Martos

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Martos (szlovákul: Martovce) 766 lakosú (2001) község Szlovákiában, a Nyitrai kerület Révkomáromi járásában, a Nyitra és a Zsitva folyók által közrefogott, lapos, vizenyős területen, Ógyallától 4 km-re nyugatra.

Tartalomjegyzék 1 Demográfia 2 Infrastruktúra 3 Története 4 Nevezetességei

[szerkesztés] Demográfia

A község népessége sajnos évről évre csökken. A lakosainak többsége (63,7 %) református, akiknek önálló egyházközségéhez tartozik az imelyi filia is. A falu 170-180 lelkes római katolikussága az imelyi plébánia filiáját alkotja. Az itt élők közül a 2001-es népszámlálás során 694 fő magyarnak, 63 szlováknak, 1-1 németnek és csehnek vallotta magát.

[szerkesztés] Infrastruktúra

A Kiss János polgármester vezette település – többek között – óvodával, 1-4. osztályos magyar tannyelvű alapiskolával, CSEMADOK szervezettel, néptánccsoporttal és tájházzal rendelkezik.

[szerkesztés] Története

Az avarok VI. sz.-i megtelepedését a községtől 3 km-re lévő Abapusztán (a mai falu szőlőföldjeinél) előkerült régészeti leletek bizonyítják. Ugyaninnen ősmagyar leletek is előkerültek, ami arra utal, hogy a környék régebben települt, mindazt írásos emlékek bizonyítanák. A területen létezett egy Gég (Gegu) nevű falu, ahol 1075-ben I. Géza 20 háznép halászt adott a garamszentbenedeki apátságnak. A monostort 1209-ben a pápa is megerősítette a falu birtoklásában. 1337-ben már az esztergomi érsek faluja. Vélhetően az áradások miatt Gég lakói költöztek át a mai Martos helyére. (A falu egyik határrészét még ma is „Gégi szántóföldek”-nek nevezik.) Martos első említése – Marthos formában – 1438-ból való. Kezdetektől az esztergomi érsekség faluja. A hódoltság idején sokat szenvedett. Az 1561-es Oláh-féle vizitáció szerint a falunak nincs plébánosa, a hívek a templom földjeit eladták a töröknek, hogy megváltsák magukat. Az 1619. évi országgyűlésen benyújtott protestáns panaszjegyzékből tudjuk, hogy a falu református lelkészét Forgách érsek kiűzette. 1654-ben ismét van prédikátora, Szenci András személyében. 1672-ben – Szelepcsényi érsek közbenjárására – Maholányi komáromi várparancsnok a református lelkipásztorok elűzését írta elő. 1727-ben Bányi Ferenc a falu lelkésze. A református egyház anyakönyveit 1731-ben kezdték vezetni. 1754-ben már létezett református iskolája. 1831-ben és 1851-ben súlyos kolerajárvány tizedelte lakóit. A XIX. sz.-ban a csatolt pusztákon kuriális nemesi birtokok léteztek. 1851-ben Fényes Elek az alábbiakat jegyezte fel a faluról: „Martos magyar falu Komárom vármegyében, lapályos rónaságon, fekszik a Nyitra és Zsitva vizek között, Komáromhoz északra 1¾ mérföldnyire. Van 24 katholikus, 653 református, 7 zsidó lakos. A reformátusok már türelem előtt fennálló anyaegyházat, a katholikusok pedig egy kápolnát bírnak. Határát az árvizek felette rongálják, annyira, hogy az épületek is csak sövényből készülnek, egyébiránt nagyságára nézve mintegy 5000 holdnyi, melly tisztán urbéri és curális birtok, s a régi szabályozatlan 30 telket 75 földes gazda, 19 házas zsellér, és 18 lakó miveli. Szántóföldje meglehetősen termékeny ugyan, de igen kevés; dohánytermesztés divatban van, de főgazdasága a helységnek szénatermő rétjeiben és marhatartásában áll. Földes ura az esztergomi érsek”. A mindennapi betevőfalatot – a szénatermesztés és a marhatenyésztés mellett – azonban a halászat adhatta. (A vízszabályozási munkák a település határában csak 1895-ben kezdődtek meg.) Borovszky Samutól tudjuk: „Rudnay érsek át is akarta a lakosokat telepíteni biztosabb helyre; de a martosiak ebbe nem egyeztek bele, azt mondván, hogy ők csak itt maradnak, a hol víz van és a hol halászhatnak. A halászat volt a lakosok főkeresetforrása és egy-egy árvíz több hasznot hajtott nekik, mint amennyi kárt okozott”. A XX. sz. elején a Komárom vármegye udvardi járásához tartozó nagyközség postaügynökséggel, református elemi iskolákkal, gőzmalommal, valamint 1288 magyar lakossal (1910) rendelkezett. Lakói jobbára mezőgazdaságból éltek, de többen foglalkoztak kosárfonással, hímzéssel és halászattal is. Trianon döntése következtében 1920-ban Csehszlovákiához került, s 1927-ben Martoš formára módosították a nevét. 1930-ban 1369 lakosa közül 1305 magyarnak, 35 szlováknak vallotta magát. 1938-1945 között ismét hazánkhoz tartozott, körjegyzősége Ógyallán működött. A magyar szempontból vesztes II. világháborút követően újra Csehszlovákiának adták, s nevét 1948-ban Martovce alakra változtatták. 1947-ben magyar lakói közül többeket csehországi kényszermunkára vittek. 1949 után megalakult a CSEMADOK, majd az 1950-es évek elején létrejött a helyi termelőszövetkezet is. 1950-1970 között a pusztákat sorra elcsatolták a falutól. 1993-tól – a csehszlovák állam felbomlása óta – Szlovákia része. Egyházi támogatással 1999-ben református alapiskola nyitotta meg kapuit.

[szerkesztés] Nevezetességei

A magánerőből létrehozott martosi Feszty Árpád Művelődési Park (http://www.fesztypark.sk) a magyar kultúra egyik központjának számít. A falu egyik legjelentősebb építészeti értéke az 1732-ben épült, 1898-99-ben neoklasszicista stílusban átépített református templom. A római katolikusok Szent Vendel tiszteletére szentelt kápolnáját 2004-ben adták át. A falumúzeum egy 1871-ben épült, nádfedeles parasztházban kapott helyet. A faluban készítette – sőt a hagyományok szerint a martosi lányokról és legényekről formázta – Feszty Árpád a ma Ópusztaszeren megcsodálható körképét. A kutatók szerint a mára fokozatosan elnéptelenedő településen – gazdasági megfontolásokból – a XVIII-XX. sz.-ban úgynevezett „születésszabályozás” létezett. Minderről Kocsis Aranka: A martosi „egyke” c. szaktanulmányában számol be.