Philoponosz

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Philoponosz, Ióannész, Ióannés Philoponos, Johannes Philoponus (Kr. u. VI. század) Görög neoplatonikus filozófus.

Ammóniosz Hermeiu tanítványa volt, Kr. u. 517-ben az alexandriai Akadémia vezetője lett, később (520) körül) felvette a keresztséget. A következő Arisztotelész-művekhez írott kommentárjai maradtak fenn: Kategóriák; Első és második analitika; Meteorológia; A keletkezésről és pusztulásról; A lélekről; Fizika; Metafizika. A korábban szintén neki tulajdonított kommentár az „Az állatok keletkezéséről" című arisztotelészi irathoz valójában az epheszoszi Mikhaél munkája. Kommentálta még a geraszai Nikomakhosz aritmetikai művét is.

Keresztény korszakából fennmaradt műveire a XV-XVI. századi humanista hagyomány szerint latin címükön szokás hivatkozni. A „De aeternitate mundi contra Proclum" (A világ örökkévalóságáról Proklosz ellen) című művében Proklosz véleményével szállt szembe, amely szerint a mindenség örök életű. Érvelésében Philoponosz Platón „Timaiosz" című művének olyan értelmezésére épített, amely a mindenség létének az Isten akaratától függő időbeli határokat szab. Feltevése szerint Platón ezt a nézetet a Szentírásból vette. „De opificio mundi libri VII" (A világ teremtéséről hét könyvben) című iratában Nagy Szent Vazul „Hexameron" című művéből merített, s a Szentírás felől közelítve érvel a Platónt ért Bibliai hatásról. „Diaitétész é peri henószeósz" (A döntőbíró, avagy az egyesülésről) című, görög nyelven írt, de szír nyelven fennmaradt művében a Szentháromságot három lényegűnek vallotta. „De paschate" (A húsvétról) szóló írása a húsvét időpontját tárgyalja.