Hozzáférés

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A magántulajdon társadalmi, jogi intézményén is alapuló értékteremtés a technikai fejlődéssel folyamatosan változik. A mezőgazdasági majd ipari hullám után a harmadik évezred eleje már a szolgáltatások világa. A tulajdon szerepe a tudásalapú termelésben is változik, hasonul az új paradigmákhoz. Ennek a változásnak korábbi fokozata a „kemény” tulajdon „puha” tulajdonná válása volt. A második évezred végével záruló modern kor a tulajdon korábbi szigorú kizárólagosságát fellazította és képlékennyé tette. Az ipari társadalom hatalmas beruházásigénye, tömegtermelése a méretgazdaságosságon alapult. A szükséges tőke összegyűjtése és a tulajdonosok közvetlen irányító tevékenységét nem igénylő irányítási módszerek létrehozták a részvénytársasági formát és a tulajdonosi résztvétel egyéb „puha” formáit.

A szolgáltatások és a tudásalapú termelés mai világában ez a „puha” tulajdon is tovább puhul, részben átadja helyét a kvázi tulajdonosi időleges használat, a hozzáférés jogának. A tulajdon hagyományos tárgyai, például az ingatlanok esetében drámai különbözőségek alakulnak ki. Egyrészt a központoktól, infrastrukturától távoli területeken az ingatlanok akár negativ értékkel is bírhatnak. ( Ha a helyi Önkormányzat lehetetlenné teszi az ingatlan hasznosítását, miközben adóztat és szabályoz.) Másrészt a globális központokban az ingatlan, mint fizikai térhasználat értéke csillagászati magasságokba emelkedhet. Az abszolút és relativ értelemben egyaránt előálló értéknövekedés az tulajdon jogi kategoriájának cseppfolyóssá válását és minőségében új „tulajdoni” forma, a hozzáférés jogának a kialakulásához vezet. A Tokio belterületén levő épület tulajdonosa lehet egy hatalmas nyugdíjalap, mely hosszútávú befektetésnek tekinti a hagyományos értelemben vett „tulajdonosi” pozicióját. Az épület egyes szintjeit, egységeit azonban nem maga, hanem erre szakosodott ingatlanügynök cég ( real solution provider ) útján adja középtávra bérbe. Az épület bérlői pedig maguk, vagy saját gazdasági profiljuk szerinti üzemeltető cég, esetleg lízingbevevő útján hasznosítják a területet. A tényleges használók azonban még mindig nem ők. Ha mondjuk a tevékenységi profil kabinbérlet (yotel), akkor a tényleges használók azok az éjszakára a nagyvárosban rekedt emberek, akik pár órára kibérelik az adott yotelben levő alvási lehetőséget. A hatalmas irodaépület közvetlen tulajdonlása igen, tényleges használata azonban ténylegesen nem értelmezhető. A tényleges használata az ingatlannak az a pár órás tartózkodás, aminek szolgáltatásként történő megvásárlása (hozzáférés) adja a valódi haszonvételt.

Még egyértelműbb a „tulajdon” azon formáinak hozzáféréssé válása, melyek jelentősége nem anyagi, materiális hordozójukban (ha van egyáltalán ilyen), hanem a bennük megtestesülő tudásban van. A számítógépes programok készítőinek szokásos fogása tulajdonuk értékének növelésére a béta ( fejlesztési stádiumu ) variációk ingyenes kipróbálásra való átengedése. Ez a statégia a hálózati tőke növelésére koncentrál, hiszen minél többen használják az adott programot, az alapítói hatás következtében annál többen lesznek hajlandók a későbbiekben fizetni is érte. A hálózati tőke – a felhasználók számára akár ingyenes – növelését követően, a programot értékesíteni lehet. Ez az értékesítés azonban lényegét tekintve nem a hagyományos értelemben vett tulajdon értékesítése, hiszen a program korlátlan használatának, fejlesztésének, legtöbbször értékesítésének lehetőségét, a forráskódot a „vevő” nem kapja meg. Az értékesítés és a gazdasági környezet tényleges lehetőségei egészen szűkre szabják még a felhasználás időtartamát is. A tényleges használatot ugyanis a gyártók a tervezett avulás, a hardver környezet mesterséges változtatása és az új kiszolgáló csomagok (service pack) kiadásának mellőzésével ténylegesen be tudják határolni.

A hozzáférés paradoxona az, hogy míg egyrészt a puha tulajdonnál is képlékenyebb és gyengébb tulajdonjognak tűnik, másrészt a kemény tulajdon kötöttségeitől való teljes megszabadulással az egyes polgár általános rendelkezési joga, lehetősége saját életkörülményei javítására megnő. A japán polgár vehetne ugyan sok pénzért lakást is Tokio belvárosában, de egy ingatlan mint kemény tulajdon számos kötelezettséggel és bizonyos értelemben politikai, gazdasági kockázatokkal jár. Különösen így van ez, ha egy magas életszínvonal biztosítására sok ingatlant is kellene venni, hiszen egy család számára már nem jó Tokió belvárosában élni.

A hozzáférés jogának eladásával illetve az erre irányuló fizetőképes kereslettel egyrészt nő a gazdaság szereplői között verseny interzitása, másrészt javul a polgárok gazdasági szuverenitásának esélye. Az élesedő verseny lehetetlenné teszi a nemzetállamok érdemi korlátozó tevékenységét, másrészt az emberek számára az erőforrások olyan – korábban elképzethetetlen - használati lehetőségét teszi lehetővé, ami a személyes gazdasági tevékenység és függetlenség új lehetőségeit fogja megnyítni.