Áldás

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az áldás

[szerkesztés] A szó eredete

Az áldás szó az áldomás és áldozat szavakkal együtt az áld igéből származik, amely a korábbi nyelvhasználatban «benedicere, laudare, segnen, preisen» mellett «sacrificare, immolare, opfern» értelemmel is bírt, holott az ujabb nyelvhasználat az utóbbiakra majdnem kizárólag az áldoz gyakorító származékigét foglalta le. Az áld ige, amely Budenz (Magyar-ugor összehasonlító szótár 731. l.) szerint az átok (átko) szóval közös gyökből ered, ugyane tudós fejtegetései és egybevetései alapján eredetileg csak «hangos, hatásos, nyomatékos mondás»-t jelentett, melyből a «sacrificare, immoiare, offerre» jelentés az nimmolatio, sacrificium, oblatio»-val járó «felajánló imádság» révén fejlődött, míg a ma majdnem kizárólag «benedictio» értelmü áldás «az istenség kegyelmét biztosító vagy lekérő imádság» jelentésével az alapfogalomhoz még mindig elég közel áll.

[szerkesztés] Fogalma

Az Á.-nak mint imádságnak vagyis kegyelemkérésnek foganatába vetett hit azon a feltevésen alapul, hogy a vallásos meggyőződés és ihlet hevével kimondott szónak, különösen a jámbor szokás és hagyomány szentesítette szavaknak csodatévő, tehát az istenség akaratát még a természet rendjének megváltoztatására is rábiró hatalmuk van. E feltevésnek, amelyben az átok foganatába vetett hit is gyökeredzik, legkezdetlegesebb alakjától a legmagasabb fejlődési fokáig megfigyelt összes módosulásai a belőlük fokonkint levont különböző következtetésekkel együtt, lényeges alkotó elemei az összes vallásrendszereknek, amelyek mindenikében mindenkor nagy szerepe volt és van az A. csodatévő erejében való feltétlen bizalomnak. Hogy az áldás, éppúgy, mint az átok és minden imádság egyáltalában, mindig csodát kér az istenségtől, az a természet törvényszerű rendjébe emberi, még pedig egyéni óhajtásra történő isteni beavatkozásnak általán véve csodaszerü, vagyis metafizikai voltából következik. E csoda lehetőségének elhivése pedig azon az ember képére alkotott (antropomorf) istenfogalmon épül fel, amelyben a feltétlen, vagy az emberénél mindenesetre kevésbbé korlátozott hatalom képzete igen jól megfér a gyönge ember akaratára és kivánságára való hajlás és ingadozás képzetével, s amelyből az áldozat foganatáról, tehát az istenség kegyének ajándékokkal való megnyerése lehetőségéről táplált meggyőződés is származik. Az áldás formái úgy az áldás foganatos kimondására képesített egyének, mint az áldó szavak s az ezeket kisérő szertartások, a betelésüknek különösen kedvező időpontok és szakok stb. tekintetéből igen dús változatosságot mutatnak, az alapjukat képező feltevés közössége mellett.

Kötött szó- és szertartásbeli formái természetesen főleg már a kezdetlegesnél magasabb fejlődési fokon álló és többfele istenszolgálati ágra tagolt papi szervezettel biró vallásrendszerekben mutatnak dúsabb változatosságot; habár a samánizmus alsóbb fokán megállapodott vallások is elég táplálékot nyújtanak esetenkint e formák nagy jelentöségre és számra gyarapodásának, az e vallásformában oly nagy szerepű varázslás címén, amely szintén nem egyéb szertartásos cselekedetekkel kapcsolatos áldásv. átkozásnál. Így az áldás egyfelől az imádság, másfelől a legtöbb cselekvő természetű babonában jelentős szerepet játszó bűvölés, bájolás, ráolvasás, igézés ősvallási alapfogalmaival érintkezik, amennyiben az ember részéről az isten akaratának megindítására irányul; annyiban pedig, amennyiben ez akaratnak az emberre üdvös és kivánatos nyilvánulását, az isteni kegyelem kiáradását jelenti, az előbbi értelemmel jelzett cselekedetnek az istenségnél elért célja jut benne kifejezésre. Ebben az értelemben pl. a magyar nyelvben «az isten áldása» annyi, mint «adománya, ajándéka» általában, különösen pedig az ótestamentumi felfogáshoz illeszkedve: «a házas életnek gyermekekben való termékenysége». Tekintetbe veendők még az áldás formáin, és ezeket kisérő szertartásokon kivül: az áldás által megszentelt, vagyis egyrészt bizonyos (akár természetüknél, akár gonosz akaratú felsőbb lények rájuk gyakorolt hatásánál fogva) bennük rejlő ártalmasságtól megtisztított, másrészt éppen az áldás következtében az ember, vagy az emberi társadalom élvezetéből és használatából kivont és kizárólag az istenségnek szánt, tehát feláldozott tárgyak. Ezek első kategóriájába tartozhatik mindaz, amit az ember élete fentartására csak annyiban vél fordíthatónak, amennyiben előbb netán benne rejlő ártalmasságától megtisztította, mintegy kiüzte az ördögöt tehát a gonoszakaratu felsőbb lényt belőle az Á. szavaival, melyek a rossz lélekre átokként hatnak); továbbá mindaz, amitől az egyes v. a társadalom életében való boldogulását óhajtja és várja (p. házasság, pályaválasztás, méltóságba iktatás, utrakelés, háború, koronázás, szerződések, adás-vevés, az utóbbinál l. különösen az áldomás szót, amely szintén áldást és áldozást is jelöl együttal); végül az is, aminek vagy akinek javát, testi-lelki épségét, hosszú életét kivánja. A halál után való létről alkotott képzetek minősége szerint, kiterjed végül az Á. a siron túl is, a halott beszentelése, sirjának gondozása, üdvének biztosítása, emlékének kegyeletes őrzése stb. alakjában, amelyek a holtak tiszteletének változatos formái közé tartoznak.

Különbség van a magán és nyilvános jellegű áláds között. Az előbbi p. a szülők A.-a gyermekeik fölött. A nyilvános jellegü A. példáját látjuk a patriárkáknál, kik haláluk előtt gyermekeiket megáldották. Még inkább látható a mózesi törvényhozás után az ó-szövetségben, mikor a papok, némely esetekben kizárólagosan a főpap, áldják meg a népet; itt az A. mint a nyilvános istentisztelet része jelenik meg. Még inkább szembe ötlő a különbség a kereszténységben, hol a papoknak istentől megadott joguk bizonyos esetékben áldani s amikor ez Á. magának az egyháznak a nevében és erejével történik. Ez A. nyomai föltalálhatók a kereszténység ősi korában.

E nyilvános Á.-ra az egyházi szerkönyvekben rég idők óta megállapított formulák vannak; p. az ételek, gyümölcs s általában a termények, olaj, viz, egyházi edények, öltönyök, szerek, házak, kápolnák, templomok stb. fölött; későbbi eredetüek: a tej, méz, só, viasz, hamu (hamvazószerdán), pálma (virág-vasárnapon) husvéti bárány, tűz vetések, fegyverek, utasok hajók, zászlók stb. fölött az áldások.

[szerkesztés] Főbb típusai

• 1. a pap áldása a szt. mise végén, a kegyelmek megerősítésére, melyekben a hivek a szt. áldozat bemutatásánál részesültek;
• 2. áldás az oltári szentséggel, különösen a nyilvános kitétel alkalmából. Az áldoztatás után adni szokott áldás az egyházi törvényekkel ellenkezik ugyan, de ahol régi idők óta kegyeletes szokásban van, tűrhető;
• 3. a püspöki áldás az előbbiektől a nagyobb ünnepélyességben és a háromszori keresztvetésben különbözik;
• 4. a pápai áldást vagy maga Krisztus helyettese adja vagy néha megbízásából mások adják, egyes rendkívüli alkalmakkor;
• 5. egy másik pápai áldás az, amelyet az egyes lelkipásztorok a haldoklónak adnak, és amely teljes bucsúval van összekötve. Erre külön pápai felhatalmazásra van szükség;
• 6. az újmisés pap is adhat kiválóbb kegyelemmel járó áldást. Az áldás formája a legrégibb keresztény emlékeken a kéznek kinyujtása afölé, aki az áldásban részesül; az ujjak vagy mind vagy kettő vagy néha három kinyújtva, a többi behajtva. Rendesen keresztvetéssel párosul, annak jeléül, hogy a kereszten történt megváltás forrása mindannak a természetfölötti erőnek és kegyelemnek amelyben az áldás részesít.