The Rolling Stones
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| The Rolling Stones | |
|---|---|
 |
|
| Eredet: | London |
| Ország: | Egyesült Királyság |
| Aktív évek: | 1962-napjaink |
| Műfaj(ok): | Rock and roll Blues R&B Country Reggae |
| Kiadó(k): | Decca Records Rolling Stones Records |
| Tagok: | Mick Jagger Keith Richards Ron Wood Charlie Watts |
| Korábbi tagok: | Brian Jones (elhunyt) Mick Taylor Ian Stewart (elhunyt) Bill Wyman |
| Honlap: | www.rollingstones.com |
A The Rolling Stones brit rockzenekar, mely az 1960-as évek elején részt vett a Brit Invázióban. Az 1960-as évek brit blueshullámának vezető zenekara volt. 1969-es amerikai turnéjuk idején „A világ legjobb rock and roll-zenekara” néven hivatkoztak rájuk.
Karrierjük kezdetén rengeteg blues, rhythm and blues, country és rock and roll feldolgozást játszottak. Első felvételeiken többek között Chuck Berry, Bo Diddley, Screamin' Jay Hawkins, Muddy Waters, Larry Williams és Howlin' Wolf dalait játszották. Mick Jaggert és Keith Richards-ot a rocktörténelem legsikeresebb dalszerzői között tartják számon. A zenekar sosem zárkózott el más zenei stílusok elől: reggae, funk, disco, country, folk, soul, pszichedelikus rock - mind hatottak zenéjükre.
A Rolling Stones ma, 2006-ban a világ egyik legrégebben működő rockzenekara, még ma is készítenek felvételeket és turnéznak. Gyakran a Stones turnéja az adott év (anyagilag) legsikeresebb koncertkörútja, új albumaik pedig rendre az amerikai lista első öt helyezettje között vannak.
A zenekar több mint negyvenéves pályafutása során Mick Jagger, Keith Richards és Charlie Watts mindvégig a Stones tagja volt.
A Rolling Stonest 1989-ben iktatták be a Rock and Roll Hall of Fame-be, a Rolling Stone magazin Minden idők 100 legjobb előadója listáján pedig a negyedik helyre kerültek.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Történet
[szerkesztés] A korai évek: 1962-1965
A Rolling Stones 1962-ben alakult, amikor két korábbi iskolatárs, Mick Jagger és Keith Richards találkozott Brian Jonesszal, aki Alexis Korner Blues Incorporated nevű zenekarában játzsott. Az új formációt Brian Muddy Waters "Rollin' Stone" című dala után nevezte el. Az eredeti felállás a következő volt: Mick Jagger (ének, szájharmonika), Brian Jones (gitár, szájharmonika, vokál), Keith Richards (gitár, vokál), Ian Stewart (zongora), Dick Taylor (basszusgitár); több dobos is játszott velük: Mick Avory (később a The Kinks tagja), Tony Chapman és Carlo Little. Néhány próbán 1962 júniusában Geoff Bradford gitáros is jelen volt, de ő még az első hivatalos fellépés (1962. július 12-én a Marquee Klubban) előtt kivált a zenekarból. Taylor hamarosan visszatért a művészeti iskolába, később pedig megalapította a Pretty Thingst. Helyére Bill Wyman került (egy anekdota szerint csak azért, mert neki volt jó erősítője). 1963 januárjában Avory is kiszállt, az ő helyét Charlie Watts vette át.
Mivel ekkor a Stones volt London elsőszámú koncertzenekara, műsoraikat a Beatles is megnézte. Annak ellenére, hogy a koncerteken Jagger volt a főszereplő, művészileg eleinte Jones volt a zenekar vezetője (szinte minden keze ügyébe kerülő hangszeren tudott játszani). Rövid idő leforgása alatt &ndash a régi rhythm and blues-dalok energikus feldolgozásainak köszönhetően – lelkes rajongótáborra tettek szert. Új menedzserük, Andrew Loog Oldham közbenjárására az a Decca Records kötött velük szerződést, aki 1962 januárjában elutasította a Beatlest.
1963. június 7-én jelent meg első kislemezük, Chuck Berry "Come On" című dalának feldolgozása. Oldham tanácsára Ian Stewart nem lett hivatalos tagja a zenekarnak, bár a stúdióban és a koncerteken együtt játszott velük. Oldham másik ötlete az volt, hogy Richards vegye ki vezetéknevéből az s-t, mert így az ugyanaz hangzott, mint Cliff Richard vezetékneve.
Az első, saját nevüket viselő EP-jük anyagát a koncerteken sikert aratott dalok alkották. 1964. április 16-án jelent meg első albumuk, a The Rolling Stones (az USA-ban England's Newest Hitmakers) (UK #1; US #11), ami olyan klasszikusokat tartalmazott, mint a "Route 66" (Nat King Cole), a "Mona" (Bo Diddley) és a "Carol" (Chuck Berry). Az albumnak kulcsszerepe volt abban, hogy a brit fiatalok megismerték a rhythm and bluest, és az Amerikába irányuló Brit Inváziót is erősítette. De ami még fontosabb: a Beatles akkoriban öltönyt hordott, jólfésült, ápolt volt, a Stones viszont épp az ellenkezője: szándékosan ápolatlanok voltak, a fényképeken pedig egy csapat bűnözőre hasonlítottak. A fiatal lányok megőrültek értük, a tizenévesek egyik kedvenc zenekarává váltak. Második albumuk, az 1965-ös The Rolling Stones No. 2 (az USA-ban The Rolling Stones, Now!) (UK #1; US #5) szintén több feldolgozást tartalmazott, ám Mick Jagger és Keith Richards is írt már néhány dalt. Ebben Andrew Loog Oldhamnek is szerepe volt, aki egy szobába zárta és addig nem engedte ki őket, amíg nem írtak olyan dalt, amit ki lehett volna adni. Oldham tanácsára Európa- és Amerikaszerte turnéztak, sikoltozó tizenévesek előtt léptek fel. Eközben időt szakítottak arra, hogy meglátogassák kedvenc zenei stílusuk, a blues történetéhez fűződő fontos helyszíneket; ezen helyszínek egyikén, a chicagói Chess Records stúdiójában vették fel Five by Five című EP-jüket.
[szerkesztés] Kielégítetlenségtől a Koldusok Bankettjéig: 1965-1969
1965. július 26-án jelent meg az Out of Our Heads című album (UK #2; US #1). Az amerikai kiadáson helyet kapott egy "(I Can't Get No) Satisfaction" című dal, melynek riffjét Keith Richards „álmodta meg”. Épp különböző dallamokat vett fel, és egyszer csak elaludt; amikor felkelt, majdnem letörölte a szalagot, de úgy döntött, hogy visszahallgatja. Később azt mondta, hogy „két perc "Satisfaction" és negyven perc horkolás” volt rajta. A "Satisfaction" mára a Rolling Stones legismertebb dalává vált.
Soha máskor nem volt a tagok kapcsolata annyira kiegyensúlyozott, mint ekkor. 1963-ban Jagger, Richards és Jones egy barátjuk, James Phelge társaságában élt egy nyomorúságos londoni lakásban. Annyira kedvelték Phelge-t, hogy felhasználták a nevét a zenekar korai kompozícióit jegyző Nanker Phelge álnévhez. Két évvel később Brian Jones megismerkedett Anita Pallenberg modell-színésznővel, aki bevezette a Stonest a társadalom magasabb köreibe: fiatal művészek, zenészek és filmesek társaságába. Oldham ösztönzésére Jagger és Richards egyre több dalt írt, az Out of Our Heads amerikai kiadásán hét saját daluk szerepelt. A brit kiadáson azonban csak négy volt, mivel a "Satisfaction" és a "The Last Time" nem került fel rá. A korabeli brit gyakorlat szerint kislemezdalok nem kerülhettek fel az albumra, mert azt a vásárlók megrövidítésének tartották.
A Stones Amerikában később futott be – később, mint más brit zenekarok (The Beatles, The Dave Clark Five), akik 1964-ben lettek híresek ott. Első „nagy” slágerük a "Time is on My Side" volt 1964 szeptemberében. Folytatták, ám a végső sikert a "Satisfaction" hozta meg 1965 nyarán.
Bill Wyman Rolling with the Stones című könyve szerint Tom Wolfe így foglalta össze 1965-öt: „A Beatles meg akarja fogni a kezedet, a Stones fel akarja gyújtani a városodat”. Dalszerzői tehetségük kezdett nyilvánvalóvá válni, Jagger és Richards fokozatosan átvette a vezetést. Jones – háttérbe kerülésének tudatában – egyre inkább elmerült a drogokban, elidegenedett Richardstól és Pallenbergtől, akik egy több mint tíz évig tartó kapcsolatot kezdtek. Ebben az időszakban Pallenberg nagy hatást gyakorolt zenéjükre, mindannyian megbíztak benne; ezt tükrözi a komor "Paint It, Black" és a "Have You Seen Your Mother, Baby, Standing in the Shadow?" promóciós filmje (női ruhákban szerepeltek). Következő albumuk, az 1966-os Aftermath (UK #1; US #2) újabb mérföldkő a zenekar történetében: ez az első albumuk, amin kizárólag Jagger-Richards szerzemények találhatóak: a "Mother's Little Helper" a gyógyszerfüggőségről, az "Under My Thumb" a férfi nő feletti hatalmáról szól. Az 1967-es Between the Buttons (UK #3; US #2) több kortárs zenekar (The Who, The Kinks) hatását mutatja. Ez volt utolsó albumuk, melynek producere Andrew Loog Oldham volt.
[szerkesztés] Még egy Mick a zenekarban: 1969-1972
A Stones 1971-ben adta ki a Sticky Fingers-t. A lemezen megtalálható a Brown Sugar, melyet Jagger még Auszráliában, a Sway Mick Jagger ritmusgitározásával, és Mick Taylor feledhetetlen szólójával, a Wild Horses, mely ma is etalonnak számít a balladák között, a Can't You Hear Me Knockin', mely rock-os első részét, egy jazzes instrumentális rész követi, Mick Taylor lélegzetelállító gitározásával, a blues-os You Gotta Move, a szintén rock-os Bitch, a szívszagattó I Got The Blues, a lemez egyik fénypontja, a Sister Morphine, mely magával ragadja az embert, egy aranyos country, tradicionális Stones-szöveggel, a Dead Flowers, és végezetül, de nem utolsó sorban a Moonlight Mile, Jagger és Taylor dala. A lemeznek nagy sikere volt, vezette az eladási listákat, és az album egyik dala, a Brown Sugar első volt a slágerlistákon. Közben Rupert Lowenstein tanácsára, aki a banda pénzügyeit intézte, átköltöztek Dél-Franciaországba, a magas adók elől. A Stones itt, Keith Richards bérelt nellecote-i villájában kezdték el felvenni, a Stones mozgó stúdiójában az Exile on Main Street-et, majd Los Angelesben fejezték be. A lemez a rock-os Sticky Fingers-szel ellentétben blues-osabb ihletésű. Az album duplalemezen jött ki, ami akkoriban szokatlan volt. Ezért eleinte kevésbé fogyott, de egy idő múlván szépen felcsúszott a lemezeladási listák élére. Szakértők szerint ez a Stones valaha volt legnagyszerűbb albuma. A lemezen megtalálható a populárisabb Tumblin' Dice, Happy és Rocks Off. Tradicionális blues a Stop Breaking Down, Shake Hips vagy Casino Boogie mellett jelen van a rock 'n roll-os Rip This Joint, a country-s Sweet Virginia,a gospel I Just Want to See His Face. Vagy ott van gyönyörő Torn and Frayed, és a Loving Cup, a zúzós Ventilator Blues, vagy az All Down The Line, mely a Stones-koncertek egyik csúcspontja volt ebben az időben.
[szerkesztés] Ez csak rock and roll: 1972-1974
[szerkesztés] Hét szűk esztendő: 1974-1981
[szerkesztés] Növekvő feszültség: 1981-1991
[szerkesztés] Négyesben: 1991-1999
[szerkesztés] Ne állj meg: 2000-napjaink
[szerkesztés] Hatások
Mick Jagger-re az electric blues olyan előadói hatottak, mint Jimmy Reed és Muddy Waters. Brian Jones-ra Elmore James és Howlin' Wolf. Charlie Watts-ra az amerikai jazz-zenészek hatottak, elsősorban Charlie Parker. Keith Richards-ra az electric blues (Muddy Waters) mellett a rock and roll (Chuck Berry) tett mély benyomást. Bill Wyman-re egyaránt hatott az electric blues és az amerikai jazz.
[szerkesztés] A Rolling Stones tagjai
- Mick Jagger - ének, gitár, szájharmonika (1962-)
- Keith Richards - gitár, ének (1962-)
- Charlie Watts - dob, ütőhangszerek (1963-)
- Ron Wood - gitár (1974-)
[szerkesztés] Korábbi tagok
- Brian Jones - gitár és sok más hangszer (1962-1969)
- Mick Taylor - gitár (1969-1974)
- Bill Wyman - basszusgitár (1962-1993)
[szerkesztés] Diszkográfia
Bővebben lásd a The Rolling Stones-diszkográfia lapon.
Based on work by