Deuterokanonikus könyvek
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A deuterokanonikus könyvek azok az ószövetségi könyvek, melyeket a katolikus és az ortodox egyházak a Biblia sugallmazott könyveinek tartanak, annak ellenére, hogy a héber- és protestáns Bibliából hiányoznak. A protestáns szóhasználatban ezeket a könyveket apokrifoknak nevezik.
A deuterokanonikus szó görög eredetű, jelentése: a második kánonhoz tartozó. Az elnevezés Sziénai Sixtustól (1520-1569) származik.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Keletkezésük
Görög zsidók csatolták őket az Ószövetség görög fordításához, a Szeptuagintához. Mivel ezen könyvek eleve görögül keletkeztek, vagy legalábbis görög nyelven terjedtek el és héber eredetijük kiment a használatból, a Kr.u. 100-ban jóváhagyott héber kánonba nem foglalták bele őket. A kereszténység viszont igen nagy részben a görög nyelvű zsidóság körében terjedt szerte a Római Birodalomban, ezért a Biblia részeként használták ezeket a szövegeket is. Az újszövetségi könyvek keletkezésének idején a Szeptuaginta volt az elterjedt ószövetségi fordítás. Éppen ezért egyes helyeken az újszövetségi részek hivatkoznak is rájuk (pl. Zsidókhoz írt levél 11. fejezet 35. vers hivatkozik a Makkabeusok második könyvének 7. fejezetére). A latin bibliafordítások szintén átvették ezeket a szövegeket.
[szerkesztés] Kanonizálásuk
Később az elutasító zsidó döntésre válaszképp vita bontakozott ki a kereszténységben is e könyvek szent irat voltáról. A Biblia latin fordítója, Szent Jeromos például úgy foglalt állást, hogy nem tekinthetők szent iratnak. Ennek ellenére elég sok korai tanúság van ezen könyvek kánoniságáról. A legkorábbi utalás a kánonra a 350 körüli Decretum Damasi, melynek egyes részei azonban nem eredetiek. A következő a 397-ben tartott III. Karthágói zsinat, mely tételesen felsorolja a Szentírás könyveit, köztük a deuterokanonikus iratokkal. Az ókori vita végeredménye az lett, hogy a deuterokanonikus könyveket a keresztények szent iratnak ismerték el. A reformáció idején a vita felújult: Luther Szent Jeromos álláspontjához tért vissza és a zsidó hagyományhoz hasonlóan elvetette a nevezett szövegeket. A Római Katolikus Egyház viszont elfogadta és 1566-ban a tridenti zsinaton megerősítette a deuterokanonikus könyvek sugallmazottságát.
[szerkesztés] Az egyes könyvek
A római katolikus egyház a következő hét könyvet sorolja a deuterokanonikus könyvek csoportjába (ezeket a könyveket a protestáns egyházak apokrifnek tartják; a protestáns Bibliának nem a része):
- Makkabeusok első könyve
- Makkabeusok második könyve
- Bölcsesség könyve
- Jézus, Sirák fia könyve
- Báruk próféta könyve
- Tóbiás könyve
- Judit könyve
- illetve Dániel könyvének és Eszter könyvének görög nyelvű kiegészítései
Az ortodox egyházak az előbbieken túl a deuterokanonikusok közé sorolják (ezeket a könyveket sem a katolikus, sem a protestáns Bibliák nem tartalmazzák):
- Makkabeusok harmadik és negyedik könyve
- Ezsdrás második és harmadik könyve
- Manassé könyve
[szerkesztés] Makkabeusok
A Makkabeusok négy könyve közül az első kettő a Szeptuaginta Ószövetségében a Malakiás könyve utáni két utolsó történelmi beszámoló. A Makkabeusok első könyve eredetileg héberül íródott kb. Kr.e. 100-ban és Mattatiás Kr.e. 167-es lázadásától kezdve Simon Kr.e. 135-ben való meggyilkolásáig tartó küzdelmet írja le, amit Makkabeus Júdás folytatott a szíriai IV. Antiokus ellen. A történet leírja Júdás két testvérének (Jonatán és Simon) főpapságát, és Júdás fő érdemének a Templom felújítását tekinti. Az első Makkabeus a kor legrészletesebb történelmi dokumentumának tekinthető és egy érdekes epizódon keresztül jól megvilágítja a köztársasági Róma hírnevét és a korabeli zsidóság hozzá való viszonyulását. A Makkabeusok második könyvét közvetlenül Jézus születése előtti évtizedekben, valószínűleg görögül írta a Cirénusbeli Jason, Júdás, a körülötte lévő Makkabeusok és általában a zsidóság Antiokus általi nyomorgatása történetének vallásos összefoglalásaként. A könyv egy a Palesztinában élő zsidók által a kelet-egyiptomi zsidóknak, a Templom Kr.e. 165-ben való felújításának emlékére írt levéllel kezdődik és beszámol a nyomorgatáshoz vezető szenvedésekről, amiket két mártír halála követett és végül egy hosszú rész Júdás dicsőséges munkásságával, látomásával és Antiokus borzasztó halálával fejeződik be. A Makkabeusok második könyve jól megvilágítja a korabeli zsidók teremtésről, feltámadásról, halottakért való imádkozásról, Isten haragjának a zsidó mártírok szenvedése általi enyhítéséről való hiteit. A Szeptuagintában ugyancsak megtalálható Makkabeusok harmadik és negyedik könyve nem lettek Szent Jeromos Vulgatájába átvéve, és általában a hamisítások közé sorolják. Az ortodox Biblia azonban tartalmazza őket.
[szerkesztés] Salamon Bölcsessége
Ez a könyv a röviden „Bölcsesség” néven is ismert ősi zsidó írás. A könyv a bölcsesség keresésére való buzdítással nyit, melyet a világias hozzáállással kapcsolatos nyilatkozat követ. A 3. fejezet egy ékesszólás az igaz halhatatlanságáról és a bűnös büntetéséről. Ezt követi egy újabb buzdítás és egy, a bölcsességet dicsőítő részre való áttéréssel, valamint egy azért való imádsággal záródik. A könyv hátralevő része leírja, hogy mi módon viselte Isten a zsidóság gondját az idők kezdetétől fogva és van egy hosszú megjegyzés a bálványimádás és annak ostobaságának természetes eredetéről. A könyv stílusa és tartalma idézésekre nagyon alkalmassá teszi, például Pál apostol leveleiben gyakran hivatkoznak e könyv részeire. A Bölcsesség írója valószínűleg egy, a Kr.e. 2. században élt alexandriai zsidó volt, de néhányan úgy vélik, hogy a három résznek (1-6, 7-9, 10-19) különböző szerzői lehettek. A harmadik részt egyesek a Húsvéti Haggadához hasonlítják és az ún. bölcsesség irodalom mintaképének tartják. Ez a műfaj a kereszténység előtti zsidó filozófiai írásokat tartalmazza (Jób, Példabeszédek könyve, Prédikátorok könyve, Sirák könyve).
[szerkesztés] Sirák Bölcsessége (Ecclesiasticus)
Az Ecclesiasticus szó magyarul „egyházi”-t jelent, azaz az egyház dolgaira utal. Eredeti neve „Jézus, Sirák Fiának Bölcsessége” volt és előszava kijelenti, hogy eredetileg egy Jézus nevű zsidó ember héberül írta, aki Sirák fia volt és az ő unokája Simeon (Sirák fia Eleázár fia Jézus fia) fordította görögre. A fordítás idejét Kr.e. 132-re, az eredeti keletkezését pedig Kr.e. 190 körülire becsülik. Fő témája a bölcsesség tanítására és a bölcsesség tökéletesítésére való buzdítás és arra tanít, hogy a bölcsesség felmagasztalása az eleve elrendeltség elleni tiltakozásra vezet, hogy a Mózes által elrendelt törvények a megszemélyesített Bölcsességgel azonos, hogy a természet működése az Istent dicséri, valamint hogy Izráel híres személyiségeit folyamatosan magasztalni kell. A könyv egy zsoltárral zárul. Bár az eredeti héber változat kétharmad része ma is meg van, a forgalomban lévő másolatok és fordítások nagy szövegbeni eltéréseket mutatnak. Ez a könyv az ún. bölcsesség irodalom egyik jó példája, a Salamon Bölcsességével együtt.
[szerkesztés] Báruk
Ősi zsidó könyv, melyet a Kr.e. 600 körül élő zsidó herceg, Bárukról neveztek el, aki Jeremiás közeli barátja volt (Jer36:4). Báruk könyvének fő tartalma egy, a fogságban lévő zsidóktól a még otthon maradottakhoz írt üzenet, egy a bűnök megvallására és isteni kegyelem kérésére buzdító imádsággal és egy énekkel együtt, mely az isteni bölcsességet dicsőíti a Bölcsességnek a Tóra (azaz az Isten törvénye) formájában való megtestesülésére való utalással. Ez utóbbit a korai egyház Jézus megtestesülésére vonatkozó célzásként, az elesett Jeruzsálemet siralmazók vigaszaként értelmezte. Végül a 6. fejezetben Jeremiásnak a bálványimádás ellen való figyelmeztetését olvashatjuk, melyet a fogságban lévőknek írt. Bár található ennek a könyvnek szír, etiópiai, latin és más ősi nyelvű változatai, azok mind a görög fordításának tekinthető, mely a héber eredetiből származik. Kritikusok nagyon nem értenek egyet a Báruk származásának dátumait illetően és némelyek eredetiségét is megkérdőjelezik, azt különböző szerzők írásainak gyűjteményének tekintik. A Báruk 2. és 3. könyvét, vagyis a szír és görög apokalipsziseket már az ókorban hamisítványoknak ítélték.
[szerkesztés] Tóbiás
Tóbiás könyve (a héber „Tobijah” – „Isten az én Jóságom” szóból) régi zsidó irat. Ez a könyv egy Tóbit nevű, a babilóniai fogságban élő istenfélő zsidó ember és fiáról, Tóbiásról szól. Tóbit sok jócselekedete ellenére rejtélyes módon hirtelen megvakul és kétségbeesetten könyörög Istenhez, hogy vegye el az életét. Ugyanebben az időben egy Sára nevű megszállott asszony, aki már hét férjével végzett nászéjszakájukon, Ekbatana városban élt és szintén halált kért Istentől. Isten mindkét imát meghallgatta és elküldte Ráfáel arkangyalt segítségül. A fiatal Tóbiást apja üzleti ügyeit végezve úton volt egy távoli városba, mikor Ráfáel, egy fiatalember képében, őt kutyájával együtt Sára házához vezette. Tóbiás ott elvette Sárát és Ráfáel utasításait követve kiűzte Sárából a gonoszt (Asmodeus = „Romboló”). Együtt hazatértek és Tóbiás meggyógyította apja vakságát. A könyv Tóbit Jeruzsálem újraépítéséről és a fogságból való visszatérésről szóló próféciájával végződik. A történet a jóindulat, a házasság és az imádság eszményére nevel és arról biztosít, hogy Isten a béketűrésben kitartó igazak iránti könyörület Istene aki megbünteti a gonoszt. Az ősi szövegek nagyon változatosak, így fordításaik sem egyeznek részleteikben. A könyv arámi és héber nyelvű töredékeit nemrégiben Qumran környékén megtalálták és ennek alapján Kr.e. 175 körülire teszik keletkezése korát. A fiatal Tóbiás és kutyája az angyallal a keresztény ikonok kedvenc témái.
[szerkesztés] Judit
Judit könyve (Judit magyarul „zsidó nő”) ősi zsidó írás. A könyv elbeszélése szerint Nabukodonozor hadvezére, Holofernész hadjáratot vezetett Izráel ellen, és amikor Bethulia az ostromlott város már majdnem megadta magát, akkor Judit, a gyönyörű és istenfélő zsidó özvegy fogta magát és az ellenség táborába ment. Ott ő a Holofernész kegyeibe férkőzött, aki megpróbálta elcsábítani őt. Judit lefejezte a részeg Holofernészt és fejével visszatért a városba, és ezután a zsidók megfutamították az ellenséget. A történet Juditot az istenfélő zsidók példaképeként festi le és azt mutatja be, hogy Isten megmenti népét, amikor elkötelezettségét az ellenség gúnyolja. Ez a történet számos ősi nyelven él, és egy népmesén alapulhat, amit valószínűleg a Hasmoneusok korában (kb. Kr.e. 160-37 között), Palesztinában jegyeztek le. Nabukodonozor Asszíria királyaként való megemlítése arra utal, hogy a könyv esetleg nem történelmi céllal íródott, bár találhatunk a leírt betöréshez történelmileg hasonlót, amit IV. Antiokhosz követett el a szöveg keletkezése előtti időben.
[szerkesztés] Zsuzsánna
A Dániel könyve 13. részében szereplő hősnő története. A történet arról szól, hogy két köztiszteletben álló ember megkívánta és el akarta csábítani a gyönyörű és ártatlan Zsuzsánnát, de ő szemérmesen elutasította őket, ezért ők hamisan megvádolták őt azzal, hogy egy fiatalemberrel törvénytelen kapcsolata volt. Zsuzsánnát büntetése elől csak a fiatal Dániel közbelépése mentette meg, aki a két hamis tanút bizonyságtételeikben lévő ellentmondások kimutatásával csapdába ejtette. Zsuzsánna története a keresztény ikonok kedvenc témája volt.
[szerkesztés] Baál és a Sárkány
A Baál és a Sárkány Dániel könyve 14. részének szokásos elnevezése. Ez a rész valószínűleg a első században íródott a zsidó kultúra és állam nem zsidók általi fenyegetettsége ellen. A könyv első részében a babilóniai Baál bálvány története van leírva, miszerint a Baált szolgáló papok titokban elfogyasztották a Baálnak áldozott ételt, s ezzel a királyt és népét félrevezették. Dániel kideríti a csalást és a király elpusztítja a bálványt és papjait. Ez történet nagyon hasonlít a Bírák könyve 6:25-32-ben leírthoz. A könyv második felében Dániel egy istenként tisztelt sárkányt megölt és emiatt az oroszlánoknak dobták. Csodálatos módon egy angyal az oroszlánok verméhez hozta Habakuk prófétát és általa táplálta Dánielt, aki így megmenekült és ezáltal a babilóniai király felismerte Dániel istenének hatalmát. Amellett, hogy ez a Dániel könyve 6. fejezetében leírt történet egy változatának tekinthető, mind a Baál-, mind pedig a sárkánytörténet stílusa nagyon vitatkozó és gúnyos.
[szerkesztés] Három fiatalember
Dániel könyvének görög változatában Babilónia királya, Nabukodonozor három fiatalembert, Sidrákot, Misákot és Abednégót a tüzes kemencébe vettetett, de egy angyal megszabadította őket. A történet Dániel könyvének harmadik fejezetét alkotja.
[szerkesztés] Ezsdrás második és harmadik könyve
Csak az ortodox Bibliában szereplő két könyv, amely az összes bibliaváltozatban megtalálható Ezsdrás könyve és Nehemiás könyve (az ortodox Bibliában összevonva Ezsdrás első könyve) után található. Ezsdrás második könyve egy történetet ír le a perzsa Dáriusz királyról és zsidó testőreiről. Ezsdrás harmadik könyvének egy része zsidó apokalipszis, másik része pedig keresztény toldalék. Sokan ezt a teológiai szempontból "leglényegebbre látó zsidó apokalipszisnek tartják". Az eredeti nyelve valószínűleg héber vagy arámi volt, amiből görög fordítás útján a még ma is létező latin változat készült. A legtöbb kritikus a keletkezését Kr.u. 100-ra teszik és a Templom Kr.u. 70-ben való elpusztítására való válasznak tartják.
[szerkesztés] Manassé könyve
Csak az ortodox Bibliában szereplő könyv. Manassé (héberből – „elfelejtetni”) Ezékiás fia volt és halála után ő lett Júda királya Kr.e. 687-642 között. Uralma alatt Júda az erkölcsi és lelki züllés mélypontjára süllyedt. A Manassé könyve vagy Manassé Imádsága című könyv a király rabságban mondott imáját tartalmazó vezeklési zsoltárnak tekinthető.
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- A Biblia iratainak listája
- Dániel könyve
- Eszter könyve
- Báruk könyve
- Bölcsesség könyve
- Malakiás könyve
- Makkabeusok I. könyve
- Makkabeusok II. könyve
[szerkesztés] Források
Denzinger, H.-Hünermann, P.: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai, Budapest, 2004. ISBN 963-7556-117
Based on work by