User:Cserlajos/Szamuzott/Magyar rovásírás
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
!
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Pontatlan/téves
Tudunk olyan vatikáni rendelkezésről is, amely előírta, hogy a magyarok, a székelyek s a hunok által használt régi magyar betűk, a jobbról balra való írás helyett csak a latin betűket szabad használni, a papoknak a pogány írást büntetés terhe mellett tanítani nem szabad, a pogány betűs feliratokat pedig egyenesen meg kell semmisíteni.
fecsegés Az ősi írásaink talán legnyomatékosabb bizonyítékai a honfoglalás előtti magyarság civilizáltságának és fejlett műveltségének. Kevés európai nép dicsekedhet saját ősi írással.
[szerkesztés] Nem tudom, mit kezdjek vele
| Kizártnak tartom, hogy az írás használata, ilyen értékes része a műveltségnek, ha egyszer a magyarság egy törzsénél megvolt, a többieknél ne lett volna meg. A székely írás tehát véleményem szerint a pogány magyarságnál általánosan használt írás, amelyet a kereszténység megsemmisített, azonban megmaradt az elkülönülve és önálló szervezetben élő székelyeknél. | ||
|
Németh Gyula |
||
[szerkesztés] Újabb sarlatanizmus, immár a legmeglepőbb helyeken: WP:ESZ-ből kiszedve
[szerkesztés] A székely rovásírás eredete
Hihetetlen, hogy néhány sarlatán mi mindent képes elérni. Hogy is mondják? Egy bolond százat csinál?
- A székely rovásírás eredetének kérdése az írástörténet egyik legérdekesebb, a legtöbb tévedésre és tudatos megtévesztésre alkalmat adó területe. Az utóbbi évtizedek magyarországi kutatásai jelentősen módosítottak a székely rovásírásról és eredetéről alkotott képen, amelyet az utóbbi 150 évben a finnugrista tévtanok határoztak meg. E változások lényege az, hogy a székely rovásírás nem az ótürk (végső soron pedig a sémi) írások kései leszármazottja (mint azt bármiféle bizonyíték nélkül máig tanítják az egyetemeken), hanem önálló magyar alkotás, amely - a másolatban fennmaradt, magyar szavakat tartalmazó kőkori írásemlékek alapján - az emberiség legkorábbi fonetikus írása. Ezt az új álláspontot Varga Géza írástörténész vetette fel és bizonyította, majd Varga Csaba írástörténész könyveinek köszönhetően vált közismertté, aki köteteiben jelentősen gazdagította az elmélet alátámasztására alkalmas példatárat. A székely írás eredetéről alkotott nézeteket Varga Géza 1998-ban megjelent munkájában így foglalta össze:
[szerkesztés] Rovásírásunk tudós eredeztetésének története
A krónikás hagyomány hun vagy szkíta írást emleget. Ezzel összhangban áll a tudós Thelegdi János véleménye: „A hun betűkrôl, melyek közönségesen székely betűknek neveztetnek”, valamint a tudóstárs Baranyai Decsi Jánosé is, aki az elôszóban „szkíta ábécét” említ (Thelegdi/1598, 1994/7,15). Bél Mátyás is hun-szkíta írásról ír 1718-ban megjelent nagy hatású munkájában.
Újabban mind a hun, mind a szkíta nevet gyűjtônévnek tekintik, ezeket egymástól és a magyarságtól is elhatárolják. Sokáig elhallgatták a hun és szkíta íráshasználat tényét is (amelyrôl pedig antik források és régészeti leletek is tájékoztatnak) és koholmánynak ítélték a székely rovásbetűket (krónikáink nehezen kétségbevonható adatai ellenére). E nagy támogatást kapott megalapozatlan balítéleteknek köszönhetôen aztán a mai közgondolkodás szerint a szkíta vagy a hun név nem igazít el eléggé (csupán a keleti, sztyeppi származásra utal) - és sokan ma is kételkednek a honfoglalók íráshasználatában.
Ligeti Lajos is hasonlóan vélekedett még 1986-ban is. Mint írta, hangtanilag a magyar betű szavunk lehetne honfoglalás elôtti török jövevényszó, de „e feltevés mögül hiányzik a kielégítô tárgyi háttér; miféle írott szövegekrôl lehet szó ebben a korban?” (Ligeti/1986/262).
A modern korok kutatói a bizonytalanná tett hun és szkíta forrás helyett megpróbálták a székely írás eredetét íráshasználattal közismerten rendelkezô népekhez kötni.
Fischer Károly Antal még a hagyománynak megfelelôen hun-magyar írásról tájékoztat (Fischer/1889).
Nagy Géza 1890-ben türk jelekkel vetette össze a székely rovásbetűket. A türk írás megfejtése és az íráshasonlítás elveinek kidolgozása elôtt egy ilyen felszínes - a jelek kismértékű hasonlóságára épülô - összevetés indokolt volt, de származási hipotézis megalapozására akkor sem adott lehetôséget.
Thorma Zsófia az általa felfedezett tordosi neolitikus cserepeken négy székely rovásjel (a „c”, ny”, „t”, „zs”) elôképét ismerte fel (a párhuzamok száma valójában tíz felett van, lásd a 35. ábrát!). A hazai mellôzés miatt könyve németül jelent meg, amelyben a lineáris jelek keleti vonatkozásait is tárgyalja (Thorma/1894).
Debreczenyi Miklós 1914-ben magyarul olvasta el egy 3000 éves szkíta balta ligatúrás feliratát, amit 1971-ben Pataky László lényegében hasonlóan értelmezett.
Sebestyén Gyula már 1915-ben helyesen fogalmazta meg azokat az elveket, amelyeket egy írásrendszer eredetének kutatása közben célszerű szem elôtt tartanunk: „elôbb tüzetesen megismertük a magyar rovásírás rendszerét, utána pedig a rendszer ismérveivel az egyetemes írástörténetben felkutattuk és a fejlôdés sorrendjében el is helyeztük”. A székely írás rendszerét vizsgálva megállapítja, hogy a székely írás rovásírás, s mint ilyen, a „rováson legtovább megmaradt”. A türk és a székely írás magánhangzóit görög eredetűnek tartja s ebbôl azt a téves következtetést vonja le, hogy a két sztyeppi írás eredetileg nem volt magánhangzó-ugrató. Ez a következtetése azonban helyesbítésre szorul. Abból a ténybôl ugyanis, hogy a székely írás magánhangzói gyakorlatilag azonosak a görög írás magánhangzóival, még nem következik, hogy a székely írás eredetileg nem volt magánhagzóugrató. A görög írást megelôzô szótagírások ugyanis már rendelkeztek magánhangzókkal, de azokat nem mindíg írták ki - mert a magánhangzókat a szótagjelekkel is kifejezhették. A magánhangzókat csak különleges esetekben: például hosszú magánhangzós szótagokban jelölték (ahogy az a korai székely írásemlékeken is megfigyelhetô).
Azaz a magánhangzókat ismerô, mégis magánhangzóugrató székely és türk írásgyakorlat - jellegét tekintve - korábbi a görög és a föníciai rendszereknél. Ebbôl pedig - Sebestyén Gyula rendszerelvű szemléletével összhangban - az következik, hogy a görögök átvehették a magánhangzóikat a székelybôl, fordítva azonban ez nem történhetett. A székely magánhangzóugratás gyakorlata és a magánhangzókészlet is a görögöket és a föníciaiakat megelôzô (hurri?) szótagoló rendszerek rokonságába tartozik.
Sebestyén Gyula a föníciai-görög forrást az ótürkbôl nyelvi okok miatt hiányzó, de a székelyben létezô „f” mássalhangzóval is bizonyítani próbálja. Az „f” hang azonban az archaikus görögbôl és a föníciaiból is hiányzik, a klasszikus görögben késôbb megjelenô „f” (pontosabban „ph”) alakja pedig nem azonos a székely „f” körbe zárt keresztjével, hanem az „us” rovásjel formai megfelelôje (vö: Jensen/ 1969/443!). A körbe zárt kereszt ugyan megtalálható a föníciaiban és a görögben is, de ezekben mindig „t”, vagy „th” hangot jelöl (20. ábra). E jelek tehát nem alkalmasak a székely írás föníciai-görög eredetének igazolására.
Az eredetileg török nyelvű székelységet feltételezô elmélet szellemében Sebestyén Gyula felteszi, hogy az „elmagyarosodó” székelység a török rovásírás ismeretét keletrôl hozta magával s így örököse lehet a hun-avar hagyományoknak. (A székelyek eredeti török nyelvűsége ugyan minden alapot nélkülözô hipotézis, de a hun-avar származás gondolatának megôrzése helyesnek bizonyult.) Rovásírásunk szerinte a magyarokhoz a nyugati türkbôl (az Azov-vidéki turkok világából) került, amelyben több középtenger-melléki régiség maradt meg, mint a közép-ázsiai ótörök rendszerben (s itt alighanem a jelformák régiségére gondolt). A nyugati türk kapcsolatot azonban azóta sem sikerült bizonyítani, s ez az ötlet is megmaradt az alátámasztást nélkülözô találgatások szintjén.
Melich János (1925) szerint „e” és „o” jelünk a szamaritánusból való.
Aczél József, aki 1926-ban megjelent munkájában a magyar és a görög nyelv között 3000 tôszóegyezést mutatott ki, könyve végén összeveti a görög és a székely írásjeleket is. Mint megállapítja, „a két írás mérlegelésénél a rokon hangcsoportokat kell összehasonlítani ... az ó-hellén g jelet ne a székely g jellel vessük össze, hanem a k, g, kh hangcsoportot a másik ABC hasonló hangcsoportjával ... A magánhangzók jeleinek egyezése különösen feltűnô” (Aczél 1926/182). Azaz a görögök - a sémi írásokból többnyire hiányzó - magánhangzókat a székely írás elôdjébôl, vagy környezetébôl vehették.
Németh Gyula 1934-ben rovásírásunkat a türk írás családjába sorolta, tizenhat rovásjelünk többnyire csak vélt formai hasonlósága alapján. Az „e” és „o” jelet a glagolitából származtatta - mert ott talált hasonló jeleket. A glagolita írás azonban nem volt használatban azokon a területeken, ahol hite szerint a magyarság lakott. Ezért feltételezte, hogy „számolni kell” egy glagolita írásban jártas, Dél-Oroszországban tevékenykedô szláv szerzetessel, aki gazdagította rovásírásunk jelkészletét.
A hun-avar-székely azonosságot, a glagolita írást használó szlávokkal érintkezô és rovásírásunkat használó hunok és avarok magyarságát - bár krónikáinkból ez következik - a kor „meghatározó tudományos vonulata” nem fogadta el. Az innen - onnan összeszedett jelek hipotézise ezért szükségképpen további megoldhatatlan ellentmondásokba szorította a kiötlôit. Aligha képzelhetô el ugyanis, hogy türkök, görögök, glagolita írást ismerô szlávok és a keleti magyarok egyszerre, egy helyen összefutottak volna a székely írás megteremtése végett. Amint az sem, hogy eleink évszázadokat vártak volna jelkészletük összeszedésére.
Ez az „összeszedegetôs” elmélet akkor lenne következetes, ha az „us” jelet a hettitáktól, a „ty” jelet a kínaiaktól, a „tprus” jelet pedig az egyiptomiaktól eredeztetné - egy-egy hettita, kínai és egyiptomi „szerzetes” látogatását feltételezve.
Németh Gyula a türk és magyar írást röviden ismertette, azonban a súlyos rendszerbeli eltéréseket - és a további kérdéseket, amelyek a rokonításukat megkérdôjelezik - meg sem említette. 1971-ben aztán rámutatott a kazáriai jelekkel való egyezésekre is. Amivel csak a türk származtatás elméletének ingoványos alapozását bizonyította, mert a kazár írásról és a kazár nyelvrôl nincsenek megbízható adataink, a csekély számú és mértékű formai hasonlóságra épülô módszer pedig ebben az esetben sem vezethetett eredményre.
Ernst Doblhofer szerint a türk és székely írás közötti hasonlóság „valóban oly megdöbbentô, hogy senki sem vitathatja” (Doblhofer/1954, 1962/312,313). Ez a felszínes érvelés nála sem pótolja a mélyreható elemzést.
Megállapította ugyanakkor, hogy a magyar írás jeleinek nagyobb része nem vezethetô le a türk, glagolita, vagy görög írásból s hogy ezek „mintáit egyelôre nem ismerjük”. Azonban ez az ellenérve is erőtlen - mert az egymáshoz nem hasonlító jelek is lehetnek rokonok. A megfogalmazása ugyanakkor egy jellegzetes prekoncepcióról árulkodik. Azt sugallja ugyanis, mintha létezne olyan szabály, hogy akár hasonlítanak rovásjeleink más írások betűire, akár nem - mindig valamilyen idegen forrást kell keresni.
„Bizonyos az, hogy nem lehet szó Attila hun király és a hun csapatok írásáról” - írja Doblhofer. Amibôl - mint látni fogjuk - két dolog következik. Az egyik az, hogy Doblhofer sohasem hasonlította össze a hun és avar régészeti tárgyak jelképeit és írásjeleit a székely rovásjelekkel. A másik pedig az, hogy nemzetközi hírű írástörténészek „bizonyos”-sága sem tudományos érv.
Csallány Dezsô 1963-as véleménye szerint „A székely rovásírás a türk írás családjába tartozik, mint azt már többen bizonyították is”. Itt Németh Gyula fenti munkájára hivatkozik, ami azonban korántsem számít biztos alapnak. Ugyanis sem Németh, sem más nem írta még le megfelelôen a „türk írás családját” - így ez (eredetét, kapcsolatait, elterjedtségét és más jellemzôit tekintve is) bizonytalan fogalom maradt. A székely írásnak a türk írás családjába való tartozása pedig nem több végiggondolatlan és minden komolyan vehetô alátámasztást nélkülözô ötletnél.
Vásáry István 1974-ben megjelent munkájában kitűnôen összefoglalja a kutatás történetét. Az eredet kérdésében azonban talányosan fogalmaz: „Németh Gyula alapvetô megállapításain kell továbbhaladni, s azokat a türk írás szempontjából periférikus török rovásrendszereket kell megvizsgálni, melyek a magyar rovásírás közvetlen átadói lehettek. Ily módon, apránként, minden egyes betű kritikai, összehasonlító vizsgálatával közelebb juthatunk a székely rovásábécé betűinek eredetéhez. ... Ez a ... különbözô török vagy „török gyanús” rovásírások alapos ismeretét követeli. ... Az alfabétumokat a legtöbb esetben tudós ember vagy emberek állítják össze, s nem szerves fejlôdés eredményei, mint a nyelvi tények. Gondoljunk itt csak Cirill, a szlávok apostolának tevékenységére. Hasonlóképpen, a székely rovásírás is ilyen tudós alkotásnak köszönheti létrejöttét.
Ezért, amikor azt mondtuk, hogy a székely rovásírás a törökkel rokon, kapcsolatban áll, ez nem valami egyértelmű genetikai kapcsolatot jelent, hanem csak azt, hogy az írás létrehozója a török rovásírás egyfajta helyi változatát vette alapul, de ezt módosíthatta, új jelekkel egészíthette ki. ... alapvetô, hogy megpróbáljuk az eredeti betűalakokat visszaállítani; sajnos ez nem mindig sikerül.
A biztos alap az az öt betű, mely teljesen (hangérték és forma tekintetében) egyaránt azonos a megfelelô jenyiszeji török betűkkel, míg további 10-11 betű erôsen valószínű. De ne felejtsük el, hogy mégha az összes egyezést is megnyugtatóan biztosnak fogadjuk el, akkor is ez a 16 betű még a felét sem teszi ki a székely rovásírás egész készletének, nem is szólva az összetett jelekrôl, a „capita dictionum”-ról. Ez nyilvánvalóan mutatja, hogy a székely ábécé mennyire önálló alkotás lehetett, s nem egy török rovásábécé mechanikus átvétele. ...
Három betű a görög ábécébôl van kölcsönvéve (f, h, l) ... Az e és o jele a glagolita ábécébôl való átvétel. ...
S itt felmerül a kérdés, hogy hol alakulhatott ki a székely rovásírás. ... a Kárpát-medencei haza területén is elképzelhetjük. ... nem szabad megfeledkeznünk a latin írásbeliség egyre erôsödô befolyásáról sem, mely egyre kurzívabbá változtatta a betűk formáit, s a magánhangzókat is kezdték kiírni hatására.” (1974/168-176).
Amennyiben Vásáry István megfogalmazásából levonjuk a nagy turkológus elôd iránti kötelezô tiszteletadást, akkor gondolatmenetébôl csak az tűnik bizonyosnak, hogy az ismert török írásokból a székely írás nem vezethetô le. A szerzô csupán bízik abban, hogy a meg sem nevezett periférikus török, vagy török gyanús (kazár?) írások jeleinek elemzésével esetleg közelebb juthatunk a székely írás eredetéhez. Ez azonban nem tűnik többnek jámbor óhajnál, mert nincs semmi, ami ilyen reményekre komoly okot adna.
Vásáry István egyik mondatában ismeretlen periférikus török rovásrendszert tekint a magyar rovásírás közvetlen átadójának, a másikban pedig a székely írás önálló alkotás voltát emeli ki. A figyelmes olvasónak lehetôséget ad a két ellentétesnek tűnô származtatási elképzelés közötti választásra, vagy a török hatás elhanyagolhatóként való értékelésére. Bár a szerzô egyik megoldást sem támasztja alá súlyos érvekkel, a kérdés óvatos felvetése is figyelmet érdemel.
Az, hogy a szláv írás tudós alkotás, a források alapján bizonyosnak látszik. Ebbôl azonban egyáltalán nem következik, hogy a székely írás sem lehet „szerves fejlôdés eredménye”. Vásáry Istvánnak az az állítása, hogy a székely írást - a szlávhoz hasonlóan - egy vagy több tudós ember állította össze, minden alapot nélkülöz. Az ellenkezôjét azonban - mint látni fogjuk - a székely jelek antik típusú rendszert alkotó nyelvi és mitológiai összefüggései igazolják.
Püspöki Nagy Péter 1977-ben értékeli elôdei munkásságát: „A rovásírással foglalkozó irodalmunkról bátran elmondhatjuk, hogy már egy kisebb könyvtárat is megtölthetne, a szerzôk mégsem jutottak el annak felismeréséig, hogy egy írásrendszerrel foglalkozó műnek az általános írástan és írástörténet tételeinek legalábbis kielégítô ismeretében kell létrejönnie. Ha ... vizsgálódásainkat csak a tudományosság igényével készült tanulmányokra, vagy a meglévô egy-két kötetre összpontosítjuk, sem vigasztalódhatunk. Még ezek a válogatott művek is csupán szerzôik nagyfokú tájékozatlanságára vetnek fényt az írástan (az általános íráselmélet és írástörténet) területén. ...
Az ótürk írás és a magyar írás egymáshoz kapcsolásának hívei a 32 jelet tartalmazó magyar írásban a leghatártalanabb szabadosság mellett is csupán 15-16 jelet tudtak úgy ahogy összekapcsolni. Tényleges alaki és hangtani azonosság azonban csak öt betűjel - az „e”, „j”, „n”, „s”, és „sz” - esetében áll fenn. A magyar nemzeti írás esetében tehát ... olyan írásrendszerrel van dolgunk, melynek 24-27 betűjele önálló alkotás, melyet a betűket alkotó elemei és más írástani sajátságai a mediterránum lineáris íráskultúrájának kapitális ágához kapcsolnak.”
Lényeges eltéréseket említ a magyar és türk írás rendszere között. Hivatkozik a korai szövegemlékekben meglévô ligatúrákra és névmonogramokra, amely jelenségek alsó határát Nagy Károly koráig vetíti vissza. (A székely ligatúrák azonban - mint látni fogjuk - nem a frank idôk latin íráshasználatának hatására keletkeztek, hanem egy jóval korábbi keleti hagyomány örökösei - VG).
Végül leszögezi: a magyar írás egy népvándorlás kori (a Cirill, azaz Konstantin által 872-ben Velencében emlegetett avar) írás utóda, amelyet már Nagy Károly és késôbb Mátyás király korában is használtak - „tehát nagyon valószinüen csak másodlagos magyar írás”.
Forrai Sándor 1983-ban, megjelent kötetében kifejti, hogy rovásírásunknak „szinte valamennyi rovásírással (lineáris írással - VG) kapcsolata van”. Feltételezi, hogy a magyarok (akiket Halikova és Djakonov nyomán a Kaukázus déli területeirôl származtatott szabírokkal azonosít) a türköknél és a szogdoknál hamarabb, feltehetôen már a IV. század elôtt ismerhették meg a rovásírást és eljuthattak Fönícia területére is (Forrai/1983/13). Az 1994-ben bôvebb változatban megjelent munkája szerint „a magyar rovásírás eredete és kapcsolatai idôben sokkal mélyebbre nyúlnak, térben sokkal nagyobb területre terjednek ki, mint gondolhattuk volna” s „egy közös forrásra vezethetô vissza”. A Nemetz Tiborral közösen végzett matematikai ellenôrzésünkre hivatkozva elveti a sorozatos véletlen egyezések lehetôségét (Forrai/1994/108-109, Varga/1993/202).
Ferenczi Géza és István 1979-ben írt tanulmánya szerint „A magyar rovásírás 37 jele közül 21 kétségtelenül az ótörök, 3 a közép-görög, 3 pedig a glagolita betűsorból kölcsönzött.”
Ferenczi Géza 1997-ben már így írt korábbi munkájukról: „Ebben tudásunk akkori szintjén foglalkoztunk a rovásírás eredetével. ... Egyelôre lehetetlen nyomon követnünk az ismeretlen „elsô” rovásábécé megjelentétôl a mai napig végbement fejlôdést.”
A Forrai és Csallány munkáiról általa adott meggondolt és helyenként indokolt értékelés róla is elmondható: Sajnálatos, hogy a neves szerzô valóban rendkívül fáradságos munkája eredményének csupán egy részét tehetjük maradéktalanul magunkévá. Igazán kár, hogy a különben kitartó s igen tiszteletreméltó meg tudatos tevékenységének termését csak bizalmatlansággal kezelhetjük és csakis kellô óvatossággal nyúlhatunk hozzá.
Ferenczi Géza idézett mondataiból ugyanis aligha vonhatunk le több hasznos tapasztalatot annál, mint hogy „tudós” szerzôink eredetre vonatkozó következtetéseinek az ellenkezôje azért igaz lehet: a „kétségtelenül” kétséges, a „lehetetlen” pedig lehetséges (vö: Ferenczi/1979/12 és Ferenczi/1997/5,34!).
Vékony Gábor 1987-ben kizárja a türk és a székely írás közvetlen kapcsolatát. Azt feltételezi, hogy a szogd mintakép alapján megalkotott türk írás a kazáriai, meg a párthus kötôdésű nagyszentmiklósi íráson keresztül kapcsolódik a székely írásrendszerhez. A párthus és a szogd rendszert egyaránt az arameusra vezeti viszsza. Bizonyítékokkal azonban nem szolgál, vagy azokból nem rekonstruálható a fenti gondolatmenete; inkább csak az világos, hogy néhány szokásosan módszertelen formai jelhasonlításra épít.
A nyilvánvaló lehetetlensége miatt meg sem próbálkozik ôsi szójeleinknek, például az „us”-nak, vagy a „tprus”-nak (amely utóbbit 1998-ban, a Nap Fiai alapítvány által szervezett írástörténeti elôadássorozat keretében tartott elôadásán a latin temporus „idô” szó jeleként határozott meg) a közhit szerint csak betűket (valójában szótagjeleket) tartalmazó arameusból való levezetésével. Szójeleink eredetérôl inkább szót sem ejt.
Fontos, új szempontot vet fel, amikor a nikolsburgi ábécé sorrendjét a Közép- és Belsô-Ázsiában is megjelenô kazár íráséhoz hasonlítja. Álláspontja szerint a kazár jelsor végsô forrása nem a hagyományos (például héber) arameus ábécé, hanem az arameus egy - közelebbrôl azonban meg nem határozott - változata. Az általa hivatkozott kazár jelsorból azonban csak a jelsorok rokonsága állapítható meg - a nagyobb jelszámú és egyes esetekben jelentôs eltéréseket mutató nikolsburgi székely jelsor nem vezethetô le (19. ábra).
Azaz Vékony Gábor felismerhette a székely betűsorrendnek az arameusból való levezetése elôtt tornyosuló áthidalhatatlan nehézségeket. Ezeket aztán a magyar nyelvtudományban szokásos módon: egy megfelelôbb ôsforrás feltételezésével próbálta meg kiküszöbölni. Nyelvészeink ezzel a módszerrel mintegy féltucatnyi, sohasem létezett, csuvasos jellegű nyelvet „találtak már fel”, hogy a köztörökbôl le nem vezethetô, a csuvasból pedig hiányzó szavaink némelyikét mégis egy török nyelvbôl származtathassák. Vékony Gábor feltételezése - hogy az arameusnak volt egy olyan változata, amelybôl a székely írás sorrendje levezethetô - nélkülözi az alátámasztást.
Leszámol egyes jelek glagolita eredeztetésével: „Tudjuk, hogy Konstantinos, a glagolica megalkotója 861-ben Kazáriában járt. Ez után az útja után alkotta meg az elsô szláv írást, a glagolicát. Valószínűtlen, hogy Konstantinos ne látott volna Kazáriában rovásírást, amikor különben is tudjuk az életrajzából, hogy élénken érdeklôdött mindenfajta írásos emlék után.” Feltételezi ugyanakkor az erdélyi románoktól (vlahoktól) használt cirill írás „a”, „f” és „l” jeleinek székely írásba kerülését - éppen akkortájt, amikor Kézai a blakok jeleinek székely használatát említi krónikájában. Ez azonban aligha több szellemes találgatásnál (a kérdés lehetséges feloldását lásd a 60. oldalon!).
Sándor Klára Róna-Tas András hatására kezdett foglalkozni a székely írás eredetének kérdésével. Mint írja: „célom az volt, hogy összefoglaljam, milyen feladatokat kell elvégeznünk, mielôtt azt az ábécét kezdjük keresni, amely alapja lehetett a székely rovásírás legkorábbi változatának ... a manapság újra egyre nagyobb számban feltűnô dilettáns elméleteket (sumer, japán, etruszk stb. kapcsolatok) nem vettem figyelembe” (Sándor/1992/79)..
Azaz a székely írást - bár erre utaló adat, Kézai (blakokat említô) talányos mondatán kívül nincs - átvételnek tekinti, s az önálló fejlôdés lehetôségét felvetésre méltónak sem tartja. Nem is gondol arra, hogy a székely írás szótag- és szójeleket is tartalmaz, amelyeket nem vehettünk át (és nem fejleszthettünk ki) egyetlen idegen „ábécébôl” sem.
E tanulmányban csak a székely rovásírás neve jelenik meg, az írás egyéniségérôl a szerzô nem vesz tudomást - ezért írása aligha tekinthetô többnek értéktelen találgatások halmazánál. Például: ha az írás átadására a honfoglalás elôtt került sor, akkor „még nem lehettek benne a glagolita és cirill eredetű jelek ... az írást átadó nép nyelve lehetett nem török és török”.
A tanulmányból világosan kiderül, hogy az akadémikus ihletettségű kutatás a székely írás elôképét nem tudja megnevezni; egyes szerzôk „tudományos” tevékenysége pedig alig több indokolhatatlan tilalmak felállításánál és a „dilettáns” jelzô osztogatásánál.
Róna-Tas András, aki 1992-ben még „A magyar írásbeliség török eredetéhez” címmel írt tanulmányt ír és betű szavaink etimológiájáról (Sándor/1992/9), 1996-ban már úgy tudja: „Mindeddig tisztázatlan az írás eredete. Magából az írásból csak annyi állapítható meg, hogy a betűalakokat nagymértékben befolyásolta az, hogy a betűket rótták, hogy az írás jobbról balfelé haladt, hogy a magánhangzókat csak ritkán írták ki, s leginkább akkor, ha azok hosszú magánhangzót jelöltek. Ez a sémi íráscsaláddal való kapcsolatra mutat. Ugyanakkor az írásban több betűkapcsolás, illetve rövidítés van, ami a középkori latin betűs írásnak sajátja, ezért bizonyos, hogy a székely rovásírás a latin írás hatása alatt fejlôdött vagy fejlôdött tovább. ... A keleti türk rovásírással kifogástalanul csak két igen egyszerű betű (az sz és az n) egyeztethetô. Négy betűje (a, e, o, f) biztosan, két betűje valószínűleg (h, l) szláv közvetítéssel a görög ábécére vezethetô vissza.” (Róna-Tas 1996/338).
Azaz a türk íráscsalád helyett egyes szerzôknél ma már a sémi íráscsaláddal való rokonítás került napirendre, azonban továbbra sem határozzák meg egyik ismert írást sem forrásként és - megfelelô elvek és adatok híján - a tudományos igényű bizonyításra sem tesznek kísérletet. A székely írás egyes jellemzôi valóban a sémi íráscsaládra vagy elôdjére mutatnak, míg más jellemzôi a türk íráscsaládra, a továbbiak pedig az egyiptomi, kínai, sumér stb. írásrendszerekre. Ha Róna-Tas András ezek közül egy-két kiragadott jellemzôt túlhangsúlyoz és félreértelmez, míg másokat említés nélkül hagy - akkor az nem a székely írás eredetének, hanem csupán a szerzô szándékainak megismerését segíti elô.
Ami pedig a középkori latinbetűs betűkapcsolások székelyre gyakorolt hatását illeti, a székely betűk egyúttal hieroglifák is - ezért nem a betűkapcsolások, hanem a jelkapcsolások eredetét kell keresnünk. Ez pedig a kínaiak írására jellemzô, akik - az egyszerű képekkel visszaadhatatlan fogalmak jelölésére - egy sajátos montázs-technikát alakítottak ki (például a „fül” és a „kapu” jele együttesen „valaminek a meghallását” jelenti). E sajátos jelkombinációknak köszönhetôen a kínai írásnak ma mintegy 56 000 jele van, holott a korai szó- szótagírásoknak elég volt 700 - 2500 jel is. Mivel a székely írás elôdjét használták a hunok és az avarok is (22., 25. ábra) s a székely és kínai írás között kétségtelen kapcsolatok mutathatók ki (9., 20., 27., 29., 30. ábra), ezért nem lehet elvetni a hun, avar és székely ligatúrák és a kínai montázstechnika rokonságának lehetôségét. A jelkapcsolásokra, és a jelekbôl alkotott képekre elegendô keleti (vagy keleti eredetű magyar) példa van ahhoz, hogy a „latin hatás” helyett a sztyeppén széles körben elterjedt, jóval korábbi szokásról beszéljünk (9., 11., 15., 30., 31., 36. ábra). A Róna-Tas András által feltételezett, de nem bizonyított „latin hatás” csupán egy használhatónak vélt, de erôtlen eszköz arra, hogy a székely írásnak az arameusból le nem vezethetô sajátosságait megpróbálják magya-rázni.
A fenti két évszám között jelent meg Simon Péter „A székely írás eredetérôl” írt tanulmánya. Ebben a jelformák hasonlítgatására szorítkozó írásrendszer-egyeztetési elképzeléseket értékeli: „Két vagy több írás közös jeleinek a száma kétségtelenül közelebbi, vagy távolabbi rokonságuk bizonyítéka; ám csak egy bizonyíték a lehetséges többi mellett, és a rokonság nem feltétlenül azonos azzal, hogy egyik írás a másikból származott. Írások elemzésekor, összehasonlításakor elengedhetetlen annak a vizsgálata is, hogy azok, rendszerüket tekintve, az írásfejlôdés mely irányát képviselik ... Ehhez pedig rendszerbeli sajátosságaikat is tisztázni kell.” Majd megállapítja: az ótürk írások a betűírások és a szótagírások között helyezkednek el. Alapvetôen más rendszerűek, mint akár a székely, akár a pehlevi (arámi-szogd) és a többi sémi eredetű betűírás. Kizárt dolog, hogy a bonyolult türk szótagírás betűírásból alakuljon ki, ráadásul egy olyan korban, amikor a betűírások már régen elterjedtek.
Az északi semita írásokkal egyeztethetetlen székely jelek tatárlaki, egyiptomi, krétai, ciprusi, hettita, föníciai, dél semita, görög, etruszk, ibériai, germán stb. párhuzamainak vizsgálata alapján valószínűsíti, hogy a székely írás nem tartozik a sémi írások családjába, hanem közvetlenül a Mediterráneum keleti felében használt hieroglif írásokból alakult ki a Fekete-tengertôl és a Kaukázustól délre, a Damaszkusz és Babilon vonaltól pedig északra, a Kr. e. II. évezred elsô felében (Simon 1993/42-51).
Szekeres István ugyanebben a kötetben így fejti ki az álláspontját: „A magyar írástörténet-kutatás - a nemzetközihez hasonlóan - többnyire csak a jelformák és a hangértékek összevetésére, hasonlítgatására szorítkozik két írásrendszer rokonságának vizsgálatakor. ... A sztyeppi írások létrejöttét magyarázó munkák megelégszenek korábbi megállapítások ellenôrzés nélküli ismételgetésével. ... Így születhettek meg és terjedhettek el azok az „eredmények”, hogy az ótörök s a véle rokonságban lévô székely rovásírás is, végsô soron az arameus távoli származéka. ... A jelek formai azonossága, vagy hasonlósága azonban önmagában nem sokat jelent. Antik írásrendszerek esetén legfeljebb néhány statisztikai megállapítás várható a pusztán a jelek formai hasonlóságára alapozott, de az egykori fogalomjelentések feltárását meg sem kísérlô elméletektôl ... Az eltérések és a kivételek okát rendre válasz nélkül hagyták. Meg sem próbálták ... feltárni ezen írások létrejöttének egyéb lehetôségeit, a ... nyelvi alapok nyújtotta „nyelvi keresztpróba” lehetôségével pedig végképp nem éltek, mert azt fel sem ismerték” (Szekeres/1993/56-59).
Saját összegzésem a maival egyezôen hangzott: „A magyar nyelv ... olyan területeken alakult ki és fejlôdött, ahol a legfontosabb írásrendszerek változásait okozó történelmi kataklizmák hatása meghatározó volt. ... ennek köszönhetô a magyar szimbólumkincs és a székely írás sok párhuzama, amelyek ... déli földrajzi területekre és korai történelmi korszakokra mutatnak. Ezen párhuzamok szerint az uráli és a finnugor kor valahol a Kaukázustól délre esô hegyekben zajlott le. Az ugor kort megelôzô ezer éves átmeneti idôszak (2000 és 1000 között) az Anatóliából a sztyeppére irányuló vándorlás korszaka lehetett, aminek során a Kárpátoktól Kínáig jutottak el kulturális és/vagy etnikai értelemben vett elôdeink. Lehetséges, hogy ... a sztyeppi szakasz ... már i. e. 4000 táján megkezdôdött. ... a délrôl évezredeken át folyamatosan érkezô hatások a sztyeppén egymásra rétegzôdtek és egységesültek ... a székely rovásírás bölcsôje valahol a Közel-Keleten ringott i. e. 5000 és i. e. 600 között. ... Ha közelebbi idôpontot kellene megadnunk, akkor az i. e. második évezred közepén a sztyeppére irányuló hurrita (szabír) vándorlásra gondolhatunk leginkább. ... a székely rovásírás minden bizonnyal a fémkohászattal összefüggésben, a lótartás elterjedésével és a sztyepp déli irányból történô benépesedésével párhuzamosan jutott el Kínáig, majd a ... népvándorlás hullámaival Európába.” (Varga/1993/142,145)
Benkô Elek a „következtetéseiben vitathatatlanul műkedvelô” értekezések példájaként említette fenti közös kötetünket (Benkô/1994), de - érvek híján - nem vállalkozott annak tudományos igényű bírálatára. A kötetben tárgyalt legfontosabb kérdéskörre, a származásra vonatkozó félmondata szerint azonban a székely írás „még tisztázatlan eredetű”. A Hunnia szerkesztôségi cikke (Robbanó írástörténet, 1996. II. 2., 53. o.) után a szerzô visszakozott: „ma még nincs egyértelmű képünk arról, hogy mikor és milyen körülmények között alakult ki az írásbeliségnek ez a sajátos megjelenési formája. A kutatás egy meghatározó vonulata egyetért abban, hogy a székely rovásbetűk nagyobb részben türk, kisebb mértékben pedig görög és glagolita ... eredetűek.” (Benkô/1996). Bár nem árulja el, kit számít a „meghatározó vonulat” sorába, Róna-Tas András (1996), Sándor Klára (1996) és Ferenczi Géza (1997) éppen ekkortájt hagyott fel korábbi álláspontjával, Vékony Gábor, Püspöki Nagy Péter, Simon Péter és mások pedig korábban sem hitték azt, hogy „a székely rovásbetűk nagyobb részben türk ... eredetűek”. Ha Németh Gyula - aki életében három egymástól eltérô ôstörténeti koncepciót dolgozott ki - megérhette volna ezt a kort, bizonyára maga is felhagyott volna a türk eredeztetés délibábjával.
Az akadémikus ihletésű kutatás által keltett zavarra jellemzô az újabb székely rovásemlékek felkutatásában és a közérdeklôdés fenntartásában elévülhetetlen érdemeket szerzett, de a „tudós” eredeztetéseken át nem látó Ráduly János ellentmondásos értékelése. 1995-ben napvilágot látott kötetében egyik helyen ezt írja: „Bizonyító érveket próbáltam felmutatni, hogy volt és van rovásírásunk, amely nem besenyô, de minden ízében magyar.” Néhány oldallal alább így fogalmaz: „Köztudott, hogy a székely (magyar) rovásírás ábécérendszere zömében ... türk eredetű.” (Ráduly/1995/5,19). Valóban ez a köztudomás, csak e közhiedelemnek nincs semmi valóságalapja s e kötetének megjelenésekor e balhit mögül már azok a „tudósok” is kihátráltak, akik azt elterjesztették.
Ma csupán a kívülállóknak, dilettánsoknak és műkedvelôknek nevezett alternatív kutatók mutatnak fel olyan (bizonyítékok sorozatát tudományos igényű elmélettel rendszerbe szervezô) hipotézist, amelyet - s ez korántsem mellékes - a krónikáink is alátámasztanak.
Azaz a hibás ôstörténeti elôfeltevésével leszámolni képtelen magyar „tudomány” rovásírásunk eredeztetésére irányuló évszázados - de el nem túlzott - erôfeszítéseinek végsô eredménye egy nagy nulla. „Nemzeti írástudományunk” legnagyobb teljesítménye annak elismerése, hogy a székely írás nem koholmány, hanem tény - ahogyan azt krónikáink már néhány évszázaddal ezelôtt is megírták. Biztató jelnek is tekinthetnénk, hogy a legújabb dolgozatok legalább a teljes csôd felismerésérôl tanúskodnak. Ráduly János (1998/65) ugyanis már egyetértôleg idézheti Sándor Klárát (1996), aki szerint a székely (magyar) rovásírásban „minden alapvetô kérdés tisztázatlan”. Ez a vélemény pontosan tükrözi az akadémikus kutatás ma hangoztatott álláspontját, helyzetét és tanácstalanságát. A szerzôk egyúttal azonban annak is tanújelét adják, hogy továbbra sem hajlandók elfogadni a magyar történetíróknak a székely írás eredetére utaló adatait és figyelemmel kísérni a saját köreiken kívül végzett munkát. A hagyományt és a legújabb tudományos eredményeket - amelyeket feltehetôen sem megérteni, sem megcáfolni nem képesek - inkább meg sem születettként kezelik.
A „tudománynak” persze nem kötelessége a „kívülállók” hipotéziseinek cáfolgatása. Ilyen kétségbevonhatatlan kudarc esetén azonban az elôkelô elzárkózás nem elegendô a vélt tudományos presztizs megóvására. Csak azt dokumentálja, hogy a neves szerzôk nem tudnak átlépni a saját árnyékukon. S amíg erre nem kerül sor, addig az alapvetô kérdésekre - céhen kívüliek által - adott válaszok továbbgondolása és pontosítása sem várható tôlük.
Éppen az íráskutatás története szolgáltat több példát is arra, hogy a nagy tudományos felismerésekhez nem szükséges valamiféle „céhtagság”. Doblhofer például - kissé sarkítva - így ír az egyik legnagyobb kutatási eredmény megszületésérôl: „És ekkor jön Grotefend. Nem is szakember! Vidéki iskolamester, gimnáziumi tanár. Az orientalisztikáról nincs is fogalma, csak éppen vakmerô fickó, aki egy szép napon fogad elázott barátaival, hazamegy és megfejti az ékírást.” (Doblhofer/ 1962/106)
A székely írás besorolásával kapcsolatos alapkérdések mellesleg már régen tisztázottak. A krónikáink világosan hun-szkíta eredetű írást emlegetnek, amelynek típusát Thelegdi betű- és szótagírásként határozta meg már 1598-ban. S a Németh Gyula által is leírt székely hangzóugratáshoz hasonló gyakorlatot alkalmazó szótagírásokat valóban arról a területrôl ismerjük, ahonnan a szkíták (akiket Mészáros Gyula a hatti-akkal azonosít) elindultak.
A szkíta ôshaza és nemzetiség kérdése vitatott, s e vitába nem kívánunk a lehetségesnél mélyebben belebonyolódni. Mégis megemlítjük, hogy Sziciliai Diodorus szerint a szkíták „eleinte ... az Araxes folyó mentében laktak, ... (majd) megszerzék a hegyvidéket a Kaukázusig ... s a többi területet a Tanaisz folyójáig”. Bartal György Herodotoszra (IV. 100.) és Curtiusra (VII. 3.) hivatkozva azt írja, hogy a legrégibb szittya föld a Taurusz hegytôl kezdôdik (Bartal 1862/6). Bíborbanszületett Konstantin szerint a magyarok régi neve a szavartü aszfalü (szabír, azaz hurrita; vö: Zsukov/1962/305!). Plinius (VI. 19) pedig azt mondja, hogy a szarmaták a médek leszármazottai. A történelem mindezeket a népeket a Kárpát-medencébe terelte s bennünk élnek tovább. A szkíta és szarmata kor után itt maradt nagy tömegű népesség magyarságát Marjalaki Kiss Lajos is feltételezte (vö: Bakay/1997/185) és a római kor elôtti földrajzi neveink (Balaton, Pelso, Pilis, Duna) is támogatják (Varga/1998).
A „véletlen egyezések” lehetséges ellenérvével egy 1991-ben és 1993-ban is megjelent tanulmányban leszámoltunk. A székely rovásjelek egykori hieroglif jellegű használatáról, hun és avar elôfordulásairól, a népi és uralmi jelképeinkkel való összefüggésükrôl, valamint a magyar mitológiai rendszert alkotó jelneveinkrôl 1993-ban és 1996-ban is írtunk. A már tisztázott írástörténeti alapok elfogadásához vagy megcáfolásához aligha Grotefend alkoholmámorára, - inkább éles elméjére, vasszorgalmára és becsületességére lenne szükség.
A szovjet hadsereg kivonulását követő „tudománypolitikai” helyzetben az akadémikus irányzat törekvései két irányba mutatnak. Egyrészt megkísérlik beplántálni a köztudatba a székely írás sémi eredetét (ugyanúgy bármiféle bizonyítás nélkül, mint azt száz éven keresztül a türk eredetteóriával tették). Másrészt a székely rovásírás jelentôségének alábecsülésével megpróbálják az egész kérdést elhanyagolhatónak beállítani.
E törekvések két gyöngyszeme Róna-Tas András munkájából csillan felénk. Ezt írja a honfoglalókról: „Nem zárhatjuk ki, hogy a honfoglaló magyarság között voltak olyanok, akik valamelyik írást ismerték, nyugati hadjárataik során már a latin írással is megismerkedhetett egyikük-másikuk. Elképzelhető, hogy voltak írástudó foglyaik, vagy szolgáik. De az írás használata nem terjedhetett el. Elterjedt lehetett viszont a rovásírás.” (1996/289) „A magyar ősgesztát jó 270 évvel a honfoglalás után jegyezték le. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a fejedelmi, majd királyi udvar hagyományai ismertek voltak az elsô írásos lejegyzés elôtt is. Úgy kell elképzelnünk e hagyományokat, hogy a fejedelmi udvarban foglalkozásszerűen adták elô a fejedelmi nemzetség történetét. A krónikás általában az emlékezetére támaszkodott, amikor különféle alkalmakkor elôadta a történeti hagyományt, de az is elképzelhetô, hogy emlékezetét valamilyen eszköz is segítette. Ez lehetett rajz, rovás, vagy pusztán a történet ritmikus, visszatérô elemekkel színezett formája.” (1996/ 321) A szerzô bizonyára ismeri az írás fogalmát és azzal is tisztában lehet, hogy a rovásírás „írás”-nak, a rovásbot és a rovásjegyekkel írt könyv pedig „írásos lejegyzés”-nek számít. Ha ennek ellenére ismételten megkülönbözteti egymástól az írást és a rovásírást, akkor azt nem tudományos, hanem tudományon kívüli okok miatt teheti. Erre gondolhatunk abból az általa elismert ténybôl, hogy korábbi munkájából „ideológiai szorítások” miatt hiányzott az „elvi alapvetés” (1996/9).
Ezért írhatja Nemeskürty István is, hogy nemzeti írásunk „primitív rovásírás volt, mellyel bonyolult összefüggéseket nem lehetett kifejezni” (1997/13). A neves szerzô nem magyarázza meg, mit ért bonyolult összefüggések alatt. Az azonban bizonyos, hogy a székely írással - lévén tökéletes betűírás - minden olyan művet ki lehet adni, amely latin betűs írásunkkal eddig megjelent, vagy ezután megjelenik.
A Szabad Lexikonhoz!
