Nagy Alfréd

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Nagy Alfréd

(Nagy) Alfréd (óangolul: Ælfrēd) (849.? – 899. október 26.), Wessex déli angolszász királyságának uralkodója 871-től 899-ig.

Nagy Alfrédben végre megtalálta az eltiport angolszász nemzet azt a királyt, akire a IX. századi viharos időkben szüksége volt. Alfréd személyében a középkor történelmének egyik legvonzóbb alakja tűnik fel. Hatalmas alkotások nem jellemzik uralkodását, és e tekintetben személye nem is igen hasonlítható össze a történet lángeszű nagy alakjaival. A tér, amelyben működött, nagyon is szűk körű volt, de az erkölcsi nagyság, mely minden tényéből kisugárzik, a legnemesebb, legkiválóbb uralkodók sorába emeli. Az első keresztény király a szónak az igazi értelmében, aki mindig „méltóan akart élni”. Egész életét a népe javának szentelte, mint hazájának felszabadítója és népe anyagi jólétének, szellemi műveltségének előmozdítója. Fényesen kiérdemelte a „Nagy” melléknevet, amellyel az utókor felruházta. Uralkodásának közel harminc éve az angolszász nemzet történetének fénykora.

[szerkesztés] Uralkodása

Nehéz pillanatban vette át az uralkodást. Csak a Temzétől délre elterülő területet menthette meg, de míg a visszaszorított dánok Merciát elpusztították (és ezt a tartományt is, mint ahogy már Northumberlandot és Kelet-Angliát is behódoltatták), Alfréd kétségbeesett ellenállásra készült. Egy hevenyében felszerelt angolszász hajóhad legyőzte a dán hajóhadat, és mikor 876-ban a dánok a walesi gallokkal egyesülve ismét előrenyomultak, Alfréd visszaverte őket, és visszafoglalta Exetert. A dánok megesküdtek, hogy elhagyják Wessexet, és visszavonultak Glocesterbe. De alighogy Alfréd elbocsátotta a hadseregét, a hazulról érkezett zsákmányra vágyó friss csapatok által megerősödött dánok 878. telén rabolva és pusztítva az országba törtek. Ez a váratlan támadás egy pillanatra minden ellenállást elfojtott. „Sokan elszaladtak - mondja az angolszász krónika - a többiek meghódoltak, Alfréd király kivételével, ki csekély kíséretével az erdők és mocsarak közé vonult vissza.” Hónapokon keresztül bujdosott a király, éhséggel és ellenséggel küzdve, mialatt a dánok csekély kivétellel az egész országot behódoltatták. Ez az az időpont, amellyel a hagyomány később előszeretettel foglalkozott, és amelyben a király vonzó alakját annyi szép mondával vette körül. A tavasz kezdetével Alfréd Athelney-ben erősséget épített, és innen kísérte figyelemmel az ellenség minden mozdulatát. Maga köré gyűjtötte az angolszászokat, majd az Edington mellett vívott nagy ütközetben legyőzte a dánokat, és negyvennégy napi ostrom után megerősített táborukat is elfoglalta. Guthrum dán király felvette a kereszténységet s megesküdött, hogy népével együtt Kelet-Angliában békében fog élni.

Ez a wedmorei béke (878), ami Angliát egy északi dán és egy déli angolszász részre osztotta. Alfréd csak a wessexi királyság, London és környéke fölött uralkodott. A régi kis királyságok közül Kent és Sussex a wedmorei béke után szorosan csatlakoztak Wessexhez, míg Merciának nyugati, a dánoktól visszahódított részeit Alfréd mint határgrófságot az északi támadások visszaverésére leányának Ethelflednek vitéz férjére, Ethelredre ruházta. Meciának nagyobbik keleti fele, Kelet-Anglia és egész Northumberland Danelagh név alatt dán területet képeztek.

A béke helyreállítása után Alfréd minden gondját népe jólétének emelésére fordította. Mindent elkövetett, hogy az országot a jövendő veszélyekkel szemben megerősítse, és hogy a dán pusztítások nyomait elenyésztesse. A határokon a dánokkal és gallokkal szemben számos új erősséget építtetett, és szervezte a hadsereget az általános hadkötelezettség alapján. Ez a nemzeti hadsereg két részre osztva részben aktív szolgálatot teljesített, részben a várak őrségét alkotta, míg az újonnan alkotott hajóhad a partokat védelmezte. A régi angolszász törvényeket összegyűjtötte és kijavította, a király igazságszolgáltató hatalmát az egész országban érvényre emelte. Szigorúan őrködött a belső béke fenntartásán: a magánbosszú jogát eltörölte s a törvények legcsekélyebb megsértését, mint a király személye ellen elkövetett sértést, szigorúan büntette. Mint egy angol történetíró mondja, jó kormányzatának titka rendkívüli erélyességben rejlett, melyet mindenütt és minden alkalommal kifejtett. Mindenekfölött gyakorlati ember volt, szorgalmas és mindenben részletekbe hatoló. A kormányzás gondjai mellett arra is talált időt, hogy az idegenekkel és tudósokkal társalogjon, költeményeket tanult, fordításokat végzett, épületterveket készített, sőt útmutatásokat adott ötvöseinek, solymárainak stb. Mindig hordott magával táblácskákat, melyekre feljegyezte mindazt, ami érdeklődését felkeltette. Ideje pontosan be volt osztva, és az a szigorú rend, melyet magánéletében pontosan megtartott, jellemzi kormányzását is.

[szerkesztés] A tudományok védnöke

Mint egy másik nagy germán fejedelemnek, Alfrédnek is hervadhatatlan dicsősége a tudományok szeretete, és azon nemes törekvés, hogy népe műveltségét magasabb fokra emelje. Mint egykor Nagy Károly, ő is tudósokkal vette magát körül, és a külföldről behívott tudósokat a legmagasabb egyházi méltóságokra emelte. Azt akarta - mondja ő maga – „hogy országában a szabad emberek fiai, kiknek módjuk volt hozzá, kényszeríttessenek mindaddig tanulni, míg az angol írást tökéletesen tudják olvasni; azután pedig azok, kik a tanításnak és az isteni szolgálatnak szentelik életüket, a latin nyelvben kapjanak oktatást”. Ő maga személyesen is fáradozott azon, hogy azon ismereteket, melyeket eddig csak a papság szerezhetett meg, a nép számára is hozzáférhetővé tegye. Lefordította angol nyelvre Boetiust, Orosiust, s ennek Beda által írt folytatását, saját nemzetének történetét. E műveket nemcsak lefordította, hanem megmagyarázni is igyekezett. Emellett nem feledkezett meg a régi angolszász dalok és mondák összegyűjtéséről sem, és ösztönözte az „angol krónika” néven ismert legrégibb angolszász krónika összeállítását.

Ezt az áldásos működését még egyszer félbe kellett szakítania, hogy hazája régi ellenségeivel ismét megmérkőzzék. Egy évtizedig tartott szünet után az észak fiainak kivándorlása újra kezdetét vette, és a főáramlat Anglia termékeny déli partvidékei felé irányult. Éppen ebben a korban, a X. század végén kezdtek megalakulni a skandináv államok, a dán, norvég és svéd királyságok; és az erős központi hatalmat tűrni nem akaró skandináv főnökök a tengereken túl igyekeztek új, szabad hazát alapítani. Miután a keleti frank birodalomban Arnulf erős keze határt szabott a kalózok pusztításainak, a normann harcosok nagy tömege 892-ben egy Hastings nevű főnök vezetése alatt Anglia ellen fordult. Három évig tartó nehéz küzdelem után Alfréd kiszorította a dánokat, s szövetségeseiket, a gall fejedelmeket is békére kényszerítette. Az intézkedések, melyeket országa védelmére a béke éveiben tett, a veszély pillanatában fényesen beváltak, és mikor 901-ben meghalt, az angolszász nemzet méltán siratta benne legnagyobb és legnemesebb uralkodóját.