Eleai Zénón

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Eleai Zénón, Zeno (Elea, i. e. 490 - i. e. 430) görög filozófus

Parmenidész tanítványa volt. A források életének két eseményét említik, ám mindkettő hitelessége kétséges: Platón úgy tájékoztat, hogy a negyven éves Zénón a hatvanöt éves Parmenidész társaságában i. e. 450-ben találkozott az ifjú Szókratésszel. E találkozás feltehetőleg fikció, amely az eleai és a szókratészi-platóni filozófia rokonságát jeleníti meg allegórikus formában. Diogenész Laertiosz számol be arról, hogy Zénón részt vett az eleai zsarnok elleni összeesküvésben, ezért kínhalált halt, de haláláig bátran viselkedett. A történet tényszerűsége nem ellenőrizhető, de az epizód jellegénél fogva inkább egy cinikus vagy sztoikus filozófus életrajzába illene.

A Szuda-lexikon négy művének címét említi: „Eridesz" (Viták); „Exégészisz tón Empedoklúsz" (Empedoklész tételeinek magyarázata); „Prosz túsz philoszophúsz" (A filozófusok ellen); „Peri phüszeósz" (A természetről). Platón ezzel szemben azt sugallja, hogy Zénón egyetlen művet írt, mégpedig Parmenidész védelmében, e mű több fejezetből állt, mindegyikben több bizonyítandó állítás nyert bizonyítást.

Arisztotelész a dialektika felfedezőjének nevezte Zénónt. A neve alatt fennmaradt érvek valóban olyab dialektikai szikársággal fogalmazódtak, hogy képtelenség eldönteni, vajon jelenlegi formájukat későbbi átfogalmazások során nyerték, vagy maga Zénón volt az, aki ezt a szigorú, minden metaforától mentes érvelési stílust bevezette. Legtöbb érvét Arisztotelész, Themisztiosz Paphlagón, Szimplikiosz és Philoponosz őrizte meg.

Érvei három témakört érintenek: kimutatja, hogy egynél több létező fölvetése, valamint a hely (azaz a tér) és a mozgás létezésének elfogadása logikai ellentmondáshoz vezet. Tizenkét érve maradt fenn arra vonatkozóan, hogy a létező nem lehet egynél több. Négy szöveghely tartalmaz mozgás-ellenes érveket, köztük a négy „zénóni apóriát". Ezek hagyományos nevükön: 1. a felezés; 2. Akhilleusz; 3. a nyíl; 4. a stádium. A négy aporia amellett érvel, hogy a teret és időt akár folyamatosnak, akár atomos szerkezetűnek tekintjük, a mozgás feltételezése mindenképp logikai ellentmondáshoz vezet.