Queen

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Queen
Ország:	Nagy-Britannia
Aktív évek:	1970- napjainkig
Műfaj(ok):	Hard Rock Heavy Metal Progresszív Rock Glam Rock Stadion Rock Pop
Kiadó(k):	Parlophone és Hollywood Records
Tagok:	Freddie Mercury (1970-1991) Brian May John Deacon (1971-2000) Roger Taylor
Honlap:	Queen Online Hungarian Queen Fan Club

A Queen brit rockegyüttes, az 1970-es, '80-as évek egyik legsikeresebb zenekara^[1][2], a stadion rock úttörői^[3], jelentős életművet hoztak létre a hard rock, heavy metal és glam rock keretein belül, hathatósan ötvözték a pop- és rockzenei elemeket, élő fellépéseikkel pedig új mércét állítottak fel az utánuk következő együttesek számára.

1970-ben alapította Brian May gitáros, Roger Taylor dobos és Freddie Mercury énekes, 1971-ben csatlakozott John Deacon basszusgitáros. Kreatív csúcspontjukat az 1975-ös A Night at the Opera album jelentette, de az azt követő időkben sem vesztették el a rajongók kegyeit, köszönhetően olyan daloknak, mint a We Are the Champions, a We Will Rock You, a Radio Ga Ga vagy a The Show Must Go On. Előadóművészi teljesítményük vitathatatlan csúcspontja volt az 1985-ös Live Aid koncerten bemutatott műsoruk^[4]. A zenei új hullám változásai őket is elérték^[5], de sok más együttessel ellentétben nem tűntek el a könnyűzene élvonalából, és sikeres karriert futottak be a '80-as években is. Freddie Mercury 1991-es halála óta gyakorlatilag nem jelentkeztek új anyaggal, de Paul Rodgers vendégénekessel 2005-óta való együttműködésük ezt sem zárja ki^[6].

Világszerte 150^[7] - 190 ^[8] millió albumot adtak el, csak az USA-ban 35,5 milliót (2004-es adat)^[9]. Greatest Hits válogatáslemezük világszerte 27 millió példányban kelt el, és 450 hétig szerepelt az angol albumlistán - ezzel az egyik legsikeresebb rocklemez lett a könnyűzene történetében^[10]. Az együttes erős befolyással volt számos utánuk következő zenekarra, ennek elismeréseként 2001-ben beszavazták az amerikai Rock and Roll Hall of Fame-be^[11] és 2004-ben az angliai UK Hall of Fame-be^[12].

Tartalomjegyzék 1 A címer 2 Tagok 3 Története 3.1 Pre-Queen (1968–1970) 3.2 Heavy metal, glam rock korszak (1970–1974) 3.3 A sikerek első csúcsa (1974–1976) 3.4 Világsiker (1977–1979) 3.5 Új hullám (1980–1982) 3.6 Kései korszak (1984–1991) 3.7 Freddie Mercury halála 3.8 1992–2006 4 Zenei stílusuk 5 Hatásuk a könnyűzenére 6 Hatásuk a populáris kultúrára 7 Élő előadásaik 8 Diszkográfia 8.1 Stúdióalbumok 8.2 Koncert és válogatásalbumok 8.3 Top 3 kislemezek 9 Hangminták 10 Források 11 Külső hivatkozások

[szerkesztés] A címer

Az együttes címerét Freddie Mercury alkotta meg még 1973-ban, ő ugyanis mielőtt zenész lett, grafikus diplomát szerzett 1969-ben^[13]. Az alkotásnál a négy tag csillagjegyeit használta fel: Deacon és Taylor oroszlán jegyűek, May rák, Mercury pedig szűz volt (ezt a tündérek jelképezik). Az állatok egy Q betűt, és abban egy koronát vesznek körül, ez a banda nevére való utalás.

[szerkesztés] Tagok

John Deacon (született 1951. augusztus 19.) a legkésőbb (1971-ben) bekerült tag, basszusgitáros, néha ritmusgitáron és elektromos zongorán is játszott. Sosem énekelt a felvételeken, bár koncerteken vokálozott, de felvétel után kivágták a részeit: elmondása szerint nincs jó énekhangja^[14]. Bár ő szerezte összességében a legkevesebb dalt a Queennek (az elsőt is csak a harmadik albumra^[15]), a legsikeresebbek egy részét mégis ő írta (Another One Bites the Dust, You're My Best Friend, I Want to Break Free). Villamosmérnöknek tanult, Maynek tervezett is egy erősítőt, a Deacky Amp-et^[16]. Később a banda pénzügyeit is felügyelte. 2000 körül visszavonult a zenéléstől.

Brian May (született 1947. július 19.) a Queen elődzenekarának, a Smile-nak is alapító tagja volt már. Fő hangszere az elektromos gitár, de énekelt, ritmusgitározott és zongorázott is egyes felvételeken. A Sleeping On the Sidewalk vagy a ’39 dalokat teljes egészében ő énekelte. Fiatalkorában az apja segítségével épített gitárt magának, az ún. Red Specialt, a mai napig ezen játszik. Néha egész különleges hangokat szólaltatott meg vele, például a Get Down Make Love-ban szintetizátor hangját, a Good Companyban harsonát utánozott. Híres Queen dalai: We Will Rock You, Hammer to Fall, Who Wants to Live Forever.

Freddie Mercury (született 1946. szeptember 5. – elhunyt 1991. november 24.) a csapat énekese, gyakran zongorázott, esetenként ritmusgitározott is. Jól használta a szintetizátort is. Opera iránti rajongását ötvözte a rockzenével a Bohemian Rhapsody és a The March of the Black Queen dalokban. 1991-ben AIDS betegség okozta szövődmények vezettek a halálához. Híres Queen dalai: Bohemian Rhapsody, We Are the Champions, Bicycle Race.

Roger Taylor (született 1949. július 26.) dobos. Mayhoz hasonlóan nem egy dalt énekelt (I’m In Love With My Car, Fight From the Inside), játszott emellett szintetizátoron és egyéb ütőhangszereken. 1987-ben a Queen mellett saját együttes alapított The Cross néven, amiben ő az énekes. Híres Queen dalai: A Kind of Magic, Radio Ga Ga, Heaven for Everyone.

[szerkesztés] Története

[szerkesztés] Pre-Queen (1968–1970)

A Queen elődzenekarát, a Smile-t Brian May és Tim Staffel alapította meg 1968-ban, az Imperial College-ben. Feladtak egy hirdetést, melyben egy Ginger Baker stílusú dobost kerestek, a hirdetésre Roger Taylor válaszolt, akit bevettek a bandába. A Mercury Records nevű, nem túl tapasztalt lemezcéggel kötöttek szerződést, és fel is vettek a Tridentnél pár számot. Az Earth / Step On Me kislemez – részben a rossz reklámozásnak betudhatóan – megbukott.

Staffel a kudarc hatására kezdett eltávolodni a zenekartól, szólókarriert akart kezdeni. Közben bemutatta zenésztársainak kollégiumi lakótársát, Freddie (eredeti nevén Farrokh) Bulsarát, aki egy Wreckege nevű együttesben énekelt. Freddie nagy rajongójuk lett, Rogerrel közös ruhaboltot is vezettek a Kensington Streeten. Amikor Staffel elhagyta a Smile-t, és létrehozta a Humpy Bongot, kézenfekvő volt, hogy Freddie otthagyja együttesét, és átvette az énekes szerepét. Ezután kettős névváltoztatás következett: Freddie Bulsara Mercuryra változtatta családnevét, és az ő tanácsára a Smile felvette a Queen nevet (ami az angol szlengben a „női ruhába öltözött homoszexuális” jelentéssel is bír^[17]).

Mercury megtervezte az együttes címerét is, majd basszusgitáros után néztek. Egyes állítások szerint hat gitárost is meghallgattak, mire a hetedik, John Deacon megnyerte a tetszésüket. Így alakult ki a Queen huszonegy évig szilárd formációja. A tagok nem vetették bele teljesen magukat a zene világába, a civil munkájukat még mindannyian megtartották, de vártak a nagy alkalomra.

[szerkesztés] Heavy metal, glam rock korszak (1970–1974)

1971-ben sikerült bejutniuk a De Lane Lea stúdióba, ahol a hangtechnika teszteléséért cserébe minimális stúdióidőt kaptak és sikerült összehozniuk az első demójukat. Ekkor figyelt fel rájuk a Trident stúdió két technikusa, Roy Thomas Baker és John Anthony. A Queen megállapodott velük, heti 60 font fizetéssel leszerződtek, nekiláthattak az első lemezük felvételeinek.

1973-ban, hosszas egyeztetések után jelent meg a már régen felvett, de sokáig fiókban heverő első lemezük, a Queen, az EMI kiadó égisze alatt. Az album hűvös fogadtatásra talált, a szaksajtó nemigen vett róla tudomást, ráadásul az agresszív reklámkampány miatt megvádolták a kiadót, hogy „nyomják” az együttest. Azt is sérelmezték, hogy úgy reklámozták őket, mint az új Led Zeppelint^[18], emiatt sokan epigonizmussal vádolták a zenekart.

Mindenesetre a sikersorozat elindult, felkérték őket, hogy legyenek a Mott The Hoople előzenekara az 1973 novemberében, Leeds-ben induló koncertsorozaton. Az általános vélekedés az volt, hogy a „Queen több mint előzenekar”.

1974-ben a Queen II lemezük egy apró nyomdahiba miatt késett - a zenekar ragaszkodott a hiba kijavításához. A lemez az ötödik helyig jutott az angol listákon, és a Seven Seas of Rhye lett az első Top 10-es sikerük. Újabb amerikai turné következett, melynek során May fertőző májgyulladást kapott. A banda nélküle vonult a stúdióba, mikor visszatért, már csak a gitárszólókat kellett feljátszania.

A Sheer Heart Attack albumot újabb amerikai turné koronázta meg, de a kritika ekkor lehúzta őket, meghatározva a Queen és a szaksajtó viszonyát az elkövetkezendő évtizedekre. Ráadásul Mercury gégegyulladása miatt hét koncertet lemondtak, bár ténylegesen csak egy maradt el. Európában viszont már szupersztároknak számítottak, az angol listán mind az album, mind az elsőszámú kislemeze, a Killer Queen második lett, az utóbbiért Freddie Mercury 1975-ben átvehette a Dalszerzők Céhének Ivor Novello-díját.

[szerkesztés] A sikerek első csúcsa (1974–1976)

A sikerek után a stúdió nagyobb bizalommal lett irántuk, így lehetséges, hogy az 1975-ös A Night at the Opera korának egyik legdrágább stúdiólemeze lett^[19]. Az albumot legalább hat különböző stúdióban vették fel, és kihasználták a modern stúdiótechnika minden vívmányát. Az eredmény a Queen első platinalemeze lett.

Két fő értéke van a lemeznek (és a Queen korai stílusának): az egyik a négy tag egyenrangú dalszerző és énekes kvalitása: Roger Taylor (I'm In Love With My Car) és Brian May ('39, Good Company) a saját szerzeményeiket el is éneklik az albumon – John Deacon bár nem énekel, első slágerét megírta (You're My Best Friend). A másik unikum a lemez hihetetlen sokszínűsége. Énekelnek hard rockot (I'm In Love With My Car), heavy metalt (Death On Two Legs, Sweet Lady), dixielandet (Good Company), szerelmes pop és rock slágert (You're My Best Friend, Love of My Life), progresszív rockot (Bohemian Rhapsody, The Prophet's Song) és század eleji music hallt (Seaside Rendezvous, Lazing On a Sunday Afternoon).

Nagy vita előzte meg a Bohemian Rhapsody kislemezre másolását, mert a menedzsment a maga 5 perc 55 másodperces idejével túl hosszúnak tartotta a slágert ahhoz, hogy sikeres lehessen. Végül mégis megjelent, Freddie pedig adott egy példányt barátjának, Kenny Everett rádiós DJ-nek, azzal a megkötéssel, hogy nem játszhatja le a rádióban. Kenny ennek ellenére két nap alatt tizenegyszer is leadta, és a kislemez hamarosan listavezető lett, ahogyan az album is. Így lett a Bohemian Rhapsody a mai napig Nagy-Britannia harmadik legkelendőbb kislemeze. Ugyancsak siker és kliptörténeti mérföldkő a dalhoz forgatott videoklip, amelyet Bruce Gowers rendezett, a tagok ötleteit felhasználva.

1976. szeptember 18-án ingyenes koncertet tartottak a londoni Hyde Parkban. A közönségszám 150 és 200 ezer közöttire tehető, soha eddig még nem koncerteztek ennyi ember előtt, de a Hyde Park-béli koncertek (Jethro Tull, Pink Floyd) történetében is kiemelkedő ez a szám.

Még ebben az évben megjelent a következő album, az A Day at the Races. Kisebb volt a siker, hiszen akár az A Night at the Opera „gyengébb” változatának is tekinthető, a lemez lényege ugyanaz a megfoghatatlan zenei sokszínűség volt. Angliában ez lett a második No. 1 albumuk, az arról kimásolt kislemez, a Somebody to Love második a slágerlistán. Az együttes mind a négy tagja részt vett a kiadó által reklámcélból megrendezett „Day At The Races Stakes” lóversenyen a Kempton Parkban. Mind a négyen, anélkül, hogy összebeszéltek volna, ugyanarra a lóra fogadtak, és nyertek^[20].

[szerkesztés] Világsiker (1977–1979)

Az 1977-es év egy újabb amerikai koncertturnéval kezdődött, ahol a Thin Lizzy volt az előzenekaruk. A kritika erősen lehúzta a Queent^[21], és fel a Lizzyt. A sajtó egyébként sem szerette az együttest, ódivatúnak és hatásvadásznak tartották őket. Freddie vitáját Tony Stewart újságíróval leadta a New Musical Express, „Humbug?” címen. Ebben Mercury bevallotta a riporternek, hogy meleg. Később cáfolta a riport hitelességét, mondván a riporter provokálására fakadt ki.

„Mindig is hatottak rám a kritikák. Azt hiszem a legtöbb művész így van vele, még ha tagadja is. Mindegy milyen magasra jutsz, ha valaki azt mondja, hogy egy nagy rakás szar az, amit csinálsz, rosszul esik.” – Brian May^[22]

A soron következő News of the World album viszont a nagy amerikai áttörést jelentette nekik. Két legnagyobb himnuszuk, a We are the Champions és a We Will Rock You meghódította az egész világot. Franciaországban a We Will Rock You 12 hétig vezette a slágerlistát^[23], majd követte a We are the Champions. Maga az album is az eddig sosem elért harmadik helyre került Amerikában, a mai napig csak ott ötmillió példányban kelt el.

A lemez borítóját Roger egy sci-fi színésznél, Kelly Freesnél látta meg egy kép formájában. Mikor megkérdezte Freest, átdolgozná-e a képet a számukra, ő azonnal beleegyezett^[24].

Az új lemez jól jelzi a zene változását, a Queen kialakította a maga stadion rock stílusát, így a dalok veszítenek a zenei bonyolultságukból, mindazonáltal nagyon jól előadhatók a koncertek során.

Roger szólótervein is munkálkodott ebben az évben, ennek lett az eredménye, hogy a tagok közül elsőként ő készített szóló anyagot, az I Wanna Testify kislemezt.

1978 februárjában a banda szakított a menedzserrel, John Reiddel, hogy saját maguk intézzék ügyeiket. Az erről szóló szerződést Mercury Rolls-Royce-ának hátsó ülésén írták alá, Taylor telkén, a We Will Rock You videoklipjének forgatási szünetében. Ezután nekifogtak, hogy Montreuxban és Franciaországban felvegyék a következő albumukat. Ez volt az első Queen album, amelyet nem Angliában vettek fel.

A következő év elején megjelent a Bicycle Race kislemez. A dalhoz készült klipben 50 meztelen lány részvételével bicikliversenyt rendeztek a londoni Wembley stadionban. Az eset botrányt kavart: a kislemez amerikai kiadásának borítóján nem jelenhetnek meg a meztelen hátsók, azokra bugyit retusáltak. A klipet az Egyesült Államokban és Kanadában be is tiltották. A New Musical Express leadott egy képet Freddie Mercuryről, a következő aláírással: „Fat Bottomed Queen”. A kritikusok szexőrültnek nevezték a zenekart^[25].

A Jazz album ugyan sikeres volt a rajongók körében, de a kritikusok – részben a botrányos felvezetés miatt – fanyalogva fogadták. A Rolling Stone kritikusa egyenesen fasisztának bélyegezte a művet^[26].

Az album kiadásának megünneplésére az Elektra és az EMI kiadó egy partit szervezett. Mivel mindkét szervezet túl akarta licitálni a másikat, szinte minden vezetőt meghívtak, és egy nagyon extravagáns összejövetelt tartottak. Többek közt félmeztelen pincérnők, törpék és iszapbirkózók színesítették a programot.

Ezután visszavonultak Montreux-be a rajongók által régóta kívánt élő album, a Live Killers megszerkesztésére. Mivel a nyugodt légkör nagyon megkapta őket, megvették az ottani Musicland stúdiót. Mikor David Richards, az állandó hangmérnökük megkérdezte, hogy miért, Freddie csak ennyit válaszolt: „Belökjük a tóba, drágám!” ^[27]

1980-ban felkérést kaptak, hogy készítsék el a Flash Gordon c. sci-fi filmzenéjét. Mikor Dino De Laurentiis producernek ajánlották a zenekart, az első szavai ezek voltak: „kik egyáltalán a Queen együttes?”^[28]

[szerkesztés] Új hullám (1980–1982)

Az új hullám nagyban befolyásolta a Queen zenéjét is, amint arról a The Game album tanúskodik: a progresszív és nyers megoldások (a rocklegendák háttérbe szorulásával párhuzamosan) eltűntek, helyüket még fogyasztóbarátabb, funkos és R&B-s ritmusok vették át. És itt először felvállaltan megjelent a hangszerelésből az eddig mereven elutasított szintetizátor is. A váltás sikeres volt, mert a lemez elérte az első helyet mind az angol, mind az amerikai listákon.

A lemezről kimásolt Another One Bites the Dust az együttes legnagyobb kislemez sikere lett. Egyaránt vezette a rock, R&B és dance listákat, csak Amerikában négymillió példányban kelt el. Megkapta a Billboard magazin „Top Crossover Album” díját, és még Grammy-díjra is jelölték.

Másik nagy kislemez sikerük a Crazy Little Thing Called Love, és csakúgy, mint az Another One Bites the Dust, ez is első lett az amerikai kislemezlistákon. Ezen a két dalon kívül a Queennek nem volt No. 1 kislemeze Amerikában.

Freddie: „A »Crazy Little Thing Called Love«-ot a fürdőszobában írtam. Az ágyam mellett most is van egy pianínó. Az éjszaka kellős közepén is tudok komponálni, anélkül, hogy villanyt gyújtanék.”^[29]

Az év végén megjelent a Flash Gordon, ez inkább csak aláfestő hangszerelések és trükkök felvétele, alig tartalmazott egy-két valódi kompozíciót. Zeneileg viszont már a következő album hangzásvilágát készítette elő.

1981 januárjában vágnak neki az első dél-amerikai turnéjuknak. A rockzene előtt ez a terület még „szűz” földnek számított, így a Queen-turné lehengerlő hatású volt. Rio de Janeiro-ban öt teltházas koncertet adtak nyolc nap alatt. São Pauloban 131 ezer ember előtt léptek fel – ez volt minden idők legnagyobb fizető koncertközönsége –, a két napon összesen 251 ezer ember látta az előadásukat. Argentínába is ellátogattak, emiatt később sok kritika érte őket, mondván, a diktatúra eszközei voltak.

Roger: „Mi voltunk a number one Argentínában, amikor ez az őrült háború zajlott. Csodálatos napokat töltöttünk ott. De ez aligha lehetett másképp, hisz a zene nemzetközi.”^[30]

1981 áprilisában megjelent Roger szólólemeze, a Fun in Space, majd visszatértek Dél-Amerikába koncertezni. A turnék során, az argentin kislemezlista valamennyi Top 10-es helyét Queen sláger uralta.

Roger: „Bizonyos fokig meglepett, hogy nem kaptunk több bírálatot azért, mert Dél-Amerikában játszottunk. Nem hiszem, hogy diktatúrák eszközei lettünk volna, bár nyilván együtt kellett működni velük. Mi a népnek játszottunk. Nem becsukott szemmel mentünk oda; nagyon is jól tudtuk, mi a helyzet egyes országokban, de legalább egy kis időre ezreket tettünk boldoggá. Azért ez is számít, nem?”^[31]

Még ebben az évben megjelent a tripla válogatás kollekciójuk: a Greatest Hits a legsikeresebb dalaikat, a Greatest Flix a klipeket tartalmazta, a Greatest Pix pedig a Jacques Lowe, Kennedy elnök egykori fotósa által készített szubjektív válogatás az évtized legjobb Queen képeiből. 2006-ig a Greatest Hits világszerte 27 millió példányban kelt el.

Az 1982-es Hot Space már teljes egészében az új hullám hozta változás jegyében készült. A túlságosan is funkosra sikerült albumot hűvösen fogadták a rajongók, ezzel meg is kezdődött a leszállóáguk Amerikában.

Brian: „A 'Hot Space'-ben megpróbálkozunk a tiszta funkkal. Ezt a stílust a gyors belépések és kiszállások jellemzik. Innen a neve is: Hot Space.”^[32]

A sikertelen lemez meglepően sikeres kislemezt tartalmazott: az Under Pressure egy duett David Bowie-val, ez lett a második listavezető daluk Angliában. Maga a dal egy véletlen során jött össze, amikor Bowie meglátogatta őket a stúdióban, és örömzenélésbe kezdtek.

Roger: „Ez az egyik legjobb dolog, amit valaha is csináltunk, s csak úgy mellékesen, amikor David meglátogatott minket a montreaux-i stúdióban. Addig nincs baj, amíg olyasmit tudunk csinálni, amivel még magunkat is meglephetjük.”^[33]

David Bowie: „A Queen Montreaux-ben dolgozott és gondoltam megnézem őket a stúdióban. Rögtönzéssel kezdtük (mint mindig) az egyik dal témájára. Egész jól sikerült, így aztán fel is vettük. Nem lett rossz, bár jobb is lehetett volna, ha több időt szánunk rá. Ez olyan dolog, amihez több mint egy napra van szükség. Jobban megállná a helyét próbalevételnek. Olyan gyorsan csináltuk, hogy vannak benne részek (pl. a szöveg) amitől ma is a fogamat szívom. De maga az ötlet jó.”^[34]

Az album bemutató koncertjét a Milton Keynes Bowlban tartották, az egész műsort felvették Gavin Taylor rendező irányításával, a televízióban való leadáshoz. Ez a koncert adja az anyagát a 2004-es Queen on Fire - Live at the Bowl koncertalbumnak és DVD-nek.

[szerkesztés] Kései korszak (1984–1991)

1983-ban a tagok egy kis szünetet tartottak. Az utolsó albumuk sikertelensége elkedvetlenítette őket, és megunták egymás közelségét:

Brian: „Túl közel voltunk egymáshoz. Időnként már alig tudtuk elviselni egymást. Ekkor úgy határoztunk, hogy lélegzetvételnyi szünetet tartunk. Egyedül dolgozunk és majd akkor állunk össze újra, ha majd kedvünk lesz hozzá. Jó öt hónapos szünetet tartottunk egészen augusztusig. Ez idő alatt is sokat találkoztunk és beszélgettünk, de nem dolgoztunk együtt. Azt akartuk, hogy a következő albumunkat már teljesen más hangulatban csináljuk.”^[35]

Brian más gitárosokkal, mint Eddie Van Halen, Fred Mandel, Alan Gratzner és Phil Chen a Star Fleet Project mini-lemezen dolgozott. Az egész csak egy végeláthatatlan improvizációnak indult, de egy bekapcsolva hagyott magnó miatt megjelenhetett az anyag.

1983 augusztusában láttak újra munkának, először Los Angelesben, majd Münchenben. 1984-ben megjelenik a The Works című albumuk. Angliában ez a visszatérésüket jelentette, de Amerikában nem lett sikeresebb, mint a Hot Space. A Radio Ga Ga kislemez viszont 19 országban lett listavezető. Az I Want to Break Free kislemez klipjében egy angol sorozatot parodizálva mindannyian női ruhába bújtak, az amerikai MTV vissza is utasította a klip sugárzását^[36].

1985 áprilisában megjelent Mercury Mr. Bad Guy című albuma. A tagok közül az ő szólókarrierje tűnt a legsikeresebbnek.

1985 januárjában a Rock in Rio szuperkoncerten többek között az Iron Maiden, Ozzy Osbourne és az AC/DC mellett vettek részt. Júniusban pedig jött a Live Aid, az afrikai éhezők megsegítésére tartott nagyszabású koncert. A legenda szerint, mikor a Queent meghívták a koncertre, Freddie vonakodott elmenni. Ekkor Bob Geldof mérgesen így kiáltott: „mondjátok meg a vén buzernyáknak hogy ez lesz a legnagyobb dolog ami egyáltalán megtörténhet!”^[37] A banda főműsoridőben léphetett fel a húsz perces programjával.

A Queen programja a Live Aiden
Bohemian Rhapsody Radio Ga Ga Hammer to Fall Crazy Little Thing Called Love We Will Rock You We Are the Champions

A siker óriási volt, több kritikus és újságíró később az ő koncertjüket választotta a show legjobbjának^[38]. Bár a koncert előtt még a szünet lehetőségét fontolgatták, ez az inspiráció új erőt adott nekik.

John: „Ez volt az a nap, amikor büszke voltam, hogy én is benne vagyok a zeneüzletben. Hányszor nem éreztem így! De ez a nap csodálatos volt.”^[39]

Még a siker hevében megírták a One Vision című dalt, de a szaksajtó letámadta őket, mert szerintük kihasználták a Live Aid körüli felhajtást a siker érdekében.

1986-ban Russel Mulcahy rendező felkereste a zenekart, és megkérte őket, írják meg a készülő filmjének, a Hegylakónak a zenéjét:

Mulcahy: „Amikor a filmet elgondoltam, rögtön tudtam, hogy a Queennel kell csináltatnom a zenét hozzá. A Queen zenéje pont illik a filmhez. Remek érzékük van a látványokhoz. Erőteljes, himnuszszerű dalokat írnak és ebbe a filmbe pont az ilyen erőteljes energia kellett. Mindig is Queen rajongó voltam és régóta szerettem volna dolgozni velük.”^[40]

Az eredmény az A Kind of Magic albumon hallható, melynek majd felét a filmhez írt zenék teszik ki. Mulcahy megrendezte a Princes of the Universe klipjét is, melyben szerepelt Christopher Lambert is, aki Freddie-vel vív meg. Az A Kind of Magic kislemez nem került be a filmbe, de mint jelmondat elhangzik benne.

Az album koncertturnéja, a Magic Tour in Europe 1986. június 7-én indult Angliában. Július 11-én a londoni Wembley stadionban két teltházas koncertet adtak, a koncertet Gavin Taylor rendező vette fel, később megjelenhetett DVD-n is. Július 27-én Budapesten, a Népstadionban léptek fel, ahol Freddie nagy sikerrel adta elő a Tavaszi szél vizet áraszt című népdalt. A turné befejező koncertje augusztus 27-én volt, a hertfordshire-i Knebworth Parkban, 120 ezer ember előtt. Összességében az egész európai turnén 1 millió ember látta őket, csak Nagy-Britanniában 400 ezer. Az egyes állomásokon felvett hanganyagokból még abban az évben kiadták a Live Magic albumot.

1987-ben Mercury a spanyol operaénekesővel, Monserrat Caballéval közösen alkotta meg a Barcelona albumot, Taylor pedig saját bandát alapított a Queen mellett: ez volt a The Cross. Ekkoriban jelentek meg az első pletykák Freddie egészségi állapotáról, ám nyilatkozni senki nem volt hajlandó.

1989-ben megjelent a The Miracle album, nagy közönségsikert aratva. Az I Want It All kislemeze példátlan módon rögtön a harmadik helyre került a slágerlistán. A lemez népszerűsítése érdekében a csapat teljes létszámában megjelent a Radio One műsorvezetőjének, Mike Reid-nek a műsorában, annak ellenére, hogy rég nem nyilatkoztak már a sajtónak.

Brian: „Egy igazán »demokratikus« albumot akartunk, s mindannyian részt vettünk a zeneszerzésben is. Igazi csapatmunka volt, senki sem került előtérbe. Ez az egyik oka annak, hogy a »Miracle« ennyivel jobb album lett, mint például az »A Kind Of Magic« volt.”^[41]

Következő albumuk beharangozásaként 1991. február 4-én megjelent az Innuendo kislemez. Angliában rögtön az első helyre került, ez lett az együttes harmadik ottani listavezető kislemeze. Majd megjelent az Innuendo album is, amely ugyancsak az első helyen kezdett a slágerlistán. A kritikák szokás szerint megosztottak voltak, a sajtó inkább törődött Freddie egészségi állapotával, mint az új lemezzel.

Az év októberében adták ki a Greatest Hits II válogatáslemezt, és az azt beharangozó The Show Must Go On kislemezt. A hírek közben arról szóltak, hogy svájci és londoni stúdiókban Freddie és a többiek már az Innuendo folytatásán dolgoznak.

[szerkesztés] Freddie Mercury halála

Az 1987 óta tartó találgatásokra és az 1989 óta sokasodó pletykákra Freddie Mercury 1991. november 23-án adott választ: egy szűkszavú nyilatkozatban közölte a világgal, hogy AIDS betegségben szenved (valójában már 1987-ben pozitív lett a tesztje, de a Queen tagjait is csak 1989. május 22-én avatta be a szörnyű titokba). Másnap, 1991. november 24-én, vasárnap este elhunyt londoni otthonában. 45 éves volt. A világot megrázta a tragédia. Freddie utolsó kívánságait rendben teljesítették: a zoroasztriánus vallás szerinti, szűk körű gyászszertartáson Aretha Franklin dala szólt, majd Mercury hamvait máig ismeretlen helyre vitték. A kívánságának megfelelően, villámgyorsan újra kiadott dupla A oldalú kislemez, a Bohemian Rhapsody/These Are the Days of Our Lives rekordokat döntő eladást produkált, a teljes bevétellel a Terrence Higgins AIDS Trust munkáját segítve.

A bandatagok 1992. április 20-ra Freddie Mercury emlékkoncertet szerveztek a londoni Wembley Stadionba. Rajtuk kívül fellépett többek közt Annie Lennox (Eurythmics), George Michael, a Def Leppard, a Guns N'Roses, a Metallica, Robert Plant (Led Zeppelin), David Bowie, Seal, Elton John, Paul Young, Tony Iommi (Black Sabbath), Roger Daltrey (The Who) és Liza Minelli. A jótékonysági búcsúkoncertet szinte valamennyi ország televízió- és rádióállomásai élőben közvetítették.

A szaksajtó, amelynek kritikusai eddig folytonosan támadták őket a fellépések glitteres pompája miatt, most úttörőnek minősítették Freddie és a banda előadásmódját. Nem egy újságíró elevenítette fel újra a Live Aiden elért sikereket.

[szerkesztés] 1992–2006

Miközben a kereskedelmi gépezet folyamatosan ébren tartotta a Queen lemezek, videók és DVD-k iránti érdeklődést, a tagok 1992 és 1995 között pihentek, majd külön-külön dolgoztak, és a Queent megszűntnek nyilvánították.

A Freddie által 1991 végén elkezdett dalokat és önfeldolgozásokat tartalmazó Made In Heaven című albumuk 1995-ben jelent meg, és a legsikeresebb stúdiólemezük lett. Ennél a mérföldkőnél sem sikerült a múltat lezárni, a Queen iránti hatalmas érdeklődésnek köszönhetően ugyanis remixkiadványok, koncertfelvételek, filmbetétdalok és reklámzenék útján a zenekar állandóan a reflektorfényben maradt.

1997-ben a három megmaradt tag utoljára lépett fel együtt: a Mozart és Queen zenére épülő 'Ballett For Life' kortárs balett előadás premierjén Elton John társaságában a The Show Must Go Ont adták elő. Ugyanebben az évben egy új Queen dal is napvilágot látott: a három megmaradt zenész a No-One But You című balladával búcsúzott újra Freddie-től. John Deacon basszusgitáros ezt követően visszavonult a zenekari tevékenyégtől és mindenféle nyilvános szerepléstől is, Roger Taylorra és Brian Mayre bízva a Queen fáklya továbbvitelét.

A két megmaradt zenész számos formációban újraértelmezte a korábbi slágereket, felvételeket készítettek Robbie Williams, Will Young, a 5ive fiúcsapat, valamint Pink, Britney Spears és Beyoncé társaságában is. Mindezek hatására a legfiatalabb zenerajongók is megismerhették a Queen dalait.

Brian May és Roger Taylor zenei irányításával, Ben Elton történetével és Robert De Niro produceri közreműködésével 2002-ben mutatták be Londonban a Queen zenéjére épülő We Will Rock You musicalt. A jövőben játszódó, „rock színdarab” minden létező rekordot megdöntött az angol színházi világban, majd Oroszországban, Ausztráliában, Spanyolországban, Németországban, Japánban és az Egyesült Államokban is színpadra vitték a Queen két tagjának személyes felügyelete mellett.

Brian May és Roger Taylor szervezőként és zenei igazgatóként is közreműködött Nelson Mandela felkérésére a 46664 alapítvány AIDS-jótékonysági koncertsorozatának létrehozásában. Ennek keretében világszerte több szuperkoncertet rendeztek, ahol fellépőként is szerepeltek. Az első ilyen alkalommal, 2003-ban Fokvárosban három új Queen-dalt, a The Call, a Say It's Not True és az Invincible Hope című AIDS-témájú dalt is bemutattak a közönségnek.

Brian May és Roger Taylor 2005-ben Paul Rodgers, a Free egykori énekese közreműködésével turnézni kezdett „Queen + Paul Rodgers” néven. Dél-Afrika, Európa, Japán után 2006-ban az Egyesült Államok és Kanada arénáiban és stadionjaiban is bemutatják a részben Queen, részben Paul Rodgers dalokra épülő showt, melyben Freddie Mercury emléke és John Deacon munkái előtt is tisztelegnek. 2005 áprilisában Budapesten is felléptek.

A turné első felét koncertlemez és DVD dokumentálja, a turné utánra pedig a hírek szerint stúdiólemez felvételét tervezik Paul Rodgers-szel, aki hivatalosan nem lett a Queen énekese, viszont a közös album felvételei 2006 novemberében már elkezdődtek^[42].

[szerkesztés] Zenei stílusuk

A Queen zenéjére legnagyobb hatással két zenekar volt a kezdeteknél: „hőseik”^[43] a Beatles (különösen a vokálmegoldásoknál) és mint a hard rock „atyjai”, a Led Zeppelin. Ez utóbbi együttes által népszerűvé tett kemény, riff alapú gitárzenét sajátosan ötvözték az akkoriban már kihalófélben lévő glam és a népszerűsége csúcsán lévő progresszív zenéléssel. Ugyanakkor már ezidőtájt megtalálható a rendkívül bonyolult szerkesztésű The March of the Black Queen (ami a sajátos Bohemian Rhapsody-t előlegezi meg) és a Queentől sosem idegen slágeres megoldás: Keep Yourself Alive, Seven Seas of Rhye.

A hard rock és heavy metal befolyás jegyében születtek az egyedi Queen hangzást megelőlegező dalok, mint a Now I'm Here, a Brighton Rock és a Stone Cold Crazy. Már itt megnyilvánul Mercury vaudeville „hajlama”, a Bring Back That Leroy Brown és Killer Queen dalokban.

Kreatív csúcspontjuk az A Night at the Opera album. A dalszerzésben mindannyian aktívan részt vettek, Brian és Roger még el is énekelték a saját dalaikat. Az album megfoghatatlanul sokszínű, nincs egy stílus, amelybe be lehetne kategorizálni. Ez jellemző általában a Queen albumaira az 1980-as évekig, még a kislemez-sikerek is más-más stílusúak:

• Bohemian Rhapsody: Progresszív Rock/Hard Rock/Opera
• Somebody to Love: gospel
• We Will Rock You: Hard Rock
• We Are the Champions: Stadion Rock
• Don't Stop Me Now: Hard Rock
• Bicycle Race: Pop

De egyéb dalaikban is ez a legváltozatosabb korszakuk:

• Blues: I'm In Love With My Car, Sleeping On the Sidewalk
• Hard Rock: Death On Two Legs, Tie Your Mother Down
• Country: '39
• Progresszív rock: The Prophet's Song
• Music Hall: Seaside Randezvous, Good Old Fashioned Lover Boy
• Dixieland: Good Company
• Punk: Sheer Heart Attack
• Heavy Metal: Let Me Entertain You

Az új hullám hatásai a Queen zenéjét is elérték, például az 1980-as The Game albumukon először használnak szintetizátort, és a klasszikus rocktól eltávolodva egyre több diszkó elem vegyül a zenéjükbe (Another One Bites the Dust, Dragon Attack). Ez a szellem vezérli teljes egészében az 1982-es Hot Space albumot, egyetlen klasszikus értelemben vett Queen-dal sincs rajta (és a legsikertelenebb albumaik egyike lett).

A '80-as években kifejezetten egyszerű, pop-rock zenét játszottak, bár a jellegzetes lassú (It's a Hard Life, Who Wants to Live Forever, These Are the Days of Our Lives) és kemény dalok (Hammer to Fall, Princes of the Universe, Headlong) minden albumukon fellelhetők. Az Innuendo album valamelyest kivétel a sorban, szomorkás és néhol furcsa zenéjével (melybe kétségtelenül beleszólt Mercury egészségügyi állapota) visszatértek a rockos gyökereikhez, a Hot Space-hez hasonlóan a zenei megújulás bevezetése volt - folytatás nélkül.

[szerkesztés] Hatásuk a könnyűzenére

Saját korában a Queen sosem örvendett túlzott megbecsülésnek: már a kezdetekkor hatásvadász módszerek alkalmazásával vádolták őket, elavultnak a glam rock elemek alkalmazása, és művinek a szokatlanul erős kiadói támogatás miatt. Legendás volt a szaksajtóval való rossz viszonyuk is, a mérvadó Rolling Stone címlapjára sohasem kerültek fel. A kései 80-as években túl kommersznek tartották az együttes zenéjét.

Manapság javarészt elismerik őket, Freddie Mercury halála után sorra jelentek meg a cikkek a Queen úttörő stadion rock stílusáról, a kritikusok pedig elismerik, hogy a rocktörténelem egyik fontos zenekara volt. Bár stílust nem teremtettek, nem egy utánuk következő zenésznek és zenei stílusnak adtak inspirációt:

• hard rock: Boston, Extreme, Joe Satriani, Steve Vai, Sweet
• progresszív rock: Dream Theater, Kansas
• metal: Def Leppard, Guns N' Roses, Iron Maiden, Metallica, Queensryche
• pop: Culture Club, Frankie Goes to Hollywood, George Michael, Seal, Robbie Williams, Wham!
• alternatív: Nine Inch Nails, The Cult, Radiohead, Scissor Sisters, The Smashing Pumpkins, Nirvana, Foo Fighters

Fő forrás:Musicmatch Guide: Queen

[szerkesztés] Hatásuk a populáris kultúrára

A Queen zenéjének jelenléte a populáris kultúrában megkérdőjelezhetetlen, ami részben a „fogyasztható” dallamoknak, részben a sokrétű értékek kifejezésnek köszönhető. Legismertebb dalaik közé tartozik a We Are the Champions, ami a világ nagyrészén nemhivatalos győzelmi himnuszként szolgál, a We Will Rock You, amely rockinduló lett, a The Show Must Go On, amely a legnépszerűbb lírai daluk, temetésekkor gyakran választják kísérőzenének^[44] és az I Want to Break Free, amely a szabadságvágy kifejezése, például Dél-Amerikában a nemzeti ellenállás himnusza lett.

Kifejezetten filmekhez írt dalaikon kívül (a Flash Gordon album, az A Kind of Magic album egyes dalai) számos dalukat használták fel különböző filmekben. A teljesség igénye nélkül: a One Vision a Vasmadarak, You're My Best Friend a Szakíts, ha bírsz, a Somebody to Love az Ella Enchanted, a We Are the Champions a Lovagregény, az Under Pressure az Édesek és mostohák, a The Show Must Go On a Moulin Rouge, a Bohemian Rhapsody a Wayne világa és egy Bohemian Rhapsody paródia a Haláli fegyver című filmben hangzott el.^[45] A Jóbarátok című vígjátéksorozat egy részében Ross a We Will Rock You átköltött változatát mondta fel az üzenetrögzítőjére (We will, we will, call you back).

Hasonló gyakorisággal hallhatók dalaik egyes reklámok alatt, mint például többek közt a Bailey's krémlikőr (Innuendo) a Pepsi Cola (a We Will Rock You, Britney Spears, Pink és Beyoncé feldolgozásában^[46]), Coca Cola C2 üdítőital (az I Want to Break Free jócskán átdolgozva^[47]) az Aiwa hangrendszer (Another One Bites the Dust ^[48], a Renault Megane (One Vision) ^[49], és a Mountain Dew üdítőital (Bohemian Rhapsody paródia ^[50]) reklámai alatt. Ezek az átdolgozások nem mindig nyerték el a rajongók tetszését, a Pepsi reklámot még John Deacon is elítélte, ennek ellenére bizonyítják az együttes dalainak jelenlétét a modern populáris kultúrában.

Népszerűségét bizonyítja az a 2005-ös megállapítás, mely szerint minden előadónál többet töltöttek el az angol slágerlistákon. A Guinnes Rekordok könyve szerint az eddig csúcstartó Beatlest (1293 hét) is megelőzték (1322 héttel), így ezen az alapon ők tekinthetők Anglia legnépszerűbb együttesének.^[51]

[szerkesztés] Élő előadásaik

A zenekar talán élő előadásai miatt volt a leghíresebb, ez leginkább a frontember Freddie Mercury előadásmódjának volt köszönhető. Mercury rendkívül karizmatikus és nagy tehetségű előadóként^[52][53], képes volt tömegeket feltüzelni, nem véletlen, hogy Kurt Cobain, a Nirvana énekese is hivatkozott rá búcsúlevelében^[54], és a Queen Live Aid koncerten előadott 20 percét minden idők legjobb élő előadásának szavazták meg^[55].

Előadásmódja az évek multával vált profibbá, ezzel párhuzamosan az „élő” énekhangja megkopott, így a hangszínbeli különbségeket a profizmusával egyenlítette ki. Jellemző attrakciói voltak a mikrofonállvánnyal való gitározás, a gitárszólók során gyakran versenygitározott Brian May-jel, a koncertek megszokott részévé vált a közönséggel való énekpárbaja ^[56], a nárcisztikus és extravagáns mozgáskultúra, és a refrén közönséggel való énekeltetése (például a We Will Rock You esetében). Ezt az energikus előadásmódot Mercury kedvenc zenésze, Jimi Hendrix inspirálta.

Mercuryn kívül a zenészek közül senki nem volt túl aktív a koncerteken, egyedül Brian May esetleges gitárszólói jelentenek kivételt, ami esetenként akár 10 percesre is elnyúlhatott.^[57] Ezenkívül viszont sem ő, sem John Deacon nem tűnt ki a színpadon, helyet hagyva Mercury teátrális előadásának.

Technikai szempontból mindig haladtak a korral, a Korona nevű, 5000 font súlyú fénytechnikai berendezés sokáig egyedülálló volt a koncertek történetében. A Queen koncertjein elsőnek alkalmaztak kivetítőt is, például a Bohemian Rhapsody élőben nehezen előadható opera-szekciójának magnóról való bejátszása közben a híres videoklipből idéztek képeket.

Élő előadásaikkal kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy a Queen volt az első nagyobb rockzenekar, amely a Dél-Amerikai országokban stadionturnéra vállalkozott. Bár sok kritikát kaptak ezért, zenetörténeti érdemük, hogy ezt a nyugati rockzene számára még ismeretlen területet megnyitották a többi zenekar számára (és fordítva is: az ismeretlen nyugati zenét úttörőként megismertették a dél-amerikai lakosokkal).

Híres koncertpillanatok

Leghíresebb élő előadásuk a már fent említett Live Aid koncert volt. A Radio Ga Ga refrénjét a videokliphez híven mind a 75 ezer ember végigtapsolta, azóta is visszatérő eleme lett ez a koncerteknek. Ugyancsak a Live Aiden történt, a Hammer to Fall előadása közben, hogy az operatőr belegabalyodott Mercury mikrofonjának zsinórjába. Freddie emiatt ki is hagyta a következő sort^[58]. 1977-óta bevett szokásuk lett, hogy a We Will Rock You és a We Are the Champions ebben a sorrendben zárta a koncerteket. Ezt a szokást csak az 1986-os koncerteken törték meg, akkor a Friends Will Be Friends került a két dal közé. A Jazz albumbemutató koncertjein a videokliphez hasonlóan meztelen lányokat szerepeltettek a színpadon, nagy botrányt kavarva a lemez körül. Az 1986-os budapesti koncerten Mercury elénekelte a Tavaszi szél vizet áraszt című magyar népdalt.

Lásd még a Queen koncert-kronológia szócikket.

[szerkesztés] Diszkográfia

Fő szócikk: Queen diszkográfia.

[szerkesztés] Stúdióalbumok

[szerkesztés] Koncert és válogatásalbumok

[szerkesztés] Top 3 kislemezek

Év	Kislemez	Helyezés
		UK	US Billboard Hot 100
1974	Killer Queen	2	12
1975	Bohemian Rhapsody	1	9
1976	Somebody to Love	2	13
1977	We Are the Champions/We Will Rock You	2	4
1979	Crazy Little Thing Called Love	2	1
1980	Another One Bites the Dust	7	1
1982	Under Pressure	1	28
1984	Radio Ga Ga	2	16
1984	I Want to Break Free	3	45
1986	A Kind of Magic	3	42
1989	I Want It All	3	60
1991	Innuendo	1
1992	Bohemian Rhapsody	1	2
1995	Heaven for Everyone	2
2000	We Will Rock You	1

[szerkesztés] Hangminták

Év	Dalcím	Album	Stílus	Szerző	Ének
1974	"Seven Seas of Rhye" ( minta)	Queen II	Pop/Rock	Freddie Mercury	Freddie Mercury
1974	"Killer Queen" ( minta)	Sheer Heart Attack	Vaudeville	Freddie Mercury	Freddie Mercury
1975	"I'm in Love With My Car" ( minta)	A Night at the Opera	Blues rock	Roger Taylor	Roger Taylor
1976	"Somebody to Love" ( minta)	A Day at the Races	Gospel	Freddie Mercury	Freddie Mercury
1976	"Tie Your Mother Down" ( minta)	A Day at the Races	Hard rock	Brian May	Freddie Mercury
1977	"Sleeping on the Sidewalk" ( minta)	News of the World	Blues	Brian May	Brian May
1977	"Sheer Hert Attack" ( minta)	News of the World	Punk	Queen	Freddie Mercury
1978	"Fat Bottomed Girls" ( minta)	Jazz	Country	Brian May	Freddie Mercury
1980	"Crazy Little Thing Called Love" ( minta)	The Game	Rockabilly	Freddie Mercury	Freddie Mercury
1980	"Another One Bites the Dust" ( minta)	The Game	Disco R&B	John Deacon	Freddie Mercury
1986	"Princes of the Universe" ( minta)	A Kind of Magic	Speed metal	Freddie Mercury	Freddie Mercury
1991	"Innuendo" ( minta)	Innuendo	Hard rock	Roger Taylor, Freddie Mercury	Freddie Mercury

[szerkesztés] Források

[szerkesztés] Külső hivatkozások

Queen
John Deacon · Brian May · Freddie Mercury · Roger Taylor
Diszkográfia
Stúdió albumok: Queen · Queen II · Sheer Heart Attack · A Night at the Opera · A Day at the Races · News of the World · Jazz · The Game · Flash Gordon · Hot Space · The Works · A Kind of Magic · The Miracle · Innuendo · Made in Heaven
Koncert albumok: Live Killers · Live Magic · Live at Wembley '86 · Queen on Fire - Live at the Bowl · Return of the Champions
Válogatások: Greatest Hits · At the Beeb · Greatest Hits II · Classic Queen · Queen Rocks · Greatest Hits III · Stone Cold Classics
Díszdobozban: Greatest Hits I & II · The Platinum Collection
DVD-k
We Will Rock You · Freddie Mercury Tribute Concert · Greatest Video Hits 1 · Queen Live at Wembley Stadium · Greatest Video Hits 2 · Queen on Fire - Live at the Bowl · Return of the Champions
Musicalek
We Will Rock You Szerkesztés