Göllner Mária

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szövegét, tartalmát. További részleteket a cikk vitalapján találhatsz.

Nagy Emilné dr. Göllner Mária

Göllner Mária (asszonynevén Nagy Emilné Göllner Mária) (Budapest, 1894. november 13. – Basel, 1982. január 19.): művelődéstörténész, antropozófus, a magyarországi Waldorf-pedagógia megteremtője.

[szerkesztés] Életpályája

Édesapja, dr. Göllner Aladár, tekintélyes orvos volt, édesanyja, Szabó Mária kivételesen művelt, széles látókörű asszony. Göllner Mária érettségi után bölcsészhallgató lett, földrajzból, történelemből, filozófiából doktorált. 1918-ban, Az ókor szellemi művelődésének geográfiai alapjai címen megjelent disszertációja volt első, nyomtatásban megjelent munkája.

Az első világháború alatt kezdte meg munkáját a Vöröskeresztnél, amelyet kisebb-nagyobb megszakításokkal és módosult körülmények között évtizedeken át folytatott. A háború éveiben ismerkedett meg leendő férjével, a nála két évtizeddel idősebb, kétszer megözvegyült dr. Nagy Emillel, aki a század eleje óta rangos ügyvéd, képviselő volt, ismert tárcaíró, majd a Bethlen-kormányban igazságügyi miniszter. Házasságukból három fiúgyermek született, István (1919–1992), Sándor (sz. 1926) és Kristóf (1930–1973).

Göllner Mária 1924 nagypéntekén juthatott ki először a svájci Dornachba, az antropozófia központjába, ahol Rudolf Steiner fogadta őt, és haláláig számos, személyesen neki szóló ismertetést adott a magyarok szellemi történetéről. Magyarországra azzal az elhatározással tért vissza, hogy alaposan elmerül Rudolf Steiner hatalmas – ma is feldolgozás alatt álló – életművében, és népe számára is hozzáférhetővé teszi azt. Ezt részben meg is valósította, és hazája kultúrkincsét legjobb erőivel gazdagította. A fiatalasszony saját költségén lapot indított az elítélteknek, mely az első börtönújság volt Magyarországon. Azért kapta a Bizalom nevet, mert feladatai közé tartozott, hogy az elítéltekben szellemi táplálékkal ébren tartsa a Gondviselés és az Isteni Világrend iránti bizalmat. A világban zajló politikai eseményekről is tájékoztatást adott, de csak tények közlésére szorítkozott. Világos nyelven megírt novellákat, verseket, folytatásos regényeket, rövid lélegzetű esszéket tartalmazott. Göllner Mária ügyelt rá, hogy az elítélteket untató vagy bőszítő lapos erkölcsi szónoklatok ne kerüljenek a lapba. Beérte az – antropozófiával árnyaltan átitatott – írások morális és spirituális kicsengésével, mert tudta, hogy a propagandisztikus hang irritálhatja a börtön lakóit. A Bizalom nemcsak passzív szellemi táplálékot nyújtott a raboknak, hanem egyeseket aktív tevékenységre ösztönzött, mert ők is írhattak bele. Tizenöt éven át kéthetente jelent meg a lap: 1929 karácsonyától 1944 karácsonyáig.

Göllner Mária legjelentősebb hazai tevékenysége az 1926-ban, a Kissvábhegyi út 21. szám alatt megalapított Kissvábhegyi Waldorf-iskola és Internátus volt. A megvalósítást férje tette lehetővé. Hajlandó volt ugyanis – és ezt saját kezűleg rögzítette le hivatalosan – hatalmas házát a Kissvábhegyen, egy gyönyörű parkosított kert közepén, uszodával, a tervezett iskola és internátus számára bérleti díj nélkül rendelkezésre bocsátani, sőt az adóterheket továbbra is ő viselte. 1933-ban az iskolát német nyomásra be kellett zárni. A német tanítók nem kaptak munkavállalási engedélyt ebben az időben, haza kellett térniük a „harmadik birodalomba”. Göllner Mária ettől kezdve – immár háromgyermekes családanyaként – házukban és kertjükben tartotta előadásainak zömét. Innen áradt ki az antropozófia világszemlélete az ország különböző részeire.

A háború után lényegében lezárult magyar földön kifejtett antropozófiai tevékenysége. A német és a szovjet megszállás között Göllner Mária még megjelent a kissvábhegyi rejtekhelyen, ahol olyan üldözötteket mentett férjével, akiket akkor életveszély fenyegetett (pl. Török Sándor), nekik a János evangéliumról tartott előadásokat. A háború után ideig óráig még tarthatott kurzusokat, és az általa létesített Genius Vállalat kiadásában Rudolf Steiner néhány munkájának magyar nyelvű megjelenését is kieszközölte, de ez nem tarthatott sokáig. Az antropozófiát a nácizmus és a kommunizmus is üldözte…

Szellemtörténeti trilógiája – A magyar ősvallás és a kereszténység a magyar népmese tükrében, a Népszokások, mondák és az ember illetve A Kalevala titkairól – képezi munkásságának magvát a még itthon, magyarul írt művei közül.

Emigráció lett a sorsa Göllner Máriának, és legkisebb fiának, Kristófnak is. 1946 novemberében a Vöröskereszt megbízásából elhagyta Magyarországot, hogy egy gyermekvonatot kísérjen Olaszországba, és a rokkantgondozást tanulmányozza Svájcban. Azt tervezte, hogy feladata elvégzése után visszatér Budapestre, de a megváltozott körülmények arra kényszerítették, hogy feladja ezt a tervet és Svájcban maradjon. Mind férje, mind idehaza maradt fiai – 1948-ban már Sándor is emigrált – nyomós érveket felsorakoztatva lebeszélte őt arról, hogy hazatérjen, mert itthon semmilyen szellemi tevékenységet nem tudna kifejteni.

Svájcban eltöltött 35 éves szellemi munkásságáról ez az írás csak vázlatokban számolhat be. Keserű fájdalom emésztette, hogy elszakadt családjától, hazájától, legjobb barátaitól, a magyar antropozófusoktól, de szellemi vezetőként továbbra is inspirálta tanítványait. Anyagi gondokkal küzdött, fia szüntelenül betegeskedett, de egy fényes adománnyal kárpótolta a Sors: szellemi életének szentelhette minden idejét. Küldetése kenyérkereső foglalkozásává vált. Kapcsolata a Vöröskereszttel nem szűnt meg. Azt a megtisztelő feladatot kapta, hogy az Ifjúsági Vöröskereszt számára egy illusztrált kiadványt szerkesszen. Ezenkívül a Dons Suisse megbízásából egy gyermekújságot is szerkesztett Herz címen a háború által sújtott országok gyermekei számára, cikkeket, tanulmányokat írt, és előadások hosszú sorát tartotta; ekkor már Maria von Nagy néven. Alig akadt a német ajkú Svájcban olyan város, amelynek antropozófiai csoportja ne hívta volna meg ciklusok tartására, de előadott Nyugat Németországban, Londonban, Pozsonyban, és a déli féltekén is. Pályája akkor delelt, amikor a baseli egyetem népfőiskolája felkérte, hogy minden szemeszterben tartson egy egy előadás-sorozatot. A hatvanas évektől kezdve mintegy húsz éven át hangzottak el lelkesen látogatott és megbecsült előadásai. Az igényekhez mérten ott nem antropozófiáról értekezett, hanem egyéb kultúrtörténeti, képzőművészeti, irodalmi témákat választott, de beszélt a svájci misztikáról, a krisztológia különböző területeiről is. Az előadásban, az élőszóban megelevenedő és a hallgatóság felé kiáramló szellemi tartalom tolmácsolásában bontakoztak ki legmagasabb szinten képességei. Feljegyzéseiből megtudjuk, hogy Svájcban való letelepedésétől kezdve csaknem kétezer előadást tartott. Az említett országokban saját nyelvükön, Pozsonyban magyarul, Ausztráliában és Új-Zélandon pedig angolul és magyarul is, mert ott élő honfitársaihoz anyanyelvükön szólt. Az ötödik kontinensen 8 hónapot töltött, ebből Új-Zélandon csaknem másfél hónapot. Ehhez még hozzá kell vennünk élete utolsó évtizedében, beteg szemei miatt minden feljegyzés nélkül, szabadon elmondott előadásait. És ha ezeket kiegészítjük Magyarországon elhangzott előadásaival, nagyzolás nélkül, tényként leszögezhetjük, hogy ebben a tekintetben is méltó tanítványa volt Rudolf Steinernek. Mert amit beavatott tanítómesterétől tanult, azt méltón adta tovább az antropozófiát kereső embereknek, csaknem hat évtizeden keresztül.

Miután befejezte munkáját a déli „hemiszférán”, azonnal hozzákezdett új könyvéhez. Az Alfred Meebold emlékének ajánlott Dialog der Hemisphären (A hemiszférák párbeszéde), két kiadást élt meg Nyugat Németországban, magyarul – csaknem teljes egészében – a Michaeliták könyvében olvasható.

„Ebben a könyvben igyekeztem azokat a szellemtudományi összefüggésekből nyert tapasztalataimat rögzíteni, amelyeket nagy utazásom alatt éltem át. Úgy éreztem, hogy sok olyasmire bukkantam, amiről még soha nem írtak, és nem hoztak nyilvánosságra.”

Svájcban, német nyelven írt könyvei közül két, nagy sikert aratott munkáját szeretném kiemelni, ezek: Die Wandbilder der Scrovegni Kapelle zu Padua, illetve Kristóf fiával közös munkája, a Die Legenda aurea und ihr Verfasser Jacobus de Voragine. Évtizedek óta várakoznak, hogy anyanyelvükön is megjelenhessenek...

Göllner Máriát a hatvanas évek közepétől egy ritkán fellépő és gyógyíthatatlan szembetegség kínozza, így a hetvenes évektől fokozatosan elzárul előle a külvilág, fehér bottal kell járnia. Tizenkét munkatársa tette lehetővé számára, hogy munkáját továbbfolytassa. De a megpróbáltatások még nem értek véget. Legkisebb fia, Kristóf 1973-ban szívinfarktusban meghal. A legidősebb, István, politikai okok miatt Magyarországon börtönbe kerül, 1976-ban szabadul. Sándor Ausztráliában él.

Göllner Máriát 1980 Karácsonyán tüdőgyulladással, gyomormérgezéssel és enyhe agyvérzéssel kórházba szállították, de állapota néhány hét után ámulatra méltóan javult. Egy évet töltött a baseli Merian Inselin kórházban. Barátai, egykori tanítványai sűrűn látogatják, és felolvasnak neki. A Sors még lehetővé tette, hogy búcsút vegyen legidősebb fiától – aki méltóképpen folytatta édesanyja hagyományait a Grálról, valamint hányatott sorsú géniuszokról szóló műveiben –, sógornőjétől, testvéreitől és néhány magyar barátjától. Élénken társalgott velük, de már csak a hangjukról ismerhette fel őket. 1981 decemberének utolsó napjaiban állapota hirtelen rosszabbodott, és 1982. január 19 én délután 4 órakor visszaadta lelkét Teremtőjének.

(Részletek a Michaeliták c. könyvből)

[szerkesztés] Művei

[szerkesztés] Göllner Mária néven

Az ókor szellemi művelődésének geográfiai alapjai (Budapest, 1918)

[szerkesztés] Nagy Emilné dr. Göllner Mária néven

Karácsonytól Karácsonyig (Budapest, 1920)
A halál a magyar mitológiában és a költészetben (Budapest, é.n.)
Móres bácsi hegedűje (In: Bizalom, 1931/20.sz. - 1932/1.sz.)
Küzdelem a Nagysárkányrend ellen (In: Bizalom, 1939/21.sz. - 1940/14.sz.)
Népszokások, mondák és az ember (Budapest, 1939; 2003)
A Kalevala titka (Budapest, 1940, Magyar-Finn Társaság)
A magyar ősvallás és a kereszténység (Budapest, 1941, Genius; 2003) részlet
Beszélgetések a Kalevala világnézetéről (Budapest, 1943, Pázmány Péter Tudományegyetem)

[szerkesztés] Maria von Nagy néven

Die Geige des Alten Moresch (Basel, 1948, Herz)
Das Marienkäferchen (Basel, 1948, Herz)
Sterngeige (Basel, 1950, Herz)
Tagebuch für Knaben und Mädchen (Zürich, 1950)
Finnentöchter. Drei Kleindramen aus Welkriegszeiten (Augsburg-Basel, 1952, Brigg Verlag)
John the Baptist and John the Evangelist (1955, magánkiadás);
Keresztelő János és János evangélista (Budapest, é.n., kézirat)
Rudolf Steiner az öngyilkosságról (Budapest, é.n., kézirat)
Die Wandbilder der Scrovegni-Kapelle zu Padua: Giottos Verhältnis zu seinen Quellen (Bern-München, 1962, Francke Verlag)
Dialog der Hemisphären. Eine kulturbiographische Skizze 1212-1952. (Schnaitheim-Heidenheim a.d. Brenz, 1963, Verlag Theilacker)
Register zu dem Essaywerk von Albert Steffen (Bern-München, 1970, Francke Verlag)
Die Legenda Aurea und ihr Verfasser Jacobus de Voragine (Bern-München, 1971, Francke Verlag)
Dante und Brunetto. Vorspiel zum letzten Fresko von Giotto (Bern-München, 1974, Francke Verlag)
Rudolf Steiner über seine Letzte Ansprache, über Ungarn und über die Schweiz – Memoiren I. (Brugg, 1974, Genius Verlag); Emlékiratok I. (Budapest, é.n., kézirat)
Über den Tod von Albert Steffen, Béla Bartók, H.D. – Memoiren II. (Bern-München, 1978, Francke Verlag)
Die Entstehung und das Wirken des Wahren Rosenkreutzertums (h.n., 1980, kézirat)
Der Weg des Arztes Lajos Enyingi-Göllner, 24.9.1898, zu einer Erweiterung der Medizin über Budapest – Rostock – Arlesheim (In: Der Merkurstab 1973/26)

Das Goetheanum folyóiratban megjelent írásai:

Attila (1936)
Über die Pflege des Vertrauens (1947)
Über das Zwischenspiel im "Hamlet" und in den "Märtyrern" (1947)
Einiges über die Kriegsinvalidenfürsorge I-II. (1947)
Jean Cocteau: "Der Doppeladler" (1947)
Väinämöinen (1947)
Kraftquellen in der Erziehung zum Sozialen (1949)
R. Steiner und der Nachlaß Nietzsches (1950)
Zwergwüchsige Menschen (1951)
Die Strafkolonie auf der Teufelsinsel wird aufgelöst ... (1952)
Gedächtnis und Nervosität. Zum Vortrag R. Steiners 4.10.1919 und 11.1.1912 (1952)
Rudolf Steiner über den Selbstmord I-III. (1952)
Zum 130. Geburtstag Greogr Mendels (1952)
Raffael und der Osten (1952)
Amos Comenius und Francis Bacon (1953)
Die große Reise der Sixtinischen Madonna (1753 von Piacenza nach Dresden) (1953)
Das Königskostüm der griechischen Tragödie (1954)
Gruß an die Dichterin M. Modena anläßlich ihres 60. Geburtstages (1959)
Die Polarität Giotto-Dante (1961)
Die "Akasha-Chronik" im Christentum (1961)
Das Sterben bei Ibsen und Strindberg (1961)
Ringen um die Verbindung mit dem toten Freund. Schiller (1961)
Debussy: Pelléas et Mélisande (1961)
Für Franz Liszt (1962)
Die Oper. Das Gesamtkunstwerk und das moderne metaphysische Drama (1962)
"Die Wandbilder der Scrovegni-Kapelle zu Padua" (1963)
Das "A" als Auferstehungsgeste in der Koptischen Kunst (1964)
Zum Tode von Fr. E. Sillanpää (1964)
"Wer Wind sät, wird Sturm ernten". Hosea (1964)
R. Steiner über "Die Tragödie des Menschen" von Imre Madach (1964)
Was uns alle an dem amerikanischen Dichter Ezra Pound angeht (1966)