Tündér
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
A tündér képzeletbeli női alak, gyakran földöntúli lény; mesékben gyakran szerepel.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A szó eredete
A tündér etimológiája nem tisztázott - vannak, akik egy sumér szógyököt ismernek fel benne (dingir sumér nyelven „isten(ség)”, „ég” jelentésű; egyébként ugyanebből a szóból vezetik le a tenger-t is), sőt a magyar népmesék Tündér Ilonáját is egy sumér isten nevéből származtatják (Dingir Ilama). (Bíró Lajos, Topa Gyula Dezső) (A dingir a sumer "ítélet" és "hozni" szavak összetétele. [1]) Mások török eredetűnek mondják. (Kiszely István)
Első adatunk a 15. századi Müncheni kódexből ismert: "És ők [a tanítványok], hogy láták őt [Jézust] a tengeren járatta [járni], alajték [vélték, gondolták] őtet tündérletnek és üvöltének." A középkorban a "kísértet" mellett más, kimondottan negatív jelentésekben használták, mint Szenczi Molnár Albert magyar-latin szótára (1604) mutatja: "szörny, csodalény; varázsló; szemfényvesztő"; "az, aki kénye-kedve szerint szerint különféle alakot tud ölteni". Ezek alapján érthető a szó jelzői használata, "gyorsan elmúló, semmibe vesző, röpke, tünékeny" értelemben (ÉrtSz.), mely főként a költői nyelvre jellemző: például mint "változékony" Berzsenyinél: "Tündér szerencsénk változandó, / Hol mosolyog, hol utálva néz ránk.")
[szerkesztés] A tündér a folklórban
[szerkesztés] Szerepük, helyük, származásuk a különböző mitológiákban
A tündérek, mint csodás mitológiai és mesei alakok igen népes családfát és szerteágazó történetet tudhatnak magukénak. Maga az alak szinte minden népnél megtalálható valamilyen formában. Az indiai népektől az irániakon át a kínaiakig egyaránt előfordulnak a hiedelemvilágokban olyan varázslatos lények, melyek ártó vagy jó szándékúak, és a létezés egy magasabb, vagy legalábbis embertől különálló részén foglalnak helyet, ugyanakkor az isteni szférát még nem érik el. Az európai folklórban betöltött helyük és megformálásuk korszakonként változó, de népenként, ha nem is egyforma, azért legalábbis hasonló. Ennek oka elsősorban történelmi, a görög kultúra rómaiba történő átszivárgásának, a római birodalom terjeszkedésének, majd a középkori keresztény egyház egységesítő törekvéseinek, valamint a reneszánsz antikvitás iránti tiszteletének köszönhető.
A latin fatum, sors, végzet szó fata többes számú alakjából származik a tündért jelentő francia fée, a német Fee, az angol fairy. A fatum, a végzet istennői a Párkák a görög mitológiából kerültek át a rómaiba, eredetileg tehát ők voltak ez emberi sors fonalát szövő Moirák. Legtöbbször az istenektől független vagy akár az istenek felett álló alakokként képzelték el őket. Ugyanakkor magának a tündérnek jó néhány típusa igen erős összefüggést mutat a szintén görög nimfákkal. Elsősorban azok a változatok mutatnak sok hasonlóságot a nimfák különböző formáival: najádokkal, nereidákkal, dryádokkal, melyek tavi vagy vízi, illetve erdei tündérként szerepelnek; ezeket a formákat Artemisz/Diána vadászistenségek szerepköre és alakja is formálta. Emellett kialakulásukra a római geniusok, jóságos szellemek is hatással lehettek.
Mivel minden nép a maga világát sok mesei, varázslatos lénnyel népesítette be így elkerülhetetlen volt az, hogy a különböző kultúrák találkozásakor az alakok keverednek. Így történt ez a tündér esetében is, hiszen az Európában élő népek: kelták, germánok, szlávok szintén rendelkeztek a görög nimfákhoz, Moirákhoz a római Párkákhoz, geniusokhoz hasonló, de azoktól némileg eltérő csodás alakokkal, pl. a germán Nornák, valkűrök, a skandináv trollok, a Balkán tündérei: a délszláv vila és szamodiva, szamovila, az albán, román zinâ, zîna (legáltalánosabb román tabunevükön fele). Az ma már ennyi év távlatából gyakorlatilag kideríthetetlen, hogy az egyetemes kultúrtörténet egyébként is igen változatos és korszakonként változó tündérábrázolásában mely nép mennyit tudhat magáénak.
[szerkesztés] A kelta hiedelemvilág tündérei
Az angol/ír tündéreket elsősorban a kelta mitológia hiedelemvilága formálta. Maga a szó, fairy ma a köztudatban, angolszász nyelvterületen egy olyan apró tündért jelent mely szárnyakkal rendelkezik, megvan a maga különálló kis világa, emberekkel csak kivételes alkalmakkor érintkezik, nagyon hasonló az ír mesék igen kedvelt csínytevő, kincsőrző manójához. Az ír-kelta tündérek világa azonban nem ilyen egyszerű. Rengeteg fajtáját különböztetik meg: banshee (halálhírnök), finn (csínytevő szellem), gnoll, gnóm, kobold, bányamanó, brownie vagy bwca, és még rengeteg a tündérektől nehezen megkülönböztethető szellem, törpe, vízi tündér, sellő és egyéb furcsa félszerzet. A írek történelmében és a mitológiájában is változatos képet mutatnak ezek a lények. A szigeten élő varázserejű nép és az írek harcát és emlékét az ún. mitológiai ciklus, mondakör őrzi. Ebben nagy szerepet kapnak az akkor élt istenek, akik az ír hódítás után földalatti üregekben és barlangokban élő tündérnéppé, a sídekké váltak. Egyik földalatti királyságuknak, Tuatha de Danannak az uralkodója Dagda és leszármazottai továbbra is központi helyet kaptak az írek életében és mesevilágában, például több történetükben is szerepel a király alakváltó fia, Oingir, aki egyszer csellel elfoglalja apja palotáját, de később szerelméhez hasonlóan ő is hattyúvá változik, hogy örökre vele maradhasson ( a hattyúvá válás motívuma a Csongor és Tündében ill. az Árgírusban is feltűnik ). Birodalmaik különböző létsíkok is egyben, Tir-Tairngire a boldogság birodalma, Tir Nan Og pedig az örök ifjúságé. Egy másik mondakör Avalon birodalmával is foglalkozik, mely szintén a tündérek varázslata által az emberek számára nem látható, nehezen elérhető.
Az angol nyelvben a tündérre, manóra, törpére van még egy szó: elf. Jelentése többrétű, összetett, jelenthet apró, föld alatt élő gonosz kis élőlényt, aki akár az emberre is veszélyes lehet, jelentheti a „hősies” tündért, de egyéb csodás jellegű teremtményt is. Nem csak egy vagy több konkrét lényt takar, hanem maguknak a természeti erőknek csendesen, a háttérben működő megszemélyesítőit is magába foglalja. Az elnevezés a germán mitológiából származik, a német nyelvterületen ugyancsak megvan, szintén elf, esetleg elbe alakban, de a skandináv népeknél is megtalálható hasonló formában és jelentésben.
[szerkesztés] A Balkán tündérkultusza
A balkáni népeknél ugyancsak megtalálható egy sajátságos tündér kultusz. Ez leginkább a görög nimfákra emlékeztet, de vannak egyéni jegyei is. A szláv tündér, a vili fő jellemzője az, hogy legtöbb vonásában - főleg magyar nyelvterületen - boszorkánnyá vált, jelentése a sok helyen tündér és boszorkányt egyaránt jelentő szépasszony, fehér asszony, kisasszonyok jelentéskörébe olvadt bele, átalakítva a valószínűleg ettől eltérő honfoglalás kori magyar tündérképzetet. De vannak egyéb sajátosságai is, nemcsak nőnemű, esetlegesen ártó szándékú, boszorkányos jellegű tündérek léteztek a szláv népek képzeletében, hanem többek közt vihar és állatalakban megjelenő tündérek is. A vilik megjelenési formája sokszor valamilyen vihar vagy forgószél, melyet vilik táncának is neveznek. A zoomorf tündérek egyik érdekes formái a lóalakban megjelenők, az ún. Tódor-lovak, ló-tündérek. A másik sajátsága a szláv tündéreknek az időszakos, naptári dátumhoz, vagy jeles alkalomhoz köthető megjelenés. A következő eltérés a középkori és reneszánsz nyugati folklórral szemben a tündérek veszélyességi foka, sokkal inkább ártó jellegűek, mint nyugati testvéreik.
[szerkesztés] A magyar néphit tündérei
Legnagyobb hatással a magyar hiedelemvilágra kétségtelenül a balkáni népek tündérkultusza volt. Innen került át a kisasszonyok, fehér asszony, szépasszony kifejezés. Az is a szláv népek hatását jelzi, hogy a tündérkedik, az Erdélyt takaró Tündérország kifejezések elsősorban pejoratív értelemben voltak használatosak a 16-17. sz. során, vagyis nem éppen pozitív dolgokat jelöltek.
A tündér elsősorban a Dél-Alföldön, Dunántúlon, Erdély, Moldva, Bukovina területén, és a Felföld sok helyén fordult elő. Ezen területeken a tündérek fiatal, hosszú hajú, általában fehér ruhás, gyönyörű nők, rendszerint csoportosan jelennek meg. Kedvelt megjelenési helyeik az elhagyott ösvények, keresztutak, hidak, árkok, tavak. Előszeretettel énekelnek, zenélnek, fürdenek, néha nagy táncmulatságokat vagy ebédeket tartanak. Képesek repülni, alakot váltani (például hattyúvá vagy forgószéllé változni). A férfiakat elcsábítják, elragadják vagy tévútra vezetik; a csecsemőket elcserélik, a lovakat elkötik éjszakai mulatságaikhoz (Bukovinában bizonyos napokon mákkal szórták körbe ellenük az istállót). Azokat, akik mulatságaikat megzavarják, meneteik útjába kerülnek, vagy tánchelyeikre lépnek, betegségekkel sújtják: a néphit szerint a bénulást, némaságot, őrületet, kisebesedett lábat a tündérek okozhatják. Ugyanakkor a jó tündérek képesek megmenteni a veszélyben levő embert(például a tóba fulladozót kimentik).
A fairy, Fee értelemben vett használata csak a 18. sz. végén, a 19. sz. elején terjedt el, vagy legalábbis a szótárakban ekkor kapott helyet ez az elnevezés.
[szerkesztés] A tündérek az irodalomban
A klasszikus angol szépirodalomban már korán helyet kaptak a tündérek, például Shakespeare Szentivánéji álmában Mab, a tündérek királynője, bár ezen már erősen érződik a mai fairy hatás; illetve a Rómeó és Júliában is az apró kis tündéreket. Az angol kutatás két tündérfajtát különböztet meg: a középkori, „hősi” tündéreket és az Erzsébet- és Jakab-kor kis szárnyas lényeit, a „diminuált” tündéreket, a mai köznapi fairyk elődeit. A Mab királynő mellett van a Szentiván éji álomnak még egy csodás mesei szereplője: Puck, a hobgoblin, aki szintén egyfajta tündér, egy csínytevő manó. Jonson, Milton műveiben is előfordulnak tündérek és egyéb csodás lények.
Az európai irodalomba is beépül a folklórból, Ariosto Őrjöngő Orlandójába Boiardo hasonló című művéből került át ugyanazzal a névvel Fata Morgana tündérkirálynő. A névben is megvan a fatum, fata szó, Morgana (Morgane) pedig az Arthur-mondakörből származik, (Arthur varázserejű féltestvére) vagyis szintén kelta illetve breton eredetű. A királynőhöz hasonló motívumot használ a tassoi eposz is, a Megszabadított Jeruzsálem, Armida, a varázslónő személyében. A 17-18. században a tündérek gyűjteményes mesekötetekben is felbukkannak, az 1700-as évekre már több ezer ilyen témájú mese jelenik meg, Angliában pedig összefoglaló, gyűjteményes kötet is napvilágot lát a tündérekkel kapcsolatos hiedelmekről. A Grimm testvérek szintén beépítik a kor babonáit és ismereteit a meséikbe, melyek a szájhagyományokból és irodalmi művekből egyaránt táplálkoznak, és mivel német nyelvűek, könnyen eljutnak Bécsbe és így Magyarországra is.
A 17-18 sz. folyamán az európai folklórból és irodalomból fokozatosan bekerülhetett a magyar köztudatba és irodalmi életbe a fairy értelmű tündéralak, mely összekeveredett az itthon már meglévő elemekkel. Elsősorban a romantika illetve a késői klasszicizmus egyik jellegzetes szereplői: (E. T. A. Hoffmann: Az Arany virágcserép, Vörösmarty Mihály: Zalán futása, Petőfi Sándor: János vitéz). Réz Ádám A Gyűrűk Ura fordításakor a Vörösmarty által alkotott Tünde névből kiindulva szerepelti Tolkien elfjeinek magyar megfelelőjeként a tünde népnevet .
[szerkesztés] Női nevek
A Tünde női nevet Vörösmarty Mihály alkotta a tündér szóból. (Első ízben a Csongor és Tünde című drámai költeményében bukkant fel.) Újabban a Tündér is anyakönyvezhető név lett.
[szerkesztés] Lásd még
- Fogtündér
- Tündérország
- Zöld tündérnek nevezik az abszintot
- A tündér Weöres Sándor ismert verse ("Bóbita, Bóbita táncol...")
- Más mitológiák hasonló alakjai: fay, fairie, ...
[szerkesztés] Irodalom
- Mitológiai ABC (Gondolat, 1978)
- Pais Dezső: A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből /Tündér/(Akadémiai Könyvkiadó, Bp. 1978)
- Dömötör Tekla: A magyar nép hiedelemvilága (Corvina Kiadó, 2. kiadás, 1982)
- Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia (Bp. 1922)
- Pócs Éva: Tündérek, boszorkányok, démonok (Akadémiai Kiadó, Bp. 1987); Élők és holtak, látók és boszorkányok (Akadémiai Kiadó, Bp. 1997)
- Szilágyi Ferenc, Sokféle neveknek magyarázatja, Bp., RTV-Minerva, 1987. ISBN 9632233980
- Magyar Néprajz VII.: Népszokás, néphit, népi vallásosság, Bp., Akadémiai Kiadó, 1988-2002, ISBN 963-05-4922-0 ([2])
Based on work by Z-man,