Max Weber

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Max Weber (eredeti nevén Emil Maximilan Weber) (Erfurt, 1864. április 21 – München, 1920. június 14.) német közgazdász, szociológus

[szerkesztés] Értékelése

Karl Marx és Émile Durkheim mellett a modern szociológia alapító atyja. Legfontosabb munkái a társadalomtudományok racionális alapokra való fektetéséről szólnak, de sokat publikált közgazdásági témákban is. Legfontosabb műve A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, mely a vallásszociológiai munkássága kezdetét jelentette. Weber szerint a keleti és nyugati világ fejlődése közötti különbség oka elsősorban a vallás. A politika mint hivatás című művében az államot a fizikai erőszak alkalmazásának monopóliumával rendelkező szervként írta le, ami a politikatudomány kulcsfogalmává vált.

[szerkesztés] Élete és pályája

Weber a németországi Erfurtban született, id. Max Weber és Helene Fallenstein a hét közül legidősebb gyermekeként. 1868-ban születik öccse, Alfred Weber, aki szintén közgazdász és szociológus. Édesapja politikus, későbbi parlamenti képviselő, így házukban gyakran megfordultak neves tudósok és a politikai élet szereplői, így az ifjú Weber gyermekkorát pezsgő légkörben töltötte.

Korán érő típus volt: 13 éves korában szüleinek két történelmi típusú esszét ajándékozott karácsonyra, melyek A német történelemről, különös tekintettel a császár és a pápa helyzetére illetve A római birodalmi korszak I. Konstantin császártól a népvándorlásig címet viselték. 14 éves korában tanulmányt írt, melybe számtalan referenciát helyezett el Homérosz, Vergilius, Cicero és Titus Livius munkáira, valamint jelentős ismeretekkel rendelkezett Goethe, Spinoza, Kant és Schopenhauer írásaival kapcsolatban is az egyetemi tanulmányai megkezdése előtt. Ennek ismeretében egyértelműnek tűnt, hogy Weber a társadalomtudományok művelésének szenteli magát.

1882-ben kezdte meg jogi tanulmányait a Heidelbergi Egyetemen, ahol főszakként édesapja szakterületét választotta. A jogi tárgyak mellett közgazdasági és középkori történelmi előadásokat hallgatott, valami rengeteg teológiai témájú szöveget olvasott. Egyetemi tanulmányai során a sorkatonai szolgálatának is eleget tett. 1884 őszén visszatért szüleihez és a Berlini Egyetemen folytatta tanulmányait, melyet csak a Göttingeni Egyetemen töltött rövid időre, illetve katonai kiképzések idejére szakított meg. A berlini bíróságon dolgozott, majd 1886-ban letette szakvizsgáját. Az 1880-as évek végén történelemmel foglalkozott. Jogi doktorátusát 1889-ben szerezte jogtörténeti témájú disszertációjával, mely a Középkori gazdasági szervezetek címet viselte. Habilitációját két évvel később a Római agrártörténelem és jelentősége az alkotmány- és magánjog területén címmel írta meg. Ennek megfelelően jogosultá vált az egyetemi tanári kinevezésre.

A disszertációi között eltelt két évben Weber aktuális társadalompolitikai kérdésekkel foglalkozott. 1888-ban belépett a Társadalompolitikai Egyletbe (Verein für Socialpolitik), melyet azok a német közgazdászok és a történeti iskola tagjai alapítottak, akik a kor széleskörű társadalmi problémáinak megoldását elsősorban a közgazdaságtantól remélték, és akik nagy kiterjedésű statisztikákat készítettek ezen problémák tanulmányozására.

1890-ben a "Verein" megbízta a lengyel kérdés vizsgálatval, így a külföldi paraszti munkaerő bevándorlását elemezte az iparosodott Németország keleti tartományaiba. A tanulmányt kiváló módszertani kutatási metodikája miatt sokan dícsérték és Weber az agrárgazdaságtan elfogadott szakértőjévé vált.

1893-ban elvette unokatestvérét, Marianne Schnitgert, akit feministaként és szerzőként már ismert volt. Következő évben a Freiburgi Egyetemre kinevezték a közgazdaságtan tanárának, majd 1896-ban a Heidelbergi Egyetemre került. 1897-től egészen 1901-ig betegsége – valószínűleg idegosszeomlás – miatt gyakran kellett teljesen szünetetltetnie tudományos munkáját: halála előtt apjával összeveszett és nem volt alkalma kibékülnie.

1903-ban Weber a Társadalomtudományi és Szociálpolitikai Iratok című újság társszerkesztője lett. Úgy érezte, hogy nem képes visszatérni a rendszeres tanításhoz, ezért kutatóként dolgozott tovább, amiben egy 1907-es örökség is segítette. 1904-ben az Egyesült Államokba látogatott és részt vett a Művészeti és Tudományos Konferencián, amit a Louisianai Világgkiállítással együtt tartottak St. Louisban. 1905-ben jelent meg leghíresebb műve, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (magyarul csak 1982 óta olvasható). Ez a tanulmány alapozta meg későbbi, a kultúra és vallás nemzetközgazdasági hatásaival foglalkozó kutatásait.

Az Első Világháborúban egy ideig a heidelbergi katonai kórház igazgatójaként szolgált. 1918-ban a Német Fegyverszüneti Bizottság tanácsadója volt a Versailles-i Békeszerződés megkötésekor és részt vett a Weimari Alkotmány megírásában. Weber tartott egy német kommunista forradalom kitörésétől, ezért javaslatára került be a 48. cikkely a német alkotmányba, melyet később Adolf Hitler használt fel a hadi jog bevezetésére.

1918 után visszatért a tanításhoz, először a Bécsi Egyetemen, majd következő évtől a Müncheni Egyetemen. Münchenben megalapította az első német szociológiai tanszéket, de szociológusként maga sosem kapott kinevezést. A politikával kapcsolatos foglalkozást az 1919 és 1920 közötti jobboldali mozgolódás miatt hagyta abba; müncheni kollégái és diákjai lenézték beszédeiért és baloldali magatartásáért az 1918-1919-es Német Forradalom során. Jobboldali diákok egy csoportja lakása előtt is tüntetett.

Tüdőgyulladásban halt meg 1920. június 20.-án München-ben. Művei jelentős részét halála után találták meg és poszthumusz adták ki őket. Írásait olyan nagyságok elemezték, mint Talcott Parsons és C. Wright Mills.