A rózsalovag

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Richard Strauss zenésjátéka 3 felvonásban. Szövegét Hugo von Hofmannsthal írta.

Tartalomjegyzék

1 A rózsalovag kora
- 1.1 A századforduló stíluskísérlete: a szecesszió
2 Szecesszió és irodalom
3 Hugo von Hofmannsthal (1874-1929)
4 A századforduló zenei világképe
5 Szereplők
6 Külső hivatkozások

[szerkesztés] A rózsalovag kora

[szerkesztés] A századforduló stíluskísérlete: a szecesszió

A műtörténet az 1892-es évet tekinti a "szecesszió" kiinduló pontjának. A müncheni képzőművészek egy csoportja: Stuck, Uhde, Keller s még jónéhányan - hátat fordítottak az akadémiának, a "fémjelzett" kiállító csarnokoknak, a konzervatív műbírálatnak, s magának a hivatalos hatalomnak, hogy saját lábukra állva valami új művészetet teremtsenek, mely a szecesszió, az akadémizmus paradicsomából való kivonulás jegyében megfiatalítja majd a század megrokkant, elvénült képzőművészetét. A szecesszió mint valami buja, melegházi légkörben tenyésző virág - túl illatosra, túl színesre, túlságosan pompásra sikerült. A szecesszió minden alkotása - lett légyen az festmény, műtárgy, épület, kerámia, szobor vagy grafika - valami különös parvenü színezetet öltött: az épülethomlokzatokat belepte a gipszből, csempéből, fémlapokból, üvegből, kovácsolt vasból remekelt díszítés; a festményeket át- meg átfonta a kígyózó, szeszélyesen örvénylő rajz és a szivárvány minden színében tündöklő kolorit. Feltámadtak a színes szobrok, megszülettek a különböző iparművészeti eljárások, amelyek gyári sokszorosítással idézték a hajdani mesterek remekeit, de mindez kissé talmi volt, olcsó és futószalagon gyártott: a renaissance-ot, barokkot, sőt: Hellast és Óegyiptomot utánzó műtárgyak díszei közül elővillant a védjegy, a trade mark, jelezve, hogy mindez tűnő visszfény csupán. Művész és iparművész dúskálva az új anyagokban, eljárásokban, technikai módszerekben, szinte feledi a műalkotás igazi lényegét: a forma, a dísz, a sallang, a külső burok feledteti a tartalmat, amely nem egyszer elsikkad egészen.

A szecesszió természetesen nem állt, nem is állhatott meg München falai között. Bécsben Gustav Klimt teremti meg a szecesszió csoportját, Berlinben Liebermann és Slevogt körül csoportosulnak a "hívek". Egy kultúra száradó, szikkadó, életnedvet mindinkább veszítő fáját hiába aggatják tele díszlevelekkel, művirágokkal: a hanyatlást nem akadályozhatja meg semmi sem.

[szerkesztés] Szecesszió és irodalom

A századforduló képzőművészetének e jellegzetes vonásait hamarosan felleljük a többi művészet világában is. A díszek, sallangok, külsőségek rohamos elburjánzása nem idegen már az irodalomban sem. E melegházi művészet ható eszközeihez hozzátartozik a mindinkább elősompolygó erotika is. Az írók szívesen beszélnek azokról a témákról, amikről még a közelmúltban "nem volt illő" társalogni. Hogyan csattan el a konyha, vagy a cselédszoba fülledt csendjében az úrfi első csókja?! (Schnitzler: Reigen.) És az erotikus mondanivaló mellett kivirágzik valami különleges, szecessziós bölcselet is Oscar Wilde és - Friedrich Nietzsche nyomán. Mindez afféle bölcseleti görögtűz csupán, amely mögött csak űr van, ásítás és fáradt unalom. Aztán a századvégi erotika s a rakétázó bölcselet mellett feltűnik - valaha nagyon népszerű fogalom volt ez, manapság csak a lexikonok őrzik - az úgynevezett, "dekadens" szellem. Kívánatos a megtört pillantás, a halvány arc, s a vágyakozás, mely a nihil, a semmi felé kergeti az embert. És divatossá lesz - ez egyébként gyakori kísérője a nagy korszakfordulóknak - a múltba való visszakívánkozás is: hívogatnak Hellas kegyetlen és szépséges istenei... vonzó a renaissance, mely egyetlen erkölcsi normát, egyetlen isteni törvényt ismer: a szépség, a művészi tökély, a hibátlan nemes műtárgy törvényét. Szép a Borgiák kegyetlen mosolya, szép a bacchánsnők őrjöngő tánca, kik végül is elevenen tépik szét áldozatukat. Szép a napfényben izzó antik márványoltár, melyen rubintcseppként ragyog a frissen kiontott vér...

Persze a szecesszió írásművészetének is megvannak a maga kitűnő tehetségei. Talán legelsőként kell megemlítenünk Hugo von Hofmannsthalt.

[szerkesztés] Hugo von Hofmannsthal (1874-1929)

Csodagyerekként tűnik fel az irodalomban. Történetét mondjuk el a kortárs, Stefan Zweig szavaival:

"Hermann Bahr gyakran mesélte nekem, mennyire csodálkozott, mikor folyóirata számára Bécsből egy dolgozatot kapott valami ismeretlen "Loris"-tól; sohasem kapott még sehonnan e föld kerekéről olyan cikket, amelyilyen szárnyaló, nemesvérű nyelven, ilyen gondolati gazdagságot szórt volna oda könnyű kézzel. Ki ez a Loris? Bizonyára valami idős ember, aki éveken és éveken át hallgatagon gyűjtötte megismeréseit és titokzatos cellai hallgatagságában a nyelv legelvontabb eszenciáját párolta le szinte kéjes varázslattá. Ilyen bölcs, ilyen Isten kegyelméből való költő él vele egy városban és sohasem hallott róla! Néhány nap múltán a találkozás meg is történt. Hirtelen könnyű és gyors léptekkel egy karcsú, simaképű, rövidnadrágos gimnazista lépett az asztalhoz, meghajolt és magas, még nem egészen mutáló hangon szűkszavúan és határozottan azt mondta: Hofmannsthal. Még esztendők múlva is izgalom fogta el Bahrt, ha akkori elképedéséről mesélt."

Aztán sorra születnek meg Hofmannsthal alkotásai: Tegnap, Tizian halála, A balga és a halál, Elektra, Ödipusz és a szfinx, Akárki; az ő tolla alól került ki Richard Strauss legpompásabb szövegkönyve: A rózsalovag.

[szerkesztés] A századforduló zenei világképe

Mi az a muzsika, mely ebben az erjedő korszakban, a XIX-XX. század fordulóján, a zenéért lelkesedő embert fogadja?

Természetesen mindenekelőtt: Richard Wagner.

Az az Európa, mely néhány évtizeddel előbb még gúnykacajba fojtotta a Tannhäuser párizsi bemutatóját, az a Bécs, mely alig néhány évvel korábban előadhatatlannak ítélte a Tristan-t, az a Berlin, mely sorra utasította vissza a mester legkiválóbb alkotásait és az a München, mely nem is olyan régen politikai botrányt kavart a Ring, a Lohengrin, vagy a Tannhäuser bemutatója körül: ugyanez a földrész és ugyanezek a metropolisok most gondosan feltérképezik a wagneri hagyaték minden szögletét, vezérmotívumtáblák születnek és rendkívül gondos kritikai kiadások, melyek el nem hanyagolnák Richard Wagner egyetlen kottazászlócskáját, crescendo jelét sem. De miközben Nibelheim árnyai megszállják a világ valamennyi operaszínpadát, és Wotan mennydörgő hangszerelése a földkerekség minden ifjú muzsikusát, zeneszerzőjét magával ragadja, egy másféle muzsika is kezd világszerte hódítani, s ez a gall szellem, a tiszta formálás zenéje: Bizet mediterrán ragyogással bűvölő művészete (Carmen) és Debussy pasztellesen puha impresszionizmusa. A századforduló zenei spektruma azonban nem volna teljes, ha csak az óriásokat látnók: Wagnert, Debussyt, Muszorgszkijt... Hiszen szerte a világban százával, ezrével épülnek és nyílnak meg az új zenei intézmények, melyeknek milliós közönsége "mindennapi zenét" követel, olyan muzsikát, mely a szédítő magasság és a visszarettentő mélységek kerülésével, jóravaló zenei szórakozást nyújt: az átlagpublikum igényeihez "szelídítve" az opera, az operett, a balett, a szimfónia, a szimfonikus költemény formáit és tartalmát.

Vessünk egy pillantást a fin de siècle, a századforduló rögtönzött évszámtáblázatára: hányféle szándék, hányféle dallam, a műformák, a stílusok milyen kusza szövevénye...

1890	Saint Saëns Mascagni	Sámson és Delila Parasztbecsület
1891	Gustav Mahler	I. szimfónia
1892	Verdi Leoncavallo Johann Strauss	Falstaff Bajazzók Pázmán lovag (daljáték)
1893	Debussy Debussy	Egy faun délutánja Vonósnégyes
1895	Richard Strauss Ravel	Till Eulenspiegel Menuet antique
1896	Ravel Richard Strauss Puccini	Mallarmé dalok Imigyen szóla Zarathustra Bohémélet
1897	Hugo Wolf Rimszkij-Korszakov	Michelangelo-dalok Sadko
1898	Ravel Glazunov	2 epigrammes Raymonda (balett)
1899	Sullivan Debussy Richard Strauss Ravel	Perzsia rózsája (operett) 3 nocturnes Hősi élet Pavane
1900	Puccini	Tosca
1903	Bartók Béla	Kossuth-szimfónia
1905	Lehár Ferenc Richard Strauss	Víg özvegy (operett) Salome