Júniusi forradalom (Albánia)
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Az 1924-es albániai júniusi forradalom (albánul Revolucion e Qërshorit) az ország történelmének mindmáig egyetlen polgári demokratikus forradalma volt, amelynek célja a feudális viszonyok megszüntetése, Albánia társadalmi és gazdasági felzárkóztatása és a diktatórikus eszközökkel kormányzó Amet Zogu elűzése volt. Vezéralakja a korszak ellenzéki tömörülésének vezetője, a görögkeleti püspök Fan Noli volt.
[szerkesztés] Története
Az 1920-as évek elejétől az albán politikai életben mind aktívabb szerepet vállaló Amet Zogu már belügyminisztereként felhívta magára a figyelmet erőszakos és diktatórikus módszereivel. Ahogy mind több hatalmat ragadott magához, úgy szaporodott ellenségeinek száma, akiket a Fan Noli, Sulejman Delvina és Avni Rustemi alapította Demokraták Ellenzéki Pártja fogott össze.
1924 februárjában a miniszterelnök Zogu pénzügyi botrányba keveredett és egy merényletet is elkövettek ellene, amelynek során a karján megsebesült. Ezt követően lemondott és a kormányrudat átadta régi szövetségesének, leendő apósának, Shefqet Verlacinak. Ez a lépés azonban nem nyugtatta meg az ellenzéket, nyilvánvaló volt, hogy Verlaci háta mögül továbbra is Zogu irányítja az országot. A Népszövetség részéről márciusban történtek ugyan diplomáciai lépések afelé, hogy megbékítsék egymással a kormányzatot és az ellenzéket, de mindkét fél elutasította a közvetítést. A világszervezet ezután felhívást tett közzé, amelyben a nyomorúságban élő albánok gondjainak enyhítésére, segély gyűjtésére szólította fel a nyugati világot. Maga a Népszövetség 50 ezer svájci frankot, a Vatikán 90 ezer lírát, a brit kormány pedig 5 ezer fontot ajánlott fel a célra, és az Amerikai Egyesült Államokban is gyűjtés indult.
Az egyébként is ellenséges hangulatot tovább mérgezte egy sajnálatos bűncselekmény-sorozat és a nyomában járó politikai közbeszéd. Április 6-án Tiranától negyven kilométerre, a shkodëri úton meggyilkoltak két amerikai üzletembert, Robert Lewis Colemant és George B. De Longot. Zogu kapott az alkalmon, és politikai indítékot keresve a kettős emberölés mögött, ellenzékét vádolta meg a bűntettel, mondván, hogy így akarják kormányát a nemzetközi közvélemény előtt lejáratni. Az ellenzék ezen a feltételezésen felháborodott, de április 8-án a rendőrség tűzpárbajban lelőtte az amerikaiak feltételezett gyilkosait, így a botrány ekkor még elült. Április 17-én azonban Dél-Albániában újabb két meggyilkolt amerikai holttestét találták meg, és a politikai sárdobálás újra kezdetét vette. Három nappal később, április 20-án Tiranában, a parlament épülete előtt fényes nappal meggyilkolták a radikális ifjak vezetőjét, Zogu ellenzékének egyik vezéralakját, Avni Rustemit. Noli és hívei nyilvánvalónak tartották, hogy Zogu emberei állnak a merénylet hátterében. Az ellenzék a fél országon átutaztatta a holttestet, hogy így buzdítsa a népet a kormányhatalom megdöntésére. Rustemit utolsó útjára tízezrek kísérték el, ahol Noli tartott gyújtó hangú gyászbeszédet, s az elégedetlenség országos szervezkedéshez vezetett.
 •
•
•
•
•
•
•
•
•
•
•
•
•
•
•
•
•
Jón-tenger
Ohridi-tó
Preszpa-tó
Jezercë (2694 m)
Korab (2751 m)
|
| térkép szerkesztése |
Május 10-én mérgesedett el végérvényesen a helyzet, amikor a nemzetgyűlés ellenzéki képviselői és a kormánypárti frakció között előbb parázs vita, majd heves lövöldözés támadt annak ürügyén, hogy kijelöljenek-e Tirana helyett egy másik fővárost vagy sem. Az affért követően az ellenzékiek 6000 fegyveres élén és az albán közvélemény támogatását maguk mellett tudva elfoglalták északon Krujë-t és Shkodërt, délen pedig Vlorë-t és Beratot. Ezzel közrezárták Tiranát, amelyet mindösszesen 3 ezer jól kiképzett kormánykatona védett – nekik köszönhetően nem tudták a lázadók számbeli fölényük ellenére sem bevenni a fővárost. Északon Luigj Gurakuqi vezetésével és Rexhep Shala katonai parancsnoksága alatt harcoltak a felkelők, míg délen Fan Noli és a katonai parancsnok Kasëm Qafëzezi irányította a csapatmozgásokat. Később csatlakoztak hozzájuk Bajram Curri, Zia Dibra és Elez Isufi csapatai is. Noli Vlorë-ban ideiglenes kormányzóbizottságot alakított volt képviselőtársaival.
Eközben a világ is figyelemmel kísérte az albániai eseményeket, nem kevés kockázattal járhatott ugyanis a kis balkáni országban uralkodó zűrzavaros helyzet. A görögök, a szerbek és az olaszok is ugrásra készen várták az alkalmas időpontot, amikor lerohanhatják Dél-Albániát, az északi Shkodër vidékét, illetve az ország középső részét. Az albán partoknál a helyzet alakulásától függően beavatkozni kész amerikai csatahajók cirkáltak.
A felkelők május végén ultimátumot intéztek a kormányzathoz, amelyben az árulók (Amet Zogu és hívei) száműzését és új kormány alakítását követelték. A nemleges válaszra a felkelők vezetői kiadták a parancsot, és felfegyverzett embereik megindultak Tirana felé. Heves harcok és száz halálos áldozat árán a lázadók június 2-án elfoglalták a főváros egy részét. A Legfelsőbb Tanács két tagja, Xhafer Ypi és Refik Toptani még aznap elmenekült a fővárosból (Gjon Çoba már egy héttel korábban elhagyta a posztját). Shefqet Verlaci ugyanaznap Tirana védelmének megszervezésébe fogott, s Ilias Vrionit bízta meg a kormány vezetésével. Június 5-én a forradalmárok ismét ultimátumot intéztek a kormányhoz, amelyben felszólították a hatalom huszonnégy órán belüli átadására. Miután nem történt semmi, a harcok kiújultak.
Eközben Fan Noli június 7-én kommünikét tett közzé, amelyben kinyilvánította, hogy a forradalom célja az albán népet nyomorba taszító középkori viszonyok felszámolása. A fennálló Zogu-adminisztráció tönkretette az ország költségvetését és gazdaságát, és egyedül ő tehető felelőssé a közelmúltban kialakult anarchisztikus viszonyokért. Kiáltványát azzal zárta, hogy az új, forradalmi kormány külpolitikája nem fog eltérni a korábbitól, belpolitikai célja az ország politikai, társadalmi és gazdasági felzárkóztatása, Rustemi és az amerikai üzletemberek gyilkosainak (értsd: Zogunak és híveinek) megbüntetése. Mindennek azért érezte szükségét, mert a nyugati újságírók mint nacionalista rebellisekről cikkeztek róluk, s a felkelőket Mussolini fasisztáihoz hasonlították.
Az ország más részein sem szűntek meg a csapatmozgások. Míg Tirana folyamatos blokád alatt állt, a felkelők június 7-én elfoglalták Korçë-ot, de Elbasant már nem tudták bevenni. A kormányhadsereg kisebb sikereket ért el Lezhë térségében, június 10-ére azonban a felkelők szétverték Zogu csapatait és elfoglalták Tiranát. Az országban a rend helyreállt, a polgári lakosságtól június 11-én begyűjtötték a fegyvereket, 16-án pedig Noli vezetésével megalakult a forradalmi kormány.
Nolit az elképzelt reformok végrehajtásában a legkülönfélébb érdekcsoportok lehetetlenítették el, s a nagyhatalmak sem támogatták a „vörös püspököt”. Zogu az év végén magánhadserege élén visszatért Tiranába, és december 24-én elfoglalta Tiranát. Noli és minisztertársai Olaszországba szöktek, a júniusi forradalom többi résztvevőjére pedig megtorlás várt: Bajram Curri Zogu katonáitól sarokba szorítva öngyilkos lett, Zia Dibrát elfogták, majd „szökés közben agyonlőtték”, Luigj Gurakuqit az olaszországi Bariban lőtte le egy ismeretlen fegyveres.
[szerkesztés] Irodalom
- Paul Lendvai: Das einsame Albanien. Reportage aus dem Land der Skipetaren. Zürich: Interform. 1985.
- Gárdos Miklós: Magyar királyné a tiranai trónon. Budapest: Akadémiai. 1990.
- Miranda Vickers: The Albanians. A modern history. London: Tauris. 1995.
- Barbara Jelavich: A Balkán története. I–II. Budapest: Osiris; 2000. 1996.
- Tajar Zavalani: Histori e Shqipnis. Tiranë: Phoenix. 1998.
- Réti György: Albánia sorsfordulói. Budapest: Aula. 2000.
Lásd még: Albánia történelme, Albánia a két világháború között
)
