Lucretius Carus

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Lucretius Carus, Titus (Róma?, Kr. e. 96? - Róma?, Kr. e. 55. október 15,?) római költő.

Campaniai otthonára Siro epikureus iskolájából következtetnek. Mellékneve (Carus) nem bizonyítja sem kelta, sem pedig alacsony származását, a Lucretius név viszont esetleg a gens Lucretiához való tartozását mutatja. Azt a Memmiust, akinek művét ajánlotta, Catullus életrajzából ismerjük. Szent Jeromos kronológiai táblázatának Suetoniusra visszavezethető mondatnyi közlése az antik életrajzok eltorzultságának klasszikus esete: a „szerelmi bájital", amelytől megőrülve csak világos pillanataiban (per intervalla insaniae) írt, majd öngyilkos lett, nem egyéb, mint az egyházi szempontból elítélendő költő verseiből facsart koholmány. Ami Ciceronak Szent Jeromos által említett kiadói szerepét illeti, a Cicero-levelezésben valóban szó esik a Lucretius költeményeiben tanulmányozható tehetség és műgond megítéléséről, feltehető tehát, hogy a híres szónok nyilatkozata hozzájárult a kézirat fennmaradásához, de az is elképzelhető, hogy az egyházatya magyarázta túl Cicero szerepét.

Lucretiust hitelesen csak művéből, a „De rerum natura"-ból (A természetről) ismerjük. Művét ahhoz a tehetős férfihoz, Memmiushoz ajánlotta, akinek körébe Catullus is tartozott. Feltehető, hogy Catullushoz hasonlóan Lucretius is távol tartotta magát a közügyektől, és életét filozófiai tanulmányoknak, az epikuroszi fizika (atomelmélet) megismerésének és költői ismertetésének szentelte.

Nagy tankölteménye hat fejezetből áll. Ebben az epikuroszi atomtan alapelveit, a lélek halandóságának sokszoros bizonyítását, az érzékelés folyamatát, Epikurosz kozmogóniáját és végül a meteorológiai, vulkanikus jelenségek magyarázatát írja le. Epikurosz tanainak már korábban is akadt Rómában hirdetője (például Ennius), és Cicero szerint hívei egész Itáliát beterítették. Lucretius maga tudatosan állította tehetségét Epikurosz tanainak szolgálatába: „múzsai bájjal" akarta a kívülállók szemében az epikureus elméleteket vonzóbbá tenni. De a költőnek nagy nehézségekkel kellett szembenéznie: több ízben panaszkodott a latin nyelv szegényes mivolta miatt (egy Amafinius nevű epikureus költői próbálkozásait Cicero borzadva említi), Lucretiusra várt a feladat, hogy a latin filozófiai műnyelvet a költészetben megteremtse, vagyis ugyanazt tegye meg, amit Cicero a prózában véghezvitt.

A „De rerum natura" nem versekbe tördelt filozófiai értekezés, hanem igazi műalkotás: Lucretiusnak sikerült élővé tennie a száraz elméletet (például a híres porszemhasonlatban az atomok szüntelen áradását), szavakat és színeket talált a temészet tavaszi ébredésére és a tomboló viharra, a felhők sodródására az égen és a Cybele-papok mámorára, stb. Szárnyalása miatt mondották „sublimis"-nak (fennkölt). Korának eseményeire közvetlenül utaló soraiban a pénz- és hatalomvágyat, gyűlölködést, stb. mind az oktalan halálfélelem folyományaképp tünteti fel: ezt akarja a természet szemléletével és a fizikai megismeréssel eloszlatni. Epikuroszt azért tartotta istenítésre méltónak, mert „arany igéivel" kiűzte lelkünkből a gyötrő vágyakat, s mindazt, ami az embert boldogtalanná teheti.

Lucretius tankölteménye az egyik fő forrás az ókori materializmus megismeréséhez (Démokritosztól csak töredékek maradtak ránk, Epikurosztól is csak kevés hiteles). A „De rerum natura" értékeit már az ókorban elismerték (az a donatusi Vergilius-életrajzban olvasható adat, miszerint Lucretius azon a napon halt meg, amikor Vergilius felöltötte a férfitógát, nyilván a két költő összetartozásának tudatából fakadó kitaláció). Horatius költészete is sok ponton idézi Lucretiust, tekintélye csorbítatlan maradt még a sztoikus Seneca előtt is. Tacitus „Dialógus"-a szerint voltak, akik jóval többre tartották Vergiliusnál is. A keresztény írók (Arnobius, Lactantius, Szent Ambrus, Szent Ágoston) kaptak rajta, hogy az antik istenvilágot az ő egyházellenes módszereivel támadják, másfelől elkeseredetten hadakoztak vele materialista világnézete miatt. A középkorban tilalmas olvasmány volt, csak 1418-ban fedezték fel újra.

[szerkesztés] Források

• Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon (ISBN 9639374113)
• Lucretius: A természetről (Budapest, 1957)