Langobárdok
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A langobárdok, más néven longobardok a germán népek közé tartozó népcsoport. A langobárdok skandináviai őshazájukból az Elba alső folyásához települtek át, itt találta őket Tiberius 5-ben. Innen Morvaországba, majd délebbre, a Duna vidékére vonultak, és megalapították első országukat Pannoniában. 551-ben Bizánccal szövetségben döntő vereséget mértek Turisind gepida király csapataira. 557-ben Alboin lett a langobárdok főnöke, aki Bajánnal, az avarok fejedelmével szövetkezett a gepidák és Bizánc ellen. Az avarok azonban veszélyesnek tűntek számukra, így 568-ban itáliai hadjáratra vonultak, és ott paviai központtal királyságot alapítottak (572). Főként a Pó medencéjében, Észak-Toscanában, Umbriában telepedtek meg. Országuk -miután 574-ben hercegségekre hullott szét- 584-től ismét királyság lett, s Authari király alatt jó kapcsolatai alakultak ki északi szomszédaival. 643-ban Rothari király kodifikálta a langobárd népjogot (Rdictus Rothari). Hatalmuk tetőpontja a 7. század második felében, I. Grimwald idején teljesedett ki. 751-ben Aistulf elfoglalta Ravennát, véget vetve ezzel az itáliai bizánci uralomnak. 773 - 774-ben Nagy Károly frank király meghódította a langobárd királyságot, amely így egyesült a Frank Birodalommal. Nevüket Lombardia őrizte meg.
[szerkesztés] Források
- Pecz Vilmos: Ókori lexikon I-IV. kötet. Budapest, Franklin Társulat, 1904. Lásd még itt.
Based on work by 