Történeti nyelvészet

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Mitől történeti egy nyelvtan?

Mást gondol erről egy újgrammatikus nyelvész, aki szerint a nyelvnek csak történeti szempontú vizsgálata lehetséges, és mást egy strukturalista, aki szerint éppen fordítva, csakis a szinkrón nyelvi rendszer vizsgálható, legyen az akár ezer éves. A szinkrón és a diakrón nyelvészet olyan, mint a saját farkába harapó kígyó.

Tartalomjegyzék 1 A leírás nehézségei 2 A leírás módszere 3 Mit vegyünk be a történeti nyelvtankönybe? 4 Mit kell megmagyaráznia egy történeti nyelvtannak? 5 Mayvald-Vayer-Mészáros: Görög nyelvtan

[szerkesztés] A leírás nehézségei

De valóban le lehet írni egy nyelv egy bizonyos időben létező állapotát? Gondoljunk csak a viszonylag kevés beszélő által beszélt magyar nyelv végtelen változatosságára és gazdagságára. Másrészt ha le is lehet írni mondjuk az 1912-ben beszélt nyelvet valamint a hozzá képest kissé megváltozott 1985-ben beszélt magyar nyelvet, hol tudjuk megragadni a változást?

[szerkesztés] A leírás módszere

A történeti nyelvtanok túllépnek ezen a módszertani problémán, és úgy tesznek, mintha valóban hitelesen le tudnának írni egy nyelvállapotot (Franz Bopp, a neves történeti nyelvész mesét is írt a rekonstruált ős-indoeurópai nyelven). A leírás módját tekintve pedig ugyanazt a hagyományos (görög-latin alapú) európai nyelvészeti mintát követik, mint a deskriptív nyelvtanok általában. Felosztják a nyelvet hangtanra, nyelvtanra (alaktanra, ill. mondattanra) és jelentéstanra, majd lépésről lépésre, taxonomikusan minden (nyelvemlékekben szereplő) nyelvi jelenségre magyarázatot adnak (mostanában felbukkannak olyan újabb diszciplínák is, mint a történeti szociolingvisztika és pragmatika, amelyek a nyelvhasználatra fektetik a hangsúlyt, noha ez a terület még az élő nyelvben sem egykönnyen feltárható). Ha tehát előveszünk egy akármilyen történeti nyelvtant, legyen az angol, francia vagy más, jól adatolt nyelvé, nagyjából ugyanazt fogjuk találni. (No persze újabb nyelvészeti paradigmák is begyűrűzhetnek, a generatív iskola pl. alapvetően más eszközöket és terminológiát használ, mint a fentebb említett hagyományos nyelvészet, igaz, nem is igen műveli a történeti nyelvészetet.)

[szerkesztés] Mit vegyünk be a történeti nyelvtankönybe?

Miben különbözhetnek mégis ezek a történeti nyelvtanok egymástól? Az adott nyelv szerkezete, típusa végül is valamennyire megszabja, hogy milyen legyen leíró nyelvtanának a szerkezete. Egy izoláló típusú nyelvben, mint pl. kínai, nyilván rövidebb lesz az alaktani fejezet (ha lesz egyáltalán), megnő viszont a terjedelme a szórendiséggel, a szintaxissal, az intonációval foglalkozó fejezeteknek. Az erősen flektáló jellegű ógörögnek ezzel szemben rendkívül gazdag az alaktani változatossága, ezért a görög nyelvtanok javarészt alaktanból állnak, s a mondattan csak viszonylag csekély súllyal esik a latba. A szintén erős flektáló jellegel is bíró latinban pedig a mondattan a legterjedelmesebb s a legbonyolultabb. Úgy látszik, mintha egyszerű volna a dolog: magunk elé vesszük valamely nyelv szinkrón leíró nyelvtanát, és az abban szereplő összes jelenségre történeti magyarázatot adunk. Így kerül összhangba a diakrón és a szinkrón nyelvleírás. De van egy bökkenő. A nyelv korábbi állapotaiból gyakran olyan nyelvi jelenségek kerülnek elő, amelyeknek a későbbi nyelvben nincsen folytatásuk, így a leíró szinkrón leíró nyelvtanban nem szerepelhetnek. Például a mai angolban jóformán nincs sem ige- sem névszóragozás. Valószínű ezért, hogy a morfológiai fejezetek viszonylag szegényesek lesznek. Az angol nyelv őse azonban, az ősindoeurópai, vagy az ebből származó ősgermán, de még az óangol is bővelkedett inflekciós paradigmákban; az angol történeti nyelvtan tehát igenis terjedelmes alaktani fejezettel kell, hogy rendelkezzen (W.F. Bolton A Living Language: The History and Structure of English c. könyvének már a bevezetőjében leszögezi, hogy csakis azokat az óangol nyelvi jegyeket tárgyalja, amelyeknek a mai angolban folytatásuk van, s így pl. az óangol melléknévragozást hanyagolni fogja, mivel az nyom nélkül eltűnt a nyelvből). A nyelvtipológia tanúsága szerint a nyelvtípus (agglutináló, flektáló stb.) azon túl, hogy nem egyértelmű, nem is állandó, folytonos átalakulásban van. Megeshet ezért, hogy egy nyelv történeti nyelvtana egész másfajta nyelvet ír le, mint ugyanazon nyelv szinkrón nyelvtana.

[szerkesztés] Mit kell megmagyaráznia egy történeti nyelvtannak?

Kétféle történeti nyelvtan van tehát előttünk: egy, amely a szinkrón nyelvtannak ad diakrón dimenziót, és egy, amelyik éppen csak köszönő viszonyban van a szinkrón nyelvtannal, és valaha volt nyelvi jelenségeket próbál megmagyarázni. Egy teljességre törekvő történeti nyelvtannak azonban mind a kétféle feladatnak meg kellene felelnie. Ebben az esetben a mű egy vaskos kötetekből álló kézikönyv formáját ölti fel. A nyelvtörténeti tankönyvek viszont – már csak terjedelmi okokból is – általában megelégszenek azzal, ha a reflexek nélkül kimúlt nyelvi jelenségekről egy-két szóban, szinte csak felsorolásszerűen emlékeznek meg. Így jár el a Bárczi–Benkő–Berrár-féle Magyar nyelvtörténet is: az összetett igeidőknek például (amelyek csaknem nyomtalanul, azaz reflextelenül kihaltak a nyelvből) összesen egy oldalt áldoz.

[szerkesztés] Mayvald-Vayer-Mészáros: Görög nyelvtan

Az első típusú nyelvtanok közé tartozik például Mayvald–Vayer–Mészáros Görög nyelvtana. Különlegességét az adja, hogy egy holt nyelvet ír le (olyan tehát, mint egy ősmagyar nyelvtan lenne, ha az ősmagyarnak is annyi szövegemléke és grammatikai irodalma maradt volna fenn, mint az ógörögnek). Első kiadása 1887-ben jelent meg, ezt Mayvald József írta egy korabeli német nyelvtani munka alapján. 1918-ban Vayer Lajos kiegészítette, s mai formáját 1939-ben Mészáros Ede adta meg. Az ógörög nyelv megnevezés egy kb. 1000 éves nyelvállapotot jelöl, s beletartozik Homérosz nyelve csakúgy Plutarkhoszé, noha egy évezred van közöttük. Ma a gimnazisták és egyetemisták történetével együtt tanulják az ógörögöt, ami egyfelől a tankönyv alapjában véve újgrammatikus felfogásának köszönhető, másfelől pedig valóban könnyebb megérteni pl. az ablaut jelenségét, ha ismerjük az okát. A görögül tanulók a szigma tövű főnevek ragozásánál rögtön történetileg elemzik a paradigmát: a tő szigmája (azaz /s/-e) ragok előtt (pontosabban magánhangzók között) kiesik, a két magánhangzó pedig összevonódik. Így pl. a genos ’nemzetség, nem’, melynek a töve genes- birtokos esetben: genes-os > gene-os > genous mivel e + o = ou az összevonás szabályai szerint. Vagy a k-tövű igéknél az igetőhöz járuló tőképző félhangzó j (amely, mivel már rég kihalt, az adatolt görögben nem létezik, az ábécében nem jelöli betű) hatására kj > tt (phylak- + j + ó > phylattó (ión phylassó). Ez olyan, mintha a magyar nyelvtant tanuló gimnazisták a bokor ~ bokr- váltakozásnál nyomban a Horger-törvényt (két nyílt szótagos tendenciát) is tanulnák, vagy a mező ~ mezeje váltakozásnál rögtön megtanulnák, hogy ezt egy olyan hang, a γ okozta (ill. ennek felszívódása), melyet igazán ki sem tudnak ejteni. (Szerintem talán nem volna baj így tanítani.) Egyébként Mayvald munkájával nagyjából egy időben, 1895-ben jelent meg Simonyi Zsigmond Tüzetes magyar nyelvtan történeti alapon c. munkája, amelynek (újgrammatikus) koncepciója közeli rokonságot mutat a Mayvald-féle görög nyelvtannal.