Joy Division (band)

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Tartalomjegyzék 1 Történet 1.1 1976-1977 2 1978 3 1979 4 1980 5 Tagok

[szerkesztés] Történet

[szerkesztés] 1976-1977

A történet 1976 július 20.-án kezdődött, amikor a Sex Pistols Manchesterben lépett föl olyan helyi előzenekarokkal, mint a Slaughter and the Dogs és a Buzzcocks (akik egyébként itt debütáltak). A legenda szerint itt kapott inspirációt a Joy Division, hogy gitárokat vegyenek és zenekart alapítsanak. Bár az igazság kevésbé drámai, nem kétséges hogy ez az esemény álatalánosan nagy hatással volt a Manchesteri zenei színtérre, különösen a Joy Division leendő tagjaira. Bernard Sumner (Barney) és Peter Hook elment a nagy bulira a barátjukkal Terry Masonnal. Mindhárman Salfordban jártak iskolába, és elhatározták, hogy zenekart alapítanak. Amint Barney vett egy gitárt, Hooky beszerzett egy basszusgitárt. Terry próbálkozott a dobolással, de az erőfeszítései nem voltak túl sikeresek. De a legfontosabb dolog, ami hiányzott, az az énekes.

Ian Curtis a feleségével Deborah-val ment a nagy koncertre. Ian és Deborah Macclesfieldben nevelkedtek, de egy ideig Chaddertonban éltek, közel Oldham-hez. Ian-t nemcsak a zene, a szövegírás is érdekelte, és már túl volt egy sikertelen zenekaralapítási próbálkozáson. Ő már ismerte Barneyt, Peter-t és Terry-t különböző bulikról, amin mindannyian részt vettek Manchesterben. Mikor találkozott velük és érdeklődött az üres posztról, minden a helyére került. 1976 December 28.-án a Buzzcocks felvette a Spiral Scratch EP-jét Martin Hannett producerrel, és figyelembe vették Manchester zenei fejlődésének minden fontos eseményét. Ian megismerkedett a Buzzcocks-al, különösen Pete Shelley-vel és a menedzserüket Richard Boon-nel, és ez motiválta őket, hogy felülkerekedjenek sikertelenségükön.

Kevés dokumentáció maradt a zöldfülű bandáról a korai 1977-es évről. Ebben az időszakban a Salford-i Black Swan pub-ban kellett gyakorolniuk. Bár ekkorra már megvolt a teljes felszerelésük, nem voltak felkészülve a nyilvános felépésekre, még nevük sem volt. A Stiff Kitten nevet ajánlotta Richard Boon (Pete Shelley-vel találták ki), de ezt soha sem használta a zenekar. Valójában idegenkedtek ettől a névtől , csak az első bulinál használták mert valahogy hívni kellett őket.

A zenekarnak esedékes volt egy fellépése a Manchester-i Electric Circus-ban 1977 május 29.-én, aminek a plakátján a Buzzcocks-t hírdették. A buli előtt a Warsaw nevet adták maguknak, David Bowie Low albumán lévő Warszawa című szám hatására. És egy újoncot is irányítani kellett, Tony Tabac dobost.Az első előadásukkal kiérdemeltek egy (nem túl előnyös) megemlítést a nemzeti zenemagazinban.

Ebben az időszakban Martin Hannett bonyolította a koncertek szervezését a helyi bandák számára, és feljegyezte a Warsaw zenekart a füzetébe. 1977-ben a Warsawnak számos fellépése volt a The Squat és a Rafters Club-ban Manchesterben. A Rafters vezető DJ-je Rob Gretton volt, aki szintén érdekelt volt néhány helyi banda menedzselésében.

A Warsaw a kezdetektől írta saját dalait. Kezdeti erőfeszítéseik éretlenek voltak, de lelkesek és hamarosan maguk mögött hagyták, ahogy nagyobb gyakorlatra tettek szert. Kevés anyag maradt ebből az időbőből ami túlélte a kezdeti periódusokat és rögzítésre kerűlt. A banda zenei hatásai és ambíciói elfordultak a The Velvet Underground és Iggy Pop majd a mainstream rock felé.

Tony Tabac nem volt túl alkalmas egy punk bandába, öt hétig és fél tucat koncerte maradt. Steve Brotherdale helyettesítette a Rob Gretton által producerelt Panik együttesből. Steve épp időben jött, hogy részt vegyen a The Warsaw Demo felvételeiben a Pennine Sound stúdióban 1977 július 18-án. Azonban az energikus dobos szintén otthagyta a zenekart egy kis idő után. Megpróbálta rábeszélni Ian-t, hogy kövesse őt és csatlakozzon a Panik-ba, de Ian nem akarta otthagyni a Warsaw-t.

Még egy új dobos kerűlt a Warsaw-ba, Stephen Morris. Steve Macclessfieldből jött, (ahol Ian és Deborah Curtis élt), és egy lemezbolt ablakában kirakott hirdetésre válaszolt. Eltérően elődjétől, jól kijött mindhármójukkal. Végre összeállt a zenekar, ami Joy Division néven szerzett hírnevet. Október 2.-án az Electric Circus készen állt a befejezésre, és más Manchesteri bandákkal tartott két búcsúkoncertet. A koncertfelvétel megjelent lemezen Short Circuit címen. A Warsaw közreműködése és első fellépése At a Later Date címen jelent meg.

1977 decemberében felvettek 4 számot, amik később az An Ideal For Living EP-n jelentek meg. A borítón (Bernard készítette) egy német kép volt, ami indokolatlan spekulációkat indított el a zenekar politikájáról.

[szerkesztés] 1978

1978 januárában a zenekar Joy Divisionra változtatta a nevét. A névváltoztatásra azért volt szükség, mert 1977-ben egy londoni zenekar Warsaw Pakt néven jelentetett meg egy albumot, és a Warsaw nem akarta ,hogy összetévesszék őket. Az élet egyik szívfájdító feljegyzéséből kölcsönözték nevüket, egy koncentrációs táborból a második világháborúban. Karol Cetinsky: The House Of Dolls című könyvéből származik, amiből egy idézetet Ian beillesztett a No Love Lost című dalszövegébe. Joy division volt a neve annak az nőkből álló csoportnak, akiket a nácik fogva tartottak egy táborban. A német tisztek testi vágyaik kielégítésére használták őket. Részben a névnek köszönhetően a Joy Divisionnak (később pedig a New Ordernek) gyakran adódtak problémái náci vádak terjedésével, nyomás alá kerültek. Ez zavarta és dühítette a bandát, és nem akarták megtisztelni őket válaszukkal. Messze elkerülték a náci propagandát, szövegeikkel egészen az ellenkezőjét prédikálták. Sok más punk együttes sokkal több direktebb náci szimbólumot használt sokkal kevesebb magyarázattal.

Az első koncertet Joy Division néven 1978. január 15-én adták Manchesterben, a Pips discoban. A kezdés nem volt épp sikeres,mivel verekedés tört ki. Zavargás lett a fő atrakciója több koncertnek. Ez azért volt, mert a közönség gyakran nem azt kapta amire számított. Április 14-én a banda lehetőséget kapott a Stiff kiadótól, hogy ne csak Rob Grettonnak, hanem Tony Wilsonnak is bemutatkozzon,aki egy jól ismert műsorvezető volt a Granada TV-nél. Az est alatt Iannek adódott egy alkalom, hogy beszéljen Tonyval, aminek az lett az eredménye, hogy átrendezték a programot és a Joy Division lépett fel utoljára. Tony és Rob Gretton tiszta energiát merítettek az előadásukból, ami feltüzelte a bandát.

Május elején felvették debütáló albumukat Richard Searlin, Bernie Binnick és John Anderson eggyüttműködésével. John Anderson elhatározta, hogy szintetizátorokkal színesíti a létrejött munkát, hogy még modernebb hangzás jöjjön létre. A zenekarnak nem tetszett az eredmény (különösen a Transmission mixe). Mivel nem tudták eldönteni mi legyen a mixekkel az album nem jelent meg, csak kalózlemezként "a Warsaw album" címmel.

A menedzseri feladatokat elláttó Terry Mason küszködött azzal, hogy koncerteket szervezzen a zenekarnak. Ekkortájt lett Rob Getton a Joy Division menedzsere. Feltehetően Rob kezdett tárgyalni a lehetőségről, hogy találkozzon Bernarddal, aki meghívta őt ,hogy látogasson meg egy próbát és beszéljen a zenekarral. Sajnos Bernard elfelejtett beszélni a zenekarral mielőtt Rob végighallgatta a próbát.

A Manchesteri Russel clubban pénekenként Tony Wilson és barátai szervetek koncerteket. Ezt a találkozó hívták The Factory-nak. A Joy Division első Factory-s koncertje 1978 június 9.-én volt. Peter Saville lett megkérve, hogy tervezzen posztereket a korai koncertekhez, amelyek kősőbb a Factory és a Joy Division sajátos stílusjegyévé váltak. 1978 nyarán a Joy Division tagja lett a Machesteri Zenészek Egyesületének. A banda ebben az időben egy használaton kívűli raktárban próbált,ami át lett alakítva egy komplex stúdióvá. A szerény próbaterem visszaadta és megerősítette a zenekar sajátos hangzását, ami elkezdett távolodni a punk gyökereitől. Tony Wilson elrendezte a zenekarnak, hogy szerepeljen a Granada TV-ben szeptember 20.-án. A Shadowplay című számot adták elő. A merev számnak eléggé zord hangvétele volt, a "centre of the city" részletet egy Granaday dokumentumfilmből kölcsönözték, ezzel is fokozva a zene hatását, hogy minél emlékezetesebb legyen az előadás.

Tony Wilson és Alan Erasmus elhatározta, hogy kiadót alapítanak. Ahogy a Factory club, a Factory records is azt tervezte, hogy helyi tehetségeket ösztönöz és támogat.Nem sokkal később csatlakozott Peter Saville, majd Rob Gretton és Martin Hannett is. A kezdetekban a Factory fő zenekara a Durutti Column volt, de mikor a kiadó elhatározta, hogy megpróbálja a közös munkát néhány helyi zenekarral, a Joy Division volt az egyik, akit felkértek a részvételre.

Október 11.-én bevonultak a Rohdale-i Cargo stúdióba, hogy felvegyenek két számot A Factory Sample válogatásra. Az anyagot Tony Wilson finanszírozta, és két hónappal a megjelenés után eladták az összeset. Ez volt a zenekar első közös munlája Martin Hannettel, mint producer aminek eredménye a Digital és a Glass című szám lett. Ebben az időszakban olyan pletykák terjedtek miszerint otthagyják a Factory-t és egy nagyobb kiadóhoz szerződnek. A pletykák egyik fele szerint az RCA-hez (Ian Curtis gyakori vendége volt az RCA Manchesteri irodájának, ahol jól ismerte a menedzsert) míg a másik szerint a Warnerhez (fel is vettek egy demót a Warner egyik leányvállalatánál). De végül egyikhez sem mentek és a Factory mellett döntöttek. December 27.-én adták az első Londoni koncertjüket (az Islingtoni Hope And Anchor-ban). Csak 30 -an fizették ki a belépő árát, pedig csak 60 penny volt az ár. A koncert elég szerencsétlenűl alakult további okok miatt is: Bernad egy súlyos betegséget kapott el, Ian pedig egy erős ütést kapott mikor a buli után hazafelé utaztak.

[szerkesztés] 1979

1979 januárában Ian Curtis a New Musical Express címlapján szerepelt. E kis dicsőség mellé egy tragédia is kapcsolódott, kiderült, hogy Ian epilepsziás. Bár rohamai változó gyakorisággal és erősséggel jelentkeztek, az epilepszia mindíg jelenlevő gond lett a későbbiekben. Nem csak azért, mert Ian-nek gyógyszeres kezelésre volt szüksége, de a rohamot a klubbok erős világítása is előhozhatta. Az epilepsziás tapasztalatok inspirálták a She's lost Control megírására.

1979 február 14.-én a zenekar játszott a brit nemzetközi rádióban. A BBC-nél levő John Peel felvette a Joy Division koncertet januárban (Ez később First Peel Session-ként jelent meg), ami meghozta hiányzó népszerűséget. Március 4.-én már a The Cure előzenekaraként játszottak a Marquee-ban, egy kis Londoni klubban. (erről Robert Smith később azt nyilatkozta, hogy a Joy Division jobban szólt mint ők).

1979 áprilisában fölvették az Unknown Pleasures albumot a Strawberry stúdióban Martin Hannett producerrel. Martin Hannett letompította a Joy Division élő hangzását és egy visszafogott sajátos hangzást teremtett. Az emlékezetes lemezborító Peter Saville munkája, amit Bernard ötlete alapján tervezett. Az album júniusban jelent meg. Jó kritikákat kapott és jól fogyott, bár a kezdetekben az eladás korlátozva volt, mivel a Factory tehetetlen volt nagyobb produkciók finanszírozásában. 1982 júniusára elérte a százezer példányt, és a mai napig jól fogy. Az élő fellépések egy ideig csökkentek amíg a felvétel tartott, de májustól újra belehúztak. Júniusban a Piccadilly rádiónál öt szám rögzítve lett, ezzel adva egy lehetőséget a rajongóknak arra, hogy halljanak két emlékezetes új számot: Atrocity Exhibition és az Atmosphere (akkor még Chance-nek hívták).

1979 júliusában a zenekar további felvételeket készített Martin Hannettel, de csak a Transmission kislemez jelent meg abból az időből. Lelkes kritikákat kaptak, de az eladások kiábrándítóak voltak. Feltehetően azért, mert a Factory vonakodott attól, hogy bármilyen külső specialistát alkalmazzanak a lemez promotálásához. Ennek ellenére a The Factory Club lett a helyszíne egy fontos koncertnek júliusban (ez rögzíve is lett és később a Heart and Soul box set-ben jelent meg). Július 20.-án a zenekar második fellépését tartott a Granada TV-nél, előadták a She's Lost Controlt, majd egyhéttel később egy briliáns fellépést produkáltak a Manchesteri Mayflower klubban megrendezett fesztiválon. Aztán jött egy kevésbé szerencsés fellépés a Londoni Nashville Room-ban. Nem csak színvonalon aluli előadás miatt, hanem azért is, mert a hazafelé vezető úton ütköztek egy teherautóval. Augusztus 31.-én a Londoni Electric Ballroomban játszottak 1200 néző előtt, ami a legnagyobb tömeg volt a Joy Division koncertek alatt. A Factory szervezett egy filmbemutatót a Scala moziban, Londonban, amit Factory Flick-nek neveztek. Ennek az eseménynek két filmjében a Joy Division szerepelt. Szeptember 15.-én a Joy Division véghez vitte az első és utolsó országos televíziós szereplését a Something Else (valami más) műsorban, ahol előadták a Transmissiont és a She's Lost Control-t. Ian frenetikus színpadi stílusa nagy hatást gyakorolt a közönségre, látványban és hangzásban egyaránt. A Transmissiont később még sokszor vetítették ezután.

Októberben és novemberben a Joy Division egy 24 állomásos turnén szerepelt a Buzzcocks vendégeként. A turné végig nagy siker volt. Bár a Buzzcocks volt a fő attrakció, sok alkalommal a Joy Division jobban játszott és nagyobb lelkesedés kaptak. Két Manchesteri koncertet videóra rögzítettek és a jobban sikerült számok később megjelentek a Here Are The Young Man-en. A turné a Londoni Rainbow színházban ért véget. Ebben az időben egy belga lány, Annik Honoré rátapadt a zenekarra, különösen Ian-re. Ez akkoriban történhetettt, mikor a banda megszakította a Buzzcocks turnén való részvételt, hogy fellépjen Brüsszeli Plan K-ben. (De ez nem az egyetlen lehetséges magyarázat, Annik azt is mondta, hogy a belga nagykövetségen kellett dolgoznia Londonban).

November 26.-án a Joy Division felvette a Second Peel Session-t. Az egyik dal a Love Will Tear Us Apart volt, ami hamarosan a legjobban ismert "lemezen nem rögzített" szám lett Angliában. A John Peel Show-ban játszották december 10.-én, de 1980 áprilisáig csak az élő fellépéseken lehetett hallani.

[szerkesztés] 1980

1980 januárában a Joy Division Európában turnézott, körbejárva Hollandiát, Belgiumot és Németországot. Egyes híresebb helyeken tartott koncertek, mint az Amsterdami Paradiso is, közismertek lettek kalózlemezek formájában. Mikor visszatértek Angliába a hírnevük annyira megnőtt, hogy a legtöbb koncertjük már megjelent kalózlemezeken. 1980 márciusában Sordide Sentimental megjelentetett egy 7 inch-es lemezt Licht Und Blindheit címmel. 1979 októberében vette fel a Joy Division a dalokat (köztük az Atmosphere-t is) Martin Hannett producerrel. Ebben az időben Ian Curtis és Rob Getton egy másik Factory-s zenekarnak is besegített, a Section 25-nek. Ian kapcsolata Annik Honoré-val aláaknázta házasságát, nyomás nehezedett rá a hosszadalmas távollét alatt a turnén. Ez a nyomás tükröződött dalszövegeiből is, például az új album anyagára és a kislemezre, a Love Will Tear Us Apart-ra. Persze Ian ezt a dalszöveget egy önéletrajzi ihletésű panaszkodásnak szánta, vagy csak a tehetségére akart rávilágítanni azzal, hogy ír egy értelmes számot.

A Closer albumot márciusban vették fel a Londoni Britannia Row Studio-ban, ami újabb diadal volt a zenekarnak és Martin Hannettnek mielőtt még megjelent. Be vol tervezve egy amerikai turné, továbbá tárgyalásokat szerveztek a Warner Brothers-el. Április elején 4 koncertet adott a Joy Division 3 nap alatt Londonban. Ez áldozatot kövelt a zenekartól, különösen Ian-től, aki elszenvedett egy epilepsziás rohamot a színpadon. Április 17.-én Ian halálos adag drogot vett be, valószínűleg öngyilkossági kísérlet volt, de méginkább egy segélykiáltás lehetett. A betegsége és egyéb nyomások tetőztek nála, gyakran beszélt arról, hogy otthagyja a zenebizniszt. A másnapi koncerten még megfelelően bírta a színpadott, de látszott rajta, hogy fáradt. Két további fellépés után Ian kierőltetett egy szünetet, hogy összeszedje magát. Néhány menetrendszerű fellépést lemondtak, így lett idejük felvenni egy videoklippet a Love Will Tear Us Aparthoz. A zenekar elutasította, hogy playbackeljenek a felvételhez, így a szerkesztők engedték, hogy összepárosítsák a videofelvételt és a zenére történő előadást.

Május 2.-én a Joy Division az utolsó koncertjét adta a Birminghami Egyetemen. Szerencsére rögzítve lett a koncert és megtalálható a Still című dupla album második felén. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy előadták új számukat, a Ceremony-t, otthagyva az utókornak egy darabot az elveszett remekműből.

1980 májusában, két nappal azelőtt mikor a Joy Divisionnak el kellett volna utaznia Amerikába, két hónappal 24. születésnapja előtt Ian Curtis öngyilkosságot követett el. Hazament Macclesfieldi otthonába, majd rábeszélte Deborah-t, hogy maradjon éjszakára a szüleinél. Miután megnézte a Stroszek-et (Werner Herzog filmje) és meghallgatta Iggy Pop Idiot című albumát felakasztotta magát a konyhában. Deborah találta meg, mikor másnap hazament. Sok okot előhoztak, Ian öngyilkosságának okára: depresszió az epilepsziája miatt, vagy a szerek amiket szedett rá, a felbomlott házassága, aggódás az amerikai turné miatt, vagy egy morbid vágy hogy felülmúlja azokat a pédaképeit akik fiatalon meghaltak. Azok az emberek, akik röviddel a halála előtt vele voltak ellentmondó beszámolókat adtak lelkiállapotáról. Az látszott, hogy Iannek titokzatos természete van és eltitkota érzéseit mások előtt (az epilepsziáját is sikerült eltitkolnia amíg rosszul nem lett), de az igazi oka halálának, rejtély marad.

A történet 1980 július 24.-én ért véget, szinte pontosan 4 évvel a kezdés előtt, mikor Barney, Hooky és Steve első koncertjüket adják Ian nélkül a Manchesteri Beach Club-ban, amivel egy új irányzat (new order) kezdődött... A Ian halálát követő hónapban megjelent a Closer és bejutott a top 10-be. 1982 júniusáig az albumból 250.000db-ot adtak el. A Love Will Tear Us Apart elérte a 13. helyet a kislemezlistán. 1980 szeptemberében a Factory kiadta az Atmosphere-t kislemezként. 1981 a Still címmel jelent meg dupla lemez, ami egy válogatás a zenekar kiadatlan dalaiból, a másik fele pedig egy koncertfelvétel a Joy Division utolsó fellépéséről. A cím a kalózkiadásokra utal.

Művészi sikerei ellenére a zenekar nem vált gazdaggá Ian élete alatt, Deborah-nak dolgoznia kellett, hogy kifizesse a számlákat. A Factory nem adott előleget a művészeinek, helyette 50-50% arányban osztották el a profitot. Tehát a szerzői díjat csak sokkal később lehetett felvenni. A Factory elve szerint a promóciót attól tették függővé, hogy ki mennyire különc, a Joy Division kereskedelmi sikerei nem voltak azonosak a kritikai elismeréseikkel. 1998-ban a Factory megjelentette a Substance válogatáslemezt és újra kiadta az Atmosphere-t. A két Peel Session is újra kapható lett. 1992-ben a Factory lemezkiadó tönkrement és a régi Joy Division albumok jogai átkerültek a London Records-hoz. Az összes Factory albumot újra megjelentették 1994-ben és ma is forgalmazzák.

Az életben maradt zenekari tagok még nagyobb hírnevet szereztek, és több lemezt kiadtak New Order néven, de elvesztették pénzüket amit a Factory-ba és a Hacienda Club-ba fektettek. A kibontakó zenei ízlésük egyre jobban eltávolodott a Joy Division hangzásától. A 80-as években eluralkodó tánczenei irányzat felé fordult a New Order is, majd a tagok külön-külön szóló produkciókba vágtak és sikeres lemezeket adtak ki Electronic és Monaco néven. (Majd lett még Revenge és Other Two is) 1995-ben egy újabb Joy Division válogatás jelent meg Pernament címmel. Szintén 1995-ben a Love Will Tear Us Apart újra top 20-as lett kislemezként, és Deborah Curtis kiadott egy könyvet az életéről, és házasságáról Iannel. 1997-ben a London Records kiadott egy 4 CD-ből alló gyűjteményt Heart and Soul címmel. Ez a fő Joy Division számokat tartalmazza, és egy válogatást ritkaságokból és élő felvételekből. A New Order újra összeállt, de sajnos a menedzserük Rob Gretton meghalt 1999 májusában. Tony Wilson még ma is benne van a zeneiparban, felélesztette a Factory nevet és több Joy Division lemez megjelent. NMC kiadott két koncertlemezt, a Prestonit és a Les Bains Douchest. 2001-ben a Complete BBC Recordings is kapható lett CD-n, és a Heart and Soul díszdoboz is megjelent az USA-ban. Többek között a Joy Division portéját is tartalmazza a 2002-ben bemutatott 24 Hour Party People című film. Ez egy félig igaz félig kitalált történet Tony Wilson élményeiről a Factory Records-nál. A filmzenén pedig öt eredeti Joy Division számot is hallhatunk. Júliusban a Joy Division BBC-s felvételét összepakolták a New Order BBC koncerttel és kiadták Before and After címmel. A "Before and After" (előtte és utána) téma folytatódott 2002-ben is, a New Order rendszeresen előadott Joy Division számokat a koncerteken.

Igazából ez a történet nem ért véget 1980-ban. Bár a Joy Division zenekar nincs többé velünk, a történetük továbbra is folytatódik.

[szerkesztés] Tagok

Ian Kevin Curtis

Született 1956. július 15.-én, meghalt 1980. május 18.-án. A zenekar énekese-frontembere és a dalszövegek írója. Vox Teardrop és Vox Phantom nevű gitárokon játszott. Macclesfieldben nőtt fel,ahol a Kings Schoolban járt iskolába. Egy lemezboltban dolgozott, ahol kitágult zenei érdeklődési köre. Később köztisztviselőként dolgozott Manchesterben és Macclesfieldben. Szövegeire hatással volt WS Burroughs, JG Ballard és David Bowie. Szinpadi előadásmódjában megmutatkoztak az elszenvedett epilepsziás rohamok. Feleségül vette Deborah Woodruffeot 1975. Augusztus 23.-án, Henburry-ben. Iannek és Deborahnak 1979. április 23.-án született egy lányuk, Natalie.

Bernard Sumner

Együttesei: Joy Division, New Order, Electronic. 1956. január 4.-én született. Gitár 1976-tól 1980-ig. Szintetizátor 1979-től 1980-ig. (Gibson és Shergold gitár, Powertran és ARP szintetizátor). Salfordban nevelkedett, ahol a Salford Gimnáziumba járt. Használta a Dicken (mostohaapja után) és az Albrecht nevet is. Egy cégnél dolgozott, ami rajzfilmanimációkat gyártott a TV-nek. A gitározást folytatta a New Orderben is, és az énekesi poszt is az övé lett. Megalapította az Electronic-ot Johnny Marr-al, a Smiths gitárosával. Vendégként szerepelt a Chemical Brothers (Out of Control) és a Primal Scream lemezein. 1978 október 28.-án összeházasodott Sue Barlow-val (mára elváltak). Jelenleg Sarah nevű feleségével él, aki egyike a Round & Round klipjében látható lányoknak, de senki sem tudja biztosan, hogy melyik is ő. Gyermekei: James és Finlay, aki 2003 januárján született. Legismertebb közreműködései: The Beat Club - Secutity Spanish Heart - 808 State Sub Sub - Tis Time I'm Not Working Chemical Brothers - Out of Control

Peter Hook

Együttesei: Joy Division, New Order, Revenge, Monaco. Született 1956. február 13.-án. Basszusgitáros és vokál énekes. Yamaha basszusgitáron és Shergold Marathon 6 húros gitáron játszott. Salfordban nevelkedett és itt is járt gimnáziumba. Manchesterben dolgozott a Town Hallnál és a Ship Canalnél. Jellegzetessége, hogy a basszusgitárt szóló gitárként használja. A basszusgitározást Ian halála után a New Orderben folytatta. 1989-ben Dave Hickssel és Chris Jonessal megalakította a Revenge nevű együttest, David Pottssal (aki csatlakozott a Revenge-hez) pedig a Monaco-t. 1994-ben összeházasodott Caroline Aherne komikussal (mára már elváltak). Jelenlegi feleségétől Rebeccától 3 gyermeke született: Heather, Jack és Jessica.

Stephen Morris

Együttesei: Joy Division, New Order, The Other Two. Született 1957. október 28.-án. Egyaránt használt hagyományos dobot és elektromos dobfelszerelést ( Black Rodgers dobfeszerelés, Simmonds és Synare szintetizátorok). Macclesfielden nevelkedett, ahol a Kings iskolába járt. Egy ideig édesapja konyháján dolgozott. A New Orderben folytatta a dobolást, később szintetizátort is használt. Az ő arca szerepel a New Order Low Life című albumának borítóján. Megalapította a The Other Two-t Gillian Gilberttel, a New Order billentyűsével. Gillian és Stephen eljegyezték egymást 1993-ban (a The Other Two megalapításának évében), később két gyermekük született: Grace és Mathilde.