Upanisadok

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Tartalomjegyzék

1 Az upanisádok keletkezése
2 Az upanisádok gondolatvilága
- 2.1 A világ egységéről szóló tan
- 2.2 A lélekvándorlás-tan
3 Lásd még
4 Források

[szerkesztés] Az upanisádok keletkezése

Az upanisádok (szanszkritül: उपनिषद्), i.e. 800-500 körül keletkeztek .

A védikus irodalom harmadik korszakából valók az aranyakák (erdei könyvek), amelyek az életük végét az erdőben remeteként leélő bráhmanák (papok) művei. Az aranyakák túlnyomórészt filozófiai tartalmú szövegei idővel kiváltak belőle és upanisád néven lettek ismeretesek.

Az upanisád jelentése: melléülés, a tanítvány leülése a mester mellé.

Az upanisádok tanításai titkos tanítások voltak, csak a beavatottak ismerhették, ezért sokszor a mester a tanítvány fülébe súgva mondta el tanítását. Az upanisad-tanokat ugyanis nem volt szabad akárkivel közölni, csak legidősebb fiúval vagy meghitt tanítvánnyal, s a tanító az upanisadokban gyakran csak ismételt unszolásra közli bölcsességét. A "titkos tan" értelemnek megfelelően már a legrégibb upanisadokban is igen heterogén dolgok vannak, mert minden tan, amely nem való a nagy tömegnek, "misztérium": mély értelmű filozófiai tan épp úgy, mint fantasztikus szimbolika, allegória, varázslati cél szolgálatában álló formula.

Az upanisádok száma eredetileg nem volt nagy. Azonban mivel a védikus tanítások különböző iskolákban eltéréseket mutattak, ezért minden régi védikus iskolának megvolt a maga upanisádja. Ezek száma eredetileg hét volt: kettő tartozott a Rigvédához, három a Jadzsurvédához és kettő a Számavédához. Ezek úgy i.e.800 és i.e.600 körül jöttek létre. Azonban később is keletkeztek upanisádok, a mai indiai hagyomány mintegy kétszázat tart számon. Filozófiatörténeti szempontból a hét legkorábbi upanisád a legértékesebb. Rajtuk kívül úgy ötven upanisád filozófiai tartalmú, a többi csupán áldozati szimbolikát és papi spekulációt tartalmaz.

Az upanisád-irodalom legrégibb és legértékesebb rétegét 14 (9 prózai és 5 metrikus), védikus iskoláknak tulajdonított s kánoni tekintélyben álló darab reprezentálja - köztük a Brihád-áranjaka upanisad (a legnagyobb) és a Cshándógja-upanisad. A legrégibb és legszebb darabok dialogikus formájúak. A többi upanisádok semmiféle kapcsolatban nincsenek a Védával, s jóval későbbi bölcseleti iskolák és vallásfelekezetek tanait és nézeteit tartalmazzák.

[szerkesztés] Az upanisádok gondolatvilága

Az upanisadok egész gondolatvilága a brahman és az átman fogalmai körül forog. A brahman a régi papi filozófia egyik fogalma, amely fejlődése utolsó stádiumában mint személytelen istenség s mint a teremtés principiuma jelentkezett. Az átman voltaképpen a "lehellet, lélekzet", aztán az ember "saját személye, saját teste", "saját maga" .

Az upanisadok alapeszméje mármost a brahman és az átman azonossága: A brahman, a világokat teremtő és fenntartó, végtelen, örök isteni erő, amely minden lényben megtestesülve áll előttünk, nem más, mint saját lelkünk. A spirituális pantheizmus vagy idealisztikus monizmus ez alapeszméje az upanisadokban különböző formulákban (mahá vákja "nagy tétel") van kifejezve. Ilyenek többek között a következők: "Ez a mindent átfogó lélek brahman" / Brihád-árjanka, II. 5. 19. / "Én brahman vagyok" / Brihád-árjanka, I. 4. 10. / stb. A leghíresebb formula, később milliók credoja, a Schopenhauer óta annyiszor idézett Tat tvam aszi तत् त्वं असि, "Ez vagy te" / Cshándjoga VI. 8-16. / . E formulában , "ez" a legfőbb istenség (pará dévatá). "Ez mindennek a lényege, ez a reális (szatja), ez a lélek (átman), ez vagy te, ó, "Svétakétu!" /Cshándjoga VI. 8. 7.

[szerkesztés] A világ egységéről szóló tan

A méhek gyűjtötte mézben a különböző virágok nedvei felismerhetetlenül egyesülnek s egyikük sem tudja megmondani, melyik virágról való, úgy a halál után a létezővel (szat) egyesült lények sem tudják, mik voltak előbb (VI. 9.). Valamint a tengerben egyesülő folyók vizei nem tudják eredetüket megkülönböztetni, úgy az élőlények sem tudják, hogy születésükkor a létezőből (szat) jönnek elő (VI. 10.). Valamint a fa elhal, ha életszerve (dsíva) elhagyja, de ez maga akkor sem hal meg, úgy meghal az ember is, akit életszerve elhagy, de ez maga nem hal meg (VI. 11.). Valamint a vízben feloldott só láthatatlan, noha a víznek minden cseppje sós, úgy észrevehetetlen a testben a létező (szat), noha benne van (VI. 13.)

A mindenség brahman, a brahman pedig átman, a brahman-átman az abszolútum.

A brahman, a mindenség, a világlélek, de ugyanaz, mint az egyéni lélek (dsíva, dsívátman). Ez az ismeret csak kisszámú kiválasztottak által közelíthető meg s csak bizonyos határig, mert hiszen az abszolútum olyasmi, "ami elől a szavak a gondolkozással együtt értetlenül visszafordulnak" (Taitti-rí-ja-up. II. 4.)

Annak a felfogásnak, hogy csak az egyéni lélekkel azonos világlélek létezik, voltaképpen kikerülhetetlen következménye az a nézet, hogy a való világ csak látszat.

A brahman-átman tanának egy másik következménye az istenek háttérbe szorítása. A legrégibb felfogást jól megvilágítja a következő hely: "Aki más istenséget tisztel (mint az átmant, önmagát) - abban a hiszemben, hogy az isten más, ő is más, az tévúton van, az csak az istenek barma (pasu). Amint a barmok az ember hasznára vannak, úgy vannak az emberek az istenek hasznára (t. i. áldozataikkal, amelyekre az istenek rá vannak szorulva). Azért az isteneknek nem kellemes, hogy az emberek ezt (t. i. az átman titkát) tudják" (Brihád árjanka upanisád. I. 4. 10.)

Az egyéni átman sorsa az ébrenlét, álmodás, mély alvás és halál állapotában, valamint a halál után szüntelen vizsgálódás tárgya s nagyszerű képekre, hasonlatokra nyújt alkalmat.A földi lét folyamán az egyéni lélek (purusa) folyton váltogatja az ébrenlét és alvás állapotát, mint egy nagy hal az innenső és túlsó partot.

[szerkesztés] A lélekvándorlás-tan

Bár a régibb védikus periódusban is felmerül, részletesen csak az upanisadokban van kialakítva: A Cshándógja-upanisad (V. 10. 1-7.) szerint az öt titkos tűz jelentését ismerik, haláluk után az istenek útjára (déva-jána) kerülnek, azaz először a tűzbe (a temetési máglya lángjába), aztán a nappalba, majd a hónap azon felébe, amelyben a hold telik, erre abba a félévbe, amelynek folyamán a nap észak felé mozog (s tehát a nappalok nőnek), az évbe, a napba, a holdba, a villámba, végül a brahmanba; - azok a házigazdák, akik áldoztak és jót cselekedtek, az az ősök útjára (pitr-jána) kerülnek, azaz először a füstbe (a máglya füstjébe), aztán sorjában az éjjelbe, a hónap azon felébe, amelyben a hold fogy, abba a félévbe, amelynek folyamán a nap dél felé mozog (s tehát a nappalok fogynak), az ősök világába (pitr-lóka), az étherbe, a holdba, ahol egy ideig (míg jó tetteik gyümölcse el nem fogy) tanyáznak, de innen aztán visszatérnek - és pedig sorjában az étherbe, a szélbe, a füstbe, a ködbe, a felhőbe, innen az esővel visszajutnak a földbe s itt először különböző növényekben (rizs, árpa, szézám, bab stb.) kelnek életre. A növényekből már csak úgy szabadulhatnak ki, ha táplálék alakjában valakinek a testébe kerülnek s itt spermává válnak. Ebben az esetben a jók jó anyaméhbe, azaz magasabb kasztú anyák méhébe kerülnek, a rosszak rossz anyaméhbe, azaz kaszton kívüli csándála nő, kutya, disznó méhébe jutnak (Cshánd. V. 10. 1-7.)

Az upanisádok tanítása szerint a cél a lét örök körforgásából (szanszára) kiszabadulni s a brahmannal egyesülni. Ezt a célt pedig csak az érheti el, aki a maga lelkének és az istenségnek, az átmannak és a brahmannak, azonosságát felismerte. A szabadulást csak a tudás hozhatja meg, semmiféle cselekedet elő nem mozdíthatja, ellenkezőleg csak hátráltatja. Ha ugyanis valamely lény halála után valami érdem vagy bűn marad fönn, amely még nem vette el jutalmát vagy büntetését, kikerülhetetlenül új létnek csírájává válik.

Az upanisadok rendkívül fontosak az ind gondolkozás történetében, mert velejében az egész poszt-védikus filozófia bennük gyökerez - az orthodox és heterodox rendszerek egész sorozata, elsősorban a Védánta-rendszer.