Physiologus

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Physiologus, Phüsziologosz, Physiologos, a középkorban rendkívül elterjedt vallásos-szimbolikus természetrajzi munka. Legkorábbi változata görög nyelvű, s valószínűleg Alexandriában keletkezett a Kr. u. II. században. Népszerűségét a bizánci irodalomban nemcsak nagyszámú kézirata bizonyítja, hanem az is, hogy mint a könyvnyomtatás korának népkönyveit, újból és újból átdolgozták, bővítették és az adott kor igényeihez igazították. Így szinte minden kézirat eltér a másiktól, mégis a gyűjtemény egyes szakaszai elkülöníthetőek.

Az első változathoz közelálló szövegeket nevezzük I. redakciónak, az úgynevezett II. redakció az V-VI. században keletkezett. A XI. században, feltehetőleg az athoszi szerzetesség körében jött létre a III., úgynevezett pszeudo-baszileoszi redakció. Ismeretes ezeken kívül egy késő bizánci verses feldolgozása is. Az újabb szövegváltozatok nem szorították ki a korábbiakat, hanem egymás mellett éltek nemcsak a bizánci időkben, hanem később is, az újgörög irodalom első századaiban.

A Physiologus a különböző nyelvekre történt fordításokkal a középkori világirodalom egyik legelterjedtebb műve lett. A szír fordítás maga is több változatban terjedt el, a legkorábbi az V. században készült. Az egyik szír változatot később arabra fordították. Korainak tekinthető a kopt és az etióp fordítás is. örményre a VII-VIII. században fordították le görögből a gyűjteményt. Gazdag utóélete van a műnek a latin középkorban is, amelynek képviselői a V. században fordították le a Physiologust, ezen a területen gyakran a ƒ„Bestiarium" címet viseli.

Az egyes fejezetek egy-egy valóban létező vagy mesebeli állattal, illetve kivételképpen növénnyel vagy ásvánnyal foglalkoznak. Bevezetőként egy bibliai idézet szerepel. Ezután következik a „természettudósra" hivatkozva az állat, illetve növény vagy ásvány ismertetése. Itt ritkán lehet találkozni azokkal a tudományos megfigyelésekkel, amelyek Arisztotelész vagy Theophrasztosz munkáiból ismeretesek: ezek helyett túltengenek a rendkívüli, csodás elemeket tartalmazó népi hiedelmek, a természeti jelenségek antropomorfizálása. Forrásként a hellenisztikus görög paradoxográfia alkotásai, kiváltképp Bólosz művei szolgáltak. A sajátságok ismertetése után azok jellemzése következik, amennyiben az ismertetett lény vagy sajátosságai Jézusra, a Szentlélekre, a keresztény emberre, a bűnre, az ördögre, stb. utalnak előképként. A fejezeteket többnyire moralizáló intelem zárja le.

A mű igen nagy hatást gyakorolt a középkor gondolkodására, irodalmára, művészetére.

[szerkesztés] Források

• Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon (ISBN 9639374113)