Pleisztocén

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A pleisztocén a földtörténet egy korszaka, amely a pliocént követte és a holocént (jelenkort) előzte meg, jelentése: „közel a jelenhez”. A legújabb megállapodás szerint mindhárom korszak a kainozoikumi idő („újállati idő” vagy röviden „újidő”) neogén időszakába tartozik.

Régebben a pleisztocén és holocén alkotta a negyedidőszakot (kvarter) és a pliocén – más korszakokkal – a harmadidőszak (tercier) része volt. Az európai pleisztocént a régészetben paleolitikumnak („régi kőkorszak” vagy „őskőkorszak”) nevezik.

A pleisztocén gyakran jégkorszak vagy jégkor néven is szerepel, mivel az utolsó globális lehűlés legnagyobb eljegesedési (glaciális) periódusaival esik egybe.

Tartalomjegyzék 1 A pleisztocén időtartama 2 A pleisztocén klíma 3 A pleisztocén élővilág 4 Földünk a pleisztocénben 5 Külső hivatkozások

[szerkesztés] A pleisztocén időtartama

A legújabb megállapodások szerint a pleisztocén 1,81 millió évvel ezelőtt kezdődött és kb. 11-12 ezer éve ért véget.

[szerkesztés] A pleisztocén klíma

A pleisztocén klímát az ismétlődő jégkorszakok (glaciálisok) és jégmentes időszakok (interglaciálisok) jellemezték, amelyek általában néhány tízezer évig tartottak. Az időszakban négy glaciálist (Günz, Mindel, Riss, Würm) és három interglaciálist (Günz-Mindel, Mindel-Riss, Riss-Würm) különböztetünk meg.

Európában és Észak-Amerikában eljegesedési központok alakultak ki, ahonnan a jég a peremek felé terjedt. A jég legnagyobb kiterjedése idején több száz méter vastag jégréteg borította Európát a Temze vonalától az Alpokon és Kárpátokon át a Don és Dnyeper folyók torkolatvidékéig; Észak-Amerikát pedig kb. a 40. szélességi fokig, vagyis a mai Philadelphia és St. Louis városok vonaláig.

A jégkorszakok és jégmentes periódusok váltakozásával Földünk klímaövezetei is vándoroltak észak-déli irányban: ez a mozgás akár 20° földrajzi szélességet is kitett. A jéggel együtt mozgott a növényzet, és vele az állatvilág. Így fordult elő, hogy pl. a Kárpát-medencében és a mai Dél-Franciaországban az eljegesedések alatt tundra éghajlat, ill. a mai Szahara területén pedig mediterrán éghajlat uralkodott.

[szerkesztés] A pleisztocén élővilág

A pleisztocén állat- és növényvilágában nem volt ugrásszerű változás: azok sokban hasonlítottak a jelenlegihez. Ez az korszak fénykora volt az ormányosoknak, a macska-, teve-, és lóféléknek valamint a madaraknak. Az akkori fajok közül sok ma is jelen van, kivéve néhány nagytestű emlős-, madár- és hüllőfajt (pl. gyapjas mamut, óriásszarvas, barlangi medve, barlangi oroszlán, erszényes oroszlán, kardfogú tigris, az elefántmadarak, moák és a megalánia). Ők alkották a pleisztocén megafaunát, amely kihalásának okai vitatottak.

A pleisztocénben a legjelentősebb változások az emberi evolúcióban történtek, amelyek a mai modern ember kialakulásához vezettek. Az korszak elején megjelent a homo erectus („felegyenesedett ember”), amely már nagyobb aggyal rendelkezik, használja a tüzet és alaposabban kidolgozott szerszámokat készít, mint elődje, a homo habilis („ügyes ember”). Ezek eredményeképp elterjedt Afrikán kívül Dél-Ázsiában és Európában.

Szintén a pleisztocénben élt a neandervölgyi ember, amely mintegy 200 000 éve jelent meg és 28 000 éve halt ki. A neandervölgyi ember után nem sokkal, kb. 100-150 000 évvel ezelőtt alakult ki a mai modern ember (homo sapiens), de nem a neandervölgyi ember, hanem a homo erectus afrikai változatának leszármazottjaként. A homo sapiens a pleisztocén során teljesen kifejlődött és az időszak végére pedig (az Antarktisz kivételével) minden kontinensre eljutott.

[szerkesztés] Földünk a pleisztocénben

A pleisztocénben a kontinensek gyakorlatilag (kb. 100 km eltéréssel) a mai helyükön voltak. Ami változott, az a tengerpartok kiterjedése: a jégkorszakok idején ugyanis a tengerek szintje kb. száz méterrel alacsonyabb volt, mint az őket megelőző (követő) interglaciálisokban. Ez nagyban hozzájárult egyes állafajok és az ember szélesebb körű elterjedéséhez. Az eljegesedések alatt összefüggő szárazföldet alkottak többek között:

• Ausztrália, Tasmánia és Új-Guinea (Szahul-föld);
• az indiai szubkontinens és Ceylon szigete;
• a délkelet-ázsiai szigetvilág (Szunda-föld);
• a Brit-szigetek és az európai kontinens;
• a mai Alaszkát és Csukcsföldet földhíd kötötte össze (Beringia).

A pleisztocén során a jég volt a legnagyobb felszínformáló erő: gleccserek voltak az észak-afrikai Atlasz hegységben, sőt a Kilimandzsáró, a Ruwenzori és a Mount Kenya lejtőin is!

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Zdenek V. Spinar – Zdenek Burian: Élet az ember előtt; Gondolat, 1985.
• Gyenis Gyula: Humánbiológia: a hominidák evolúciója; Nemzeti Tankönyvkiadó, 2001.
• Általános természetföldrajz; Nemzeti Tankönyvkiadó, 2004.
• Paleomap Projekt [1]