségét." Nagyon fontosnak tartotta a pedagógusok képzését, továbbképzését, és sokat is tett ennek érdekében.

1976-tól vezette a Magyar Pszichológiai Társaságot, és a pszichodramatikus képzést.

Életművét a Magyar Tudományos Akadémia 1982-ben "a pszichológiai tudományok doktora" fokozattal ismerte el, és Ranschburg Pál emlékéremmel tüntette ki.

Oktatáspolitikai nézeteit az 1948-ban megírt, de csak 1985-ben megjelent „Demokrácia az iskolában” címû tanulmányában fejtette ki. A gyermekközpontú, cselekvésre, önálló véleményalkotásra nevelõ iskola volt az eszményképe. Időtálló felismerései az élő pedagógiát szolgálják.