Náray-Szabó István

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Náray-Szabó István (Szombathely, 1899. július 20. - Budapest, 1972. szeptember 16.): vegyész, egyetemi tanár, az MTA levelező tagja.

1922-ben végzett okleveles vegyészként a budapesti József Nádor Műegyetemen. 1923-tól az elektrokémia tanszékén tanársegédként dolgozott, majd 1926-ban műszaki doktorátust szerzett. Ezután ösztöndíjjal előbb a Berlini Collegium Hungaricumba került és a Kaiser Wilhelm Institut für Faserstoffchemie-ben dolgozott (1926-1928 között), majd a manchesteri Victoria University fizikai intézetében részt vett a Nobel-díjas W. L. Bragg szilikátszerkezeti kutatásaiban (1928 és 1930 között). Miután hazatért, 1930-tól a szegedi tudományegyetem Általános és Szervetlen Vegytan Tanszékén adjunktus lett és anyagszerkezetből magántanári képesítést szerzett. 1931-ben kinevezték a szegedi Eötvös Kollégium igazgatójának. Emellett 1933-tól 1938-ig Bay Zoltánnal is dolgozott. 1938-tól a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kémiai fizika tanszékének vezetőjeként nyilvános rendkívüli tanárként, majd 1939-tõl nyilvános rendes tanárként tanított. 1947-ben mint a Magyar Közösség tagját a köztársaság elleni összeesküvés hamis vádjával letartóztatták, a koncepciós perben 4 évre elítélték, és két évre internálták. Az MTA 1945-ben levelező tagjává választotta, azonban Náray-Szabó István tagságát 1948-ban kizárással megszüntették. A kizárást az MTA 1989-ben hatálytalanította. 1953-tól az Építéstudományi Intézet épületfizikai osztályát vezette. 1956-tól az MTA Központi Kémiai Kutató Intézet tudományos tanácsadója volt. 1970-ben vonult nyugdíjba. Ő honosította meg a kristálykémiai kutatásokat hazánkban. Tanítványai közé tartozott -többek között - Kálmán Alajos akadémikus. Fia, Náray-Szabó Gábor szintén vegyész, az ELTE egyetemi tanára.