Magyar Tanácsköztársaság
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Története
[szerkesztés] Előzményei, kikiáltása
Az őszirózsás forradalom kormánya és Károlyi Mihály nem volt könnyű helyzetben 1919 márciusában. Egyfelől Damoklész kardjaként lebegett a fejük fölött az I. világháborúból vesztesként kikerült Magyarország békeszerződéseinek megkötése, mely nem sok jóval kecsegtetett. Másfelől az ország határait fenyegette nem csak a franciák béketerve, de Dél-Magyarország francia és szerb megszállása is. Nem utolsó sorban pedig a háborúból éppen csak kilábalt országban Károlyiék politikai támogatottsága sem volt stabil: az 1918-ban megalapított Kommunisták Magyarországi Pártja, és vezetőjük, Kun Béla szociális ígéretekkel állította maga mellé a nincstelen tömegeket. Március 20-án a kormány megkapta a békeszerződés döntésének dokumentumait (az átadó francia Vix alezredes neve alapján Vix-jegyzéknek nevezett iratot), mely a román csapatok előrenyomulását és egy dél-magyarországi semleges zóna kialakítását irányozta elő. A feltételeket elfogadhatatlannak ítélték, de világos, reális, kidolgozott tervről ennek elhárítására -nem tudunk. Ezért új kormány alakítását tervezték a kommunisták bevonásával. A „szocialista” kormány megalakítása érdekében tárgyalásokat kezdtek a kommunistákkal a szociáldemokrata és kommunista pártok egyesüléséről. Délután tartotta utolsó ülését a Berinkey-kormány, melyen – tévesen – úgy értesültek, hogy a szocialista kormány megalakulhat. Addigra azonban Landler Jenő megegyezett Kun Béláékkal a proletárdiktatúra bevezetéséről. Este – miközben Károlyi az új szocialista kormány kinevezésére várt – az ő tudta nélkül elhangzott a rádióban, hogy a kormány és ő maga is lemondott, a hatalmat pedig a „proletariátusnak” adta át. Károlyi a történteket tudomásul vette, és visszavonult. Március 21-én Garbai Sándor szociáldemokrata és Kun Béla kommunista vezetők kikiáltották a Tanácsköztársaságot.
[szerkesztés] Politikai helyzete
[szerkesztés] A Forradalmi Kormányzótanács
|
|
nb = népbiztos
A tanácsköztársaság gyakorlatilag teljhatalmú irányító szerve – kormánya – a Forradalmi Kormányzótanács (FK) lett. A FK miniszteri feladatokat ellátó tagjai a népbiztosok voltak: kezdetben 19, később 34 tagot számlált az irányító testület. A népbiztosok – az egy kommunista Kun Béla kivételével, aki a külügyi népbiztosi pozíciót töltötte be – valamennyien szociáldemokrata politikusok voltak, a kommunistáknak a népbiztosok helyettesi státusza jutott. A FK névleges vezetője Garbai Sándor volt, ténylegesen azonban Kun Bélának volt a legnagyobb befolyása a Tanácsköztársaság szinte valamennyi leglényegesebb kérdésében. A FK feloszlatta a korábbi közigazgatási testületeket és önkormányzatokat, helyüket tanácsok, direktóriumok, intézőbizottságok vették át, melyek egy része spontán alakult, más részüket az áprilisi választásokat követően hivatalosan alakították meg.
Április 7-én tanácsválasztásokat tartottak az országban. A választójog elvileg „valamennyi 18. évét betöltő férfira és nőre egyaránt vonatkozott”, azonban nem választhattak ugyanakkor a korábbi hatalom képviselői és a papság. A választásokon csak a szociáldemokrata és kommunista pártok egyesülése után létrejött Magyarországi Szocialista Párt indíthatott jelölteket. A választások demokratikus voltát ugyanakkor még a FK tagjai közül is vitatták. [forrás?]
[szerkesztés] Az antibolsevista Comité
A régi társadalmi- és gazdasági elit Bécsben tartózkodó képviselői Bethlen Istvánnal az élen megalakították a Magyar Nemzeti Bizottságot, mely Antibolsevista Comité néven vált ismertté. Ezzel nagyjából egy időben Károlyi Gyula aradi, majd később szegedi székhellyel ellenforradalmi kormányt alakított, melynek hadügyminisztere a későbbi kormányzó, Horthy Miklós, külügyminisztere pedig Teleki Pál lett. A Tanácsköztársaság kikiáltása és kezdeti népszerűsége mind a környező országokat, mint a párizsi békekonferencián ülésezőket egyaránt meglepte. Féltek, hogy a bolsevik eszmék továbbterjednek nyugatra, ezért egyfelől Budapestre küldték a brit Smuts tábornokot, hogy próbálja rávenni az új kormányt a Vix-jegyzék elfogadására, másfelől elkezdték szervezni a katonai beavatkozást is. Smuts végül dolgavégezetlenül távozott Budapestről: ajánlatát a FK elutasította.
[szerkesztés] Intézkedései
[szerkesztés] Társadalompolitikai intézkedései
A Tanácsköztársaság idején szavazhatott először az a társadalmi réteg, mely korábban többször – hiába – követelte magának ezt a jogot. Szintén a munkásmozgalom régi követelése teljesült azzal, hogy bevezették a 8 órás munkaidőt. Szocializálták a pénzintézeteket és a lakóházakat, továbbá a húsz főnél többet foglalkoztató ipari- bánya- és közlekedési üzemeket. Kisajátították a közép- és nagybirtokokat (ugyanakkor a földeket nem adták a parasztoknak: szövetkezetesítést terveztek), június végétől a szegényparasztoknak veteményeseket osztottak. A földről szóló rendelet szerint földtulajdon nem illetett meg olyan személyt, aki nem dolgozott rajta. Húsz százalékkal csökkentették a lakbéreket, a többszobás polgári lakásokba proletárcsaládokat költöztettek, általános bérrendezés keretében 10-80 százalékkal megemelték a jövedelmeket. Új tankönyveket adtak ki, megszüntették az iskolában a napi kétszeri imádkozás kötelezettségét, eltiltották az egyházi tanárokat a tanítástól, a nevelési és oktatási intézményeket állami tulajdonba vették. Egységes élelmezést vezettek be (a jegyrendszer ugyanakkor érvényben maradt). Az üzemek vezetését a munkásokra bízták, helyi tanácsok alakultak, néhány „szakember” az üzemi tanács ellenőrzése mellett irányította a termelést. Kiterjesztették a társadalombiztosítást, rendelkeztek a gyermekek, tanoncok védelméről, a nők egyenjogúságáról. Kezdeményezték a nemzetiségi elnyomás felszámolását, deklarálták a nemzetiségek jogait, betiltották a prostitúciót, létrehozták Magyarország első tüdőszanatóriumát.
[szerkesztés] „Forradalmi Terror”
A rendőrséget és a csendőrséget a Vörös Őrség váltotta fel (vezetője: Rákosi Mátyás), mely részben felfegyverzett munkásokból, részben a korábbi hivatásos állomány – utóbb a proletárdiktatúra szempontjából megbízhatatlannak minősült, s a diktatúra védelmére nem is mindig felhasználható – tagjaiból állt. A kormányzótanács megosztott volt az új rend vélt vagy valós ellenségeivel szemben alkalmazott szervezett erőszak tekintetében. A szociáldemokrata politikusok nagy része ilyen intézkedéseket nem támogatott, a kommunisták azonban igen.
A „forradalmi terror” legfőbb támogatója Szamuely Tibor közoktatási népbiztos volt. Ezenkívül olyan, ismertebb személyek is a terror támogatói közt voltak, mint Lukács György, aki április 15-i cikkében (Népszava) többek között arra is fölhívja a figyelmet, hogy nem szabad késlekedni: „Az államhatalom birtoka azt jelenti, hogy itt a pillanat az egykor elnyomó osztályok megsemmisítésére. Itt a pillanat, de élni is kell vele!” [1]. Szamuely és a vele egy véleményen lévők politikai háttámogatásával Cserny József vezetésével 200 fős különítményt állítottak fel, akik „Lenin-fiúk”nak nevezték magukat. Hírhedt páncélvonatukon járták az országot és mindenütt felléptek, ahol a tanácsrendszert veszélyeztető megmozdulásokat sejtettek. Ezen kívül, főleg Budapesten több kommandót állítottak fel, ezek eszközeikben szintén nem válogattak: Teréz kőrúti főhadiszállásukról rendszeresen jártak „rekvirálni” a kiszemelt lakásokból, preventív célból túszokat szedtek a polgári lakosság köréből; vélt ellenségeiket elfogták és megkínozták. A vidéki különítményesek nemegyszer a támadó alakulatok hátában helyezkedtek el, és géppuskával kényszerítették a visszavonuló katonákat az ellenséggel való újabb szembefordulásra.[forrás?] A vidéki lakosságot különösen érzékenyen érintette a proletárdiktatúra harcos egyházellenessége. A Budapestről érkező agitátorok nemegyszer provokatívan léptek fel, nemcsak kilátásba helyezték, hogy a templomokból mozikat csinálnak, valamint hogy a nőket „kollektivizálják”, hanem tettlegesen is bántalmazták, kézigránáttal felfegyverzett különítményeik szétkergették a miséző gyülekezetet. [2] A vörösterror halálos áldozatainak számát 300-600 közé teszik különféle források. [3]
Számos bűntényről maradt fenn beszámoló. [4] [5] [6]
E félig-meddig reguláris vörös osztagok (a Lenin-fiúk csak egy volt ezek közül, de a leghírhedtebb) tevékenysége miatt a kormány is megosztott volt. Végül a szociáldemokrata többség hatására a Kormányzótanács is a vörösterror elítélése, „gyilkosságoknak” minősítése és az osztagok lefegyverzése mellett döntött:
- A törvények és rendeletek ellenére végrehajtott ítéletek és elsősorban azok a minősíthetetlen gyilkosságok, amelyeket egyesek, vagy a kormánytól nem engedélyezett, sem a hadsereghez, sem a Vörös őrséghez nem tartozó szabadcsapatok vagy önkényeskedők követtek el: bűnös cselekmények voltak elsősorban a forradalom törvényei ellen, ezek a forradalom tisztaságát mocskolták be, ezekért a forradalom és forradalmárok felelősséget nem vállalnak [7]
[szerkesztés] Katonai sikerei
A Károlyi-kormány (mely a világháború okozta szenvedésektől épphogy megszabadult lakosság) – egyik döntése a katonaság szervezett leszerelése volt, így a Tanácsköztársaság, a határokat egyre inkább fenyegető cseh, román, szerb és francia katonai alakulatokkal szemben egy mindössze 40 ezer fős hadsereggel rendelkezett.
Március 24-én Kun Béla, mint külügyi népbiztos jegyzéket küldött a párizsi békekonferenciához, amiben elismerte a belgrádi egyezményt, de visszautasította a Vix-jegyzéket. Ezt követően a békekonferencia Budapestre küldte tájékozódni Jan Christian Smuts brit tábornokot, aki egy kedvezőbb javaslatot tett április 4-én, megígérve a gazdasági blokád feloldását, és Magyarország meghívását a béketárgyalásokra. De a kormányzótanács csak akkor fogadta volna el az új demarkációs vonalat, ha megszálló csapatok nem avatkoznak bele az ország gazdasági és politikai viszonyaiba, valamint Szegeden és Aradon visszaállítják a proletárdiktatúrát. Erre Smuts befejezte a tárgyalásokat és elutazott Budapestről. Ezt követően az Antant szabad kezet adott a szerb, román, cseh intervenciónak. A franciák koncentrált támadás megindítását tervezték. A román haderő április 16-án átlépte a demarkációs vonalat, és a hónap végére elérték a Tisza vonalát, a csehszlovákok pedig elfoglalták Sátoraljaújhelyt, és folytatták az előrenyomulásukat Miskolc, Eger, és Salgótarján irányába.
A kormány kidolgozta a megszállt területek visszaszerzésének tervét, amely a bekerítés megszüntetését is eredményezhette volna. A FK intézkedései nyomán a 40 ezres Vörös Hadsereg 60 ezresre duzzadt, ám a román offenzívát megállítani nem tudta:
- május 1-re a Tiszántúl elveszett. A mozgósítások hatására május végére a Vörös Hadsereg létszáma elérte a 200 ezer főt. Főparancsnoka Bőhm Vilmos, vezérkari főnöke – tényleges vezetője – pedig Stromfeld Aurél vezérkari ezredes volt.
- Május 20-án általános ellentámadásba lendült a Vörös Hadsereg. A cél a román és cseh erők közötti ék kialakítása, a két ellenséges hadsereg szétválasztása, Miskolc és Kassa felszabadítása, továbbá a Kárpátok megközelítésével a szovjet Vörös Hadsereggel való későbbi együttműködés lehetőségének megteremtése volt. Miskolc visszafoglalása sikerrel járt, ezután indult az ún. északi hadjárat, mely szintén sikeres volt: három hét alatt felszabadult a Felvidék a Nyitra-Zólyom-Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál.
[szerkesztés] Bukása
Clemenceau június közepén jegyzéket intézett a Kormányzótanácshoz, amelyben közölte Magyarország északi és keleti határait, és követelte, hogy a Vörös Hadsereget északon vonják vissza e határok mögé. Cserében a románok ki fogják üríteni a Tiszántúlt. A proletárdiktatúra vezetői elfogadták a javaslatot, és kiürítették a Felvidéket. A békekonferencia megállapította a Romániával és Csehszlovákiával szemben betartandó határokat, ígéretet tett a román hadsereg kivonására a Tiszántúlról, és követelte a felszabadított területek kiürítését.
- Június 30-án megkezdődött a Felvidékről való visszavonulás, ugyanakkor a román csapatok nem mozdultak a Tisza mellől.
- Június 24-én katonai zendülés tört ki Budapesten: a flottilla hajói a Dunáról lőtték a népbiztosok szálláshelyéül szolgáló Hungária Szállót, s a ludovikás tisztnövendékek is fellázadtak. Stromfeld lemondott, a július 20-án indult offenzíva a Tiszántúl felszabadítására kudarcba fulladt. A román hadsereg túlerőben volt, a Vörös Hadsereg pedig rosszul szervezett és morálisan is megbomlott.
- Július 29-30. között a románok átlépték a Tiszát és megindultak Budapest felé.
Nyár közepére – a sikeres északi hadjárat ellenére – a Tanácsköztársaság támogatottsága fokozatosan elolvadt. Kalocsa környékén parasztfelkelés tört ki, amit a Vörös Hadsereg és a Lenin-fiúk véresen megtoroltak, Szamuely maga félszáz résztvevőt akasztatott fel. A morálisan meggyengült katonaság megbízhatatlanná vált, lázongott, a külpolitikai helyzet rendkívül rossz volt. A román csapatok megindulása a főváros felé előrevetítette a Tanácsköztársaság bukását.
Augusztus 1-jén a FK lemondott, a mérsékelt szociáldemokrata politikusokból álló Peidl-kormány vette át a vezetést. A FK népbiztosai – tartva a bosszútól – különvonattal Bécsbe menekültek.
[szerkesztés] Vitatott kérdések
Az őszirózsás forradalomtól a Kádár-rendszer leköszönéséig tartó időszak és annak értékelése az egyik legvitatottabb kérdés mind a magyar történészek közt, mind a közéletben.
Akadnak, akik vitatják a Tanácsköztársasághoz vezető kommunista hatalomátvétel „forradalom” voltát, és azt egyszerű puccsnak tartják ([1], [2]). A kérdés megtárgyalásától történészek, pl. Varga László sem zárkóznak el („nevezhetjük Kun Béláék hatalomra kerülését puccs-szerűnek” [3])
Természetesen (akárcsak a holokauszt vagy a fehérterror esetében) az egyik legvitatottabb kérdés a vörösterrorban és a Tanácsköztársaság alatt egyéb események során meghalt áldozatok száma.
Maga a "vörösterror" kifejezés is - bizonyos tekintetben - vitatott, az újabb kiadású történelemkönyvek (pl. Vida P. István Egyetemes és magyar történelmi kronológia, Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1996) említik ugyan, de sokszor idézőjelben. Megjegyezzük, ugyanígy kezelik a "fehérterror" kifejezést is. Magát a terror létét és ennek terrornak nevezhetőségét azonban nem szokták megkérdőjelezni:
-
- „1919 augusztus: A Forradalmi Kormányzótanács lemond. Szociáldemokrata kormány alakul Peidl Gyula vezetésével. Az új kormány megszünteti a bolsevikok terrorintézkedéseit.”
- (175. old.)
[szerkesztés] Lásd még
[szerkesztés] Hivatkozások
- ↑ http://www.kortarsonline.hu/06/felszaz.html
- ↑ Kodolányi János: Süllyedő világ, kiadva 1940.
- ↑ Sorensen a „Did Hungary Become Fascist?” c. cikkében a vörös terror áldozatainak számát 370 és 587 közé teszi
Leslie Eliason (szerk.), Lene Bogh Sorensen (szerk.), Fascism, Liberalism, and Social Democracy in Central Europe: Past and Present, Aarhus Universitetsforlag, 2002, ISBN 8772887192 - ↑ http://www.bacskiskun.hu/turinfo/kalocsa/html_hu/dunapataj.htm
- ↑ http://www.vjrktf.hu/carus/honisme/ho030400.htm
- ↑ http://kalocsa.hit.hu/Lap22222.htm
- ↑ http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=41151&print=1
[szerkesztés] Külső hivatkozások
- A proletárdiktatúra
- Adatok a Vörös Terrorról
- Ormos Mária írása
- Egy összefoglaló angol nyelven
- Pataj, helytörténeti honlap
- Az Abonyi Honismereti Szövetség lapja
- A Vörös Hadsereg
- Károlyi Mihály és a proletárdiktatúra
[szerkesztés] További irodalom
- Herczeg Ferenc: A bolsevizmus Magyarországon.
Based on work by