Csatacirkáló

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A csatacirkáló 20-40 000 tonnás nehéz hadihajó 6-10 db 28-38 cm-es ágyúval felfegyverezve, 15-35 cm-es páncélzattal és 25-33 csomós sebességgel.

Tartalomjegyzék 1 A csatacirkálók fejlődésének a története 2 Csatacirkáló-osztályok 3 További képek 4 Külső hivatkozások

[szerkesztés] A csatacirkálók fejlődésének a története

Lord Fisher tervei alapján 1907-ben készül el a Dreadnought, akkoriban a világ legerősebb hajója, amely forradalmasította a haditengerészetet. 10 db 30,5 cm-es lövege elképesztő rombolóerővel bírt. Ám volt egy hátránya is ennek a büszke óriásnak: a német haditengerészet addig jelentéktelen erőt képviselt a Royal Navyhez képest, de így az addig elkészült összes csatahajó elavult, kiselejtezésre várt, a Royal Navy előnye egyetlen hajóra csökkent: a Dreadnoughtra. A britek elhatározták, hogy ők minden német Dreadnoughttal szemben kettőt építenek. Ez majdnem sikerült is: a britek a háború előtt és alatt 34, míg a németek csak 19 Dreadnoughtot építettek.

1907-ben, a Dreadnought elkészülte után Fisher a kedvenc elképzelésével, az Elfoghatatlannal (Uncatchable) kezdett foglalkozni. Ez egészen új koncepció volt: a hajók mérete meghaladta a csatahajók méretét, fegyverzetük megegyezett a csatahajókéval, ám egy helyen hatalmas hátrányban voltak: a páncélzatban. Védettségük csak 200 mm-es gránátok ellen volt. A tervezők úgy gondolták, hogy a hajó bármely cirkálót képes megsemmisíteni, ha pedig csatahajóval kerül szembe, akkor sebessége révén bármikor könnyen elmenekülhet. Ezzel az volt a baj, hogy ha egy parancsnok számára ilyen hajóegységek állnak rendelkezésre egy csatahajókkal vívott küzdelemben, akkor biztos, hogy beállítja őket a flottája tűzvonalába, így ott nem érvényesül sebességi fölényük.

Az első körben 3 db Invincible-osztályú hajót építettek. Ezek modern 20 000 tonnás egységek voltak 8 db 30,5 cm-es ágyúval, és 27 csomó végsebességel, ám csak 152 mm-es páncélzattal. Ekkor úgy tűnt, Fisher megtalálta a németek flottafejlesztésére a megfelelő választ.

Az Invincible-osztályra a németek válasza a Blücher nevű páncélos cirkaló volt. Ez ugyanolyan erős páncélzattal rendelkezett, fegyverzete pedig 6 db hexagonális elrendezésű kétcsövű toronyban elhelyezett 12 db 210 mm-es löveg. Nem nevezhető igazi csatacirkálónak, hiszen sebessége csak 24,5 csomó volt, így inkább a szokásosnál erősebb páncélos cirkáló volt. A britek ismerték a Blücher képességeit, és rendkívül lebecsülték azt, így nem nagyon tartottak a német csatacirkáló-programtól. 1911-ben V. György angol király megkoronázásának tiszteletére megrendezték a spiteheadi haditengerészeti szemlét. A teljes Royal Navy felvonult és szinte minden ország tengerészete képviseltette magát egy hajóval (általában a legjobbat küldték). Németország részéről a Helgoland-, vagy a Nassau-osztály valamely hajóját várták, esetleg a Blüchert, így jókora meglepetést okozott a Von der Tann, Németország első igazi csatacirkálója, amikor megjelent az ünnepség előtt. A britek addig alig tudtak róla valamit, ám most sok minden kiderült. Az eredmények hidegzuhanyként érték a brit mérnököket: a német csatacirkáló nem tartozott a legszebb hajók közé, fegyverezte is csak 8 db 280 mm-es ágyúból állt, tehát kisebb kaliberű fegyverzettel rendelkezett, mint az Invincible, lassabb is volt egy kicsivel, ám jóval erősebb páncélzatot kapott, mint akármelyik későbbi brit csatacirkáló. Fishernél az elsődleges szempont a sebsség volt, a második a lehető legynagyobb kaliberű főfegyverzet, a harmadik pedig az extravagáns külső.

A németek megtartották az egyensúlyt a hajó páncélzata, fegyverzete és sebessége között, így hozva létre a világ akkoriban egyik legütőképesebb hajóinak számító német csatacirkálókat. Az angolok az Invincible terveiből indulva ki létrehozták az Indefatigable osztályt, amely nagyon hasonló volt az Invincible-hez, csak nagyobb volt és gyorsabb. Ezek kb. egyidőben készültek a Von der Tann-nal. Hogy melyik volt a jobb, azt nem nehéz eldönteni: a Von der Tann Jütlandnál 12 perc alatt a elsüllyesztette Indefatigale-t, amely felrobbant és rekordgyorsasággal merült alá az Északi-tenger mélységeibe.

A következő brit csatacirkáló-osztály a Lion volt: 27.000 tonnás 210 m hosszú óiás 8 db 343 mm-es ágyúval felfegyverezve, 27 csomós sebsséggel, és elképesztően vékony páncélzattal. Természetesen extravagáns küsővel rendelkezett. A Lion volt Beatty tengernagy zászlóshajója; testvérhajója, a Princess Royal szintén Beatty rajában szolgált. Ellenfelüknek a német Moltke-osztály tekinthető A Moltke-osztály két hajója, a Moltke és a Goeben is 1911-ben készült el, mindkét egység 26 000 tonnás vízkiszorítással rendelkezett, fegyverzetüknél megtartották a 280 mm-es ágyúkat, ám hátul még egy plusz tornyot helyeztek el a másik felett a Von der Tann-hoz képest. Páncélzata már a csatahajók színvonalát közelítette meg (300 mm-hez képest 280 mm-es fő övpáncél), ám sebességük így is elérte a 26 csomót. Nagyon jól sikerült hajók voltak: a Goeben egészen a 70-es évekig szolgálta a török haditengerészetet, míg a Moltke az Északi-tenger ütközeteiben állt helyt sikerrel. Annyi torpedótalálatot kapott életében, amennyivel a fél Királyi Haditengerészetet a víz alá lehetett volna küldeni, ám mindet túlélte, csak hogy a végzet a Scapa Flow-i roncstemetőben utolérhesse.

A következő brit csatacirkáló a Queen Mary volt. Lényeges eltérést a Lion-osztály hajóival szemben nem tudott felmutatni, egyedül a vízkiszorítása és a sebessége volt egy kicsivel nagyobb. Végzetét már hajógyárban beépítették: páncéllemezei korántsem nyújtottak elegendő védelmet, ám Fisher nem hallgatott senkire: őt csak a sebesség érdekelte. Jütlandnál aztán bebizonyosodott a brit csatacirkálók hibás konstrukciója: pár perc alatt 3 angol csatacirkáló került a tengerfenékre, köztük a Queen Mary is, amely a Derfflinger és a Seyditz német csatacirkálók tüzében kapott végzetes találatot. A robbanás darabokra szaggatta a büszke hadihajót. A Queen Maryt potenciális ellenfele küllyesztette el: a Seydlitz német csatacirkáló a Moltke-osztály utódja volt, megtartva annak fegyverzetét, ám hosszabb, vékonyabb keresztmetszetű hajótesttel rendelkezett. Sebessége immár elérte a 27 csomót, páncélzata pedig megegyezett a korabeli brit csatahajókéval. Harcolt minden jelentőbb tengeri összecsapásban az I. világháború során. 1915 januárjában a Dogger Bank-i ütközetben súlyos sérülések érték, hátsó lőszerraktáraiban majdnem robbanás történt, ennek eredménye képpen a németek szúrólánggal szembeni védelemmel látták el az összes hajójukat. Jütlandnál ismét súlyosan megsérült, de még így, 5300 tonna vízzel a hajótestében is képes volt elérni a hazai kikötőket.

A következő brit csatacirkáló a Tiger volt, amelynek a sebessége már elérte a 30 csomót, fegyverzetéül megtartotta a 8 db 343 mm-es löveget, páncélvédettségét is feljavították, ám az még így sem érte el a Von der Tann szintjét. Egymás után elhelyezett három egyforma kéményével pompás hajó volt, de sebezhető. Ennek ellenére túlélte a Dogger Bank-i és a jütlandi csatát is.

A Dogger Bank-i ütközetben olyan súlyosan megsérült, hogy a német propaganda az elsüllyedését híresztelte. Míg a Royal Navy, a csatacirkáló kitalálója hibás utakon járt, a németek kiváló hajókat építettek. Nem volt ez másképp 1914-ben sem: nem sokkal a háború kitörése után új hajót állított szolgálatba a német Nyílttengeri Flotta: a Derfflingert. Olyan jól sikerült hajó volt, hogy az egész első világháború legjobb csatacirkálójának kiáltották ki, ami pontosan fedte az igazságot. Valóban kitűnő konstrukcióval rendelkezett, nehéz volt elsüllyeszteni, súlyos sérülés esetén is harcképes maradt, elrendezése pedig már a második világháborús hajókat idézi, emellett megjelenése is felülmúlta bármely angol hajóét. A háború teljes egészében a felderítő század igáslovaként szolgált meglehetős sikerrel: testvérhajójával, a Lützowval együtt a Queen Mary és az Invincible brit csatacirkálókat küldték hullámsírba, és Beatty flottájában szinte nem szolgált olyan hajó, amely nem könyvelhetett el néhány találatot a Derfflinger-osztály hajóitól. Hosszuk 210 m, szélességük 29 m volt, a hajók középvonalán elhelyezett 4 db kétcsövű toronyban elheyezett 8 db 305 mm-es ágyút hordoztak, a hajótest oldalain kialakított kazamatákban pedig további 14 db 150 mm-es ágyút helyeztek el a mérnökök. A hajók páncélzata elegendő védelmet nyújtott akár a brit csatahajók elleni harcra is. Mindezek ellenére az egységek képesek voltak 28 csomós sebességre.

A Derfflinger harcolt a Dogger Bank-i ütközetben, ahol súlyosan megrongálta a Lion brit csatacirkálót. A jütlandi csatában már a Lützow is szerepelt mint a felderítő század parancsnoki hajója, Hipper tengernagy irányítása alatt. A csatában rengeteg találat érte, többek között 4 db 380 mm-es gránát, hajótestébe betört a víz, percek alatt 7500 tonna víz árasztotta el alsó részeit, mégis hazai vizekre tudott evickélni.

Mindez hiábavaló volt: a Lützow olyan mélyre merült, hogy a kikötő bejáratában megfeneklett, így egy német torpedónaszádnak kellett a elsüllyesztenie. Az osztály harmadik hajója, a Hindenburg túl későn készült el ahhoz, hogy harccselekményben részt vehessen. A csatacirkálók fejlesztése a háború alatt sem fejeződött be: mind a német, mind az angol oldalon készültek új tervek, melyek közül ugyan csak 2 angol hajó készült el a háború végéig. Ez a két egység a Renown és a Repulse volt. 30 000 tonnás egységek immár 6 db 380 mm-es agyúval felfegyverezve, 32 csomós sebességgel, ám csak 152 mm-es páncélzattal. (A háború utáni újjáépítések során ez az érték növekedett, de a páncélzatuk így sem volt elegendő).

Velük egyidőben kezdtek hozzá a németek a Mackensen-osztály hajóihoz. Az osztályt erdetileg héttagúra tervezték, de csak négyhez kezdtek hozzá. A maradék hármat módosított tervek alapján készítették volna. Egyetlen egység sem készült el a háború végéig. A Mackensent és a Graf Spee-t vízre bocsátották, de egyiket sem fejezték be. A hajók már a második világháborús csatahajók színvonalát ostromolták: vízkiszorításuk 35 000 tonna, hosszuk 223 m, fegyverzetük 8 db 350 mm-es ágyú, páncélzatuk az oldalaikon elérte a 350 mm-t, mindemellett 28 csomós sebességre voltak képesek. A Királyi Haditengerészetet sokkolták technikai adataik: ezek ellen a hajók ellen nem tudtak megfelelő egységeket szembeállítani, ugyanis fegyverzetükkel szemben brit csatahajóra lett volna szükség (bár páncélzatban még az is hátrányban lett volna: egyszerű 330 mm-es ácéllemez 350 mm-es különlegesen edzett KC-páncél ellen), azonban azoknak esélye sem lett volna megközelíteni 21 csomós sebességükkel a 28 csomóval haladó német hajót, a brit csatacirkálók pedig egyszerűen nem ugyanabba a súlycsoportba tartoztak: a Mackensen-osztály hajói egyszerűen megsemmisítették volna őket.

A briteknek szükségük volt egy válasz-osztályra. Így született meg az Admiral-osztály 4 egységének a terve, amelyek közül csak egy készült el, a Hood, amely 42 000 tonnás vízkiszorítással bírt, sebessége elérte a 32 csomót, fegyverzete pedig 8 db 380 mm-es ágyúból állt. Páncélzata kb. a Seydlitz német csatacirkáló védettségi színvonala körül volt. Teljesítményét nagyon jól mutatja az, hogy 1941. május 25-én a Bismarck 5 sortűzzel robbantotta darabokra. Egy párharcban a Mackensen és a Hood között valószínűleg előbbi került volna ki győztesen. Mindezek mellett még meg kell említeni, hogy a németek továbbfejlesztették a Mackensent, így hozva létre a Yorckot és testvérhajóit. Mindegyikük építése elkezdődött, ám még a vízrebocsátásuk nem történt meg. Hasonlóak voltak a Mackensenhez, ám fegyverzetüket immár 8 db 380 mm-es ágyú alkotta volna, igaz ettől sebessége csökkent , ám még mindig elérte a 27 csomót. A Hood és a Yorck voltak az I. világháború utolsó csatacirkálói, ám még a második világháborúban is épültek sőt a még most is hadrendben lévő orosz Kirov-osztályú hajókat is csatacirkáló-hajóosztályba sorolják.

A második világháború előtt a harmincas években több csatacirkáló terv is született. Ez a hajótípus alkalmasnak mutatkozott a tengeri kereskedelmi vonalak megvédésére, így sok kisebb, tengeren érdekelt nemzet is tervezett csatacirkálókat, többek között Hollandia. A legtöbb tervből azonban semmi sem lett a különböző haditengerészeti szerződések, korlátozások, valamint a hadikiadások csökkentése miatt.

A csatacirkálók közé sorolhatnánk akár a német Deutschland-osztályt is, hiszen csatahajó-fegyverzetet hordozott, páncélja a cirkálók gránátjai ellen nyújtott védelmet, sebessége révén pedig bármely nagyobb hajó elől elmenekülhetett. Ez alapján megállapíthatjuk, hogy illik rájuk a csatacirkálók definíciója, ám mégis inkább egy másik kategóriába sorolhatnánk, a zsebcsatahajókéba. A francia Dunkerque-osztály két egysége, a Dunkerque és a Strasbourg is a nehezen besorolható hajók közé tartoznak: páncélzatuk és sebességük csatacirkáló szintű, viszont a mérnökök a lehető legnagyobb tűzerőt tervezték a hajóhoz, a végeredmény pedig egy hibrid csatahajó-cirkáló lett. Az egész projekt a német zsebcsatahajókra adandó válaszként kezdődött, majd a Nelson-osztály terveinek alapjait felhasználva 1937-38-ban készült el. A hajók nagy veszélyt jelentettek a Deutschlandra, az Admiral Scheer és az Admiral Graf Speere sebességük és tűzerejük révén. A háború elején pontosan a Graf Spee elleni hajszában vettek részt, de Franciaország korai kapituációja miatt nem mutathatták meg képességeiket német hadihajókkal szemben.

A Dunkerque-t Oranban az angolok rongálták meg, majd saját legénysége süllyesztette 1942. november 27-én Toulonban a Strasbourggal együtt. Ugyan utóbbit később az olasz haditengerészet kijavította, ám egy szövetséges légitámadás 1944-ben újból elsüllyesztette. A Dunkerque-osztály mellett sokan még Scharnhorst-ot és a Gneisenau-t említi mint a korszak csatacirkálóit, ám a korabeli német dokumentumokból kitűnik, hogy azok típusa egyértelműen csatahajó. Születtek tervek japán csatacirkálókra is, a háború vége felé egyedül az amerikai Alaska-osztály csatacirkálói épültek meg. A hivatalos amerikai dokumentumokban ezeket nem csatacirkálóként, hanem large cruiserként (nagy cirkáló), vagy enlarged Baltimore-ként (megnagyobbított Baltimore-típus) emlegették.

Több nemzet is alkalmazott még különböző neveket új csatacirkálói számára, például a japánok super cruiserként kezdték tervezni új portyázóikat. Az Alaska és a Guam valóban csatacirkáló volt: 33 csomós végsebességre voltak képesek, fegyverzetük 9 db 305 mm-es lövegből állt, páncélzatuk pedig 200 mm-es lövedékek ellen nyújtott védelmet. Az angol csatacirkálókkal szemben az amerikai konstruktőröknek sikerült megtartaniuk az egyensúlyt a három fő faktor, a sebesség, a fegyverzet és a páncélzat között. Nagyon jól sikerült hajók voltak amelyek még a háború után is sokáig szolgálatban maradtak volna, azonban potenciális ellenfelek nélkül feleslegesnek mutatkozatk az Amerikai Haditengerészet számára.

[szerkesztés] Csatacirkáló-osztályok

Nagy-Britannia

Invincible-osztály (Invincible, Inflexible, Indomitable)

New Zealand-osztály (New Zealand, Australia, Indefatigable)

Lion-osztály (Lion, Princess Royal)

Queen Mary

Tiger

Renown-osztály (Renown, Repulse)

Hood

Admiral-osztály (Howe, Anson, Rodney)

Németország

Von der Tann

Moltke-osztály (Moltke, Goeben)

Seydlitz

Derfflinger-osztály (Derfflinger, Lützow, Hindenburg)

Mackensen-osztály (Mackensen, Graf Spee, Prinz Eitel Friedrich, Fürst Bismarck)

Yorck-osztály (Yorck, Ersatz Scharnhorst, Ersatz Gneisenau)

Scharnhorst-osztály (Scharnhorst, Gneisenau)

Amerikai Egyesült Államok

Lexington-osztály (Lexington, Saratoga)

Alaska-osztály (Guam, Alaska)

Japán

Kongo-osztály (Kongo, Kirishima, Hiei, Haruna)

Amagi-osztály (Amagi, Akagi)

Franciaország

Dunkerque-osztály (Dunkerque, Strasbourg)

Oroszország

Borodino-osztály (Borodino, Izmail, Kinburn, Navarin)

Egyéb

Csatacirkálókat tervezett még az Osztrák-Magyar Hadiflotta, Hollandia és Olaszország.

[szerkesztés] További képek

Az USS Alaska.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

http://german-navy.tripod.com