Menandrosz (komédiaköltő)

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Menandrosz, Menandros, Menander (Athén, Kr. e. 342 - Peiraeusz, Kr. e. 290) Görög komédiaköltő

Vagyonos irodalompártoló családból származott, Theophrasztosz tanítványa, Epikurosz barátja volt. Szoros szálak fűzték a Phaléróni Démétriosz athéni türannoszhoz. Nem fogadta el I. Ptolemaiosz meghívását Egyiptomba. Kr. e. 321-ben a szokásosnál fiatalabb korban jelentkezett először a színpadon. Barátnője volt Glükera, a kor híres hetérája. A tengerbe fúlva lelte halálát. Az ókor 109 művéről tudott, mi 96-nak a címét ismerjük. Mindössze nyolcszor aratott győzelmet a komédiaversenyeken. Műveit korábban csak római átdolgozásokból, illetve szentenciagyűjtemények alapján ismertük, a múlt században azonban papiruszleletekből ismertté vált két csaknem teljes vígjátéka, továbbá 16 további művéből több terjedelmesebb, összefüggő részlet.

A „Düszkolosz", alcímén „Miszanthróposz" (Embergyűlölő) 1957-ben került elő. A fiatalkori mű jellemkomédia, középpontjában a kuporgató, embergyűlölő paraszt, Knémón áll, aki leányával s egy idős szolgálóval él együtt, mivel feleségét s fogadott fiát elüldözte magától. A leányt egy gazdag ifjú, Szósztratosz szeretné magának megnyerni, a mogorva atya azonban elkergeti. Knémon jellemében egy baleset hoz változást, beleesik egy kútba, s rájön, hogy alaptalanul vetette meg az embereket. A fiatalok így egybekelhetnek, s az elüldözött feleség s a fogadott fiúis visszatérhetnek hozzá. A darab Knémón kigúnyolásával ér véget.

Az „Epitrepontesz" (Ítéletkérők) a költő egyik legérettebb műve. Cselekménye: Khaísziosz elvette Pamphilét, akit -anélkül, hogy egymásra ismertek volna- röviddel azelőtt egy éjszakai ünnepen megerőszakolt. A hamarosan megszülető gyermeket Kharísziosz távollétében Pamphilé kitette. Csalódásában Kharísziosz elhagyta családját, s barátaival mulatott, Habrotonon hetérával vígasztalódott. Szmikrinész, a leány atyja már-már hazaviszi Pamphilét, amikor az a Habrotonon segít felderíteni az igazságot, aki maga is szemet vetett az ifjú férjre. Kharísziosz őszinte bűnbánatot érez, s a házastársak ismét egymásra találnak.

A „Perikeiroméné" (A lenyírt hajú leány) egy durva lelkű katonát állít szembe egy szegény, de nemeslelkű nővel. Az oktalanul féltékenykedő Polemón levágja a vele együtt élő Glükera hajfonatát, mire az elhagyja a katona házát. Polemónt a nő távozása kétségbeejti, s igyekszik visszatérésre bírni. Közben kiderül, hogy Glükera egy gazdag polgár kitett gyermeke, de ő mégis visszamegy a katonához, aki megígéri, hogy megjavul.

A „Szamia" (Szamoszi nő) új megvilágításba helyezi az apa-fiú kapcsolatot: a fiú elnézi apjának, hogy az hetérát tart, az atya pedig bölcs rezignációval egyengeti fia boldogságát.

A római átdolgozások közül Plautus a Bacchidesben a „Disz exapatón"-t (Kétszer csaló), a Cistellariában a „Szünarisztószai"-t (Együtt étkezők), a Stichusban az első „Adelphoi"-t (Fivérek) követi, feltehető azonban, hogy az Aulularia és a Poenulus című darabjai is Menandroszra vezethetők vissza. Terentius az „Andria"-ban (Androszi lány), a „Heautontimonumeros"-ban (Önkínzó), a „Hecyra"-ban (Anyós) és az Adelphoeban ( a második Adelphoit követve) jár Menandrosz nyomdokán. A római átdolgozások sok tekintetben híven követték Menandrosz eredeti darabjait, számolnunk kell azonban más darabokból átemelt részekkel, illetve a részletek eltérő kidolgozásával is.

Menandrosz darabjaiban többnyire a családi élet történéseit ábrázolta. Témái a szerelem és a házasság, a generációk közti ellentétek, a helyes nevelés problémái, stb. Emberábrázolása a peripatetikus filozófián nyugszik, számos érintkezési pont lelhető fel Theophrasztosz „Jellemrajzok" című művével. Nyelvezete egyszerű, közel áll az akkoriban beszélt görög élőnyelvhez. Saját korában Philémónt és Démophiloszt többre tartották nála, halála után azonban hírneve kora összes többi komédiaköltőét elhomályosította. Már a Kr. e. II. században újra előadták a darabjait, Plutarkhosz pedig minden komédiaköltő közül neki adta a pálmát. A köztársaságkori Róma költőinek, különösen Terentiusnak kedvenc mestere volt, s mivel engedékeny erkölcsi felfogása miatt a bizánci kor műveit nem tartotta megőrzésre érdemesnek, rajtuk keresztül a nyugat-európai drámára komoly hatással volt.

[szerkesztés] Források

Pecz: Ókori lexikon

A lenyírt hajú lány (Budapest, 1986)