Id. Andrássy Gyula

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ez a szócikk az idősebb Andrássy Gyuláról, korábbi magyar miniszterelnökről szól. További jelentéséhez lásd: Ifj. Andrássy Gyula.

Gróf Andrássy Gyula portréja, Benczúr Gyula festménye

Csíkszentkirályi és krasznahorkai gróf id. Andrássy Gyula (Oláhpatak, 1823. március 3. – Volosca, 1890. február 18.) magyar miniszterelnök, osztrák-magyar külügyminiszter.

Tartalomjegyzék

1 Élete
2 Ifjúkora
3 A szabadságharc idején
4 Száműzetésben
5 A kiegyezés
6 Közös külügyminiszterként
7 Utolsó évei
8 Hivatkozások
- 8.1 Lásd még
- 8.2 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Élete

Apja Andrássy Károly (1792–1845), anyja Szapáry Etelka grófnő (1798–1876) Születési helye tekintetében a források hol Tőketerebest, hol Kassát, hol Oláhpatakot említik.

Hazafias szellemű nevelést kapott, a család hagyományosan ellenzéki szellemű volt. Ifjúkorában a reformkor pezsgése igen jelentős hatást gyakorolt rá. Jogi tanulmányainak befejezése után a korabeli arisztokrata ifjak szokását követve hosszú külföldi utazást tett. Példaképeként tisztelte Széchenyi Istvánt, akviel a Tisza szabályozása kapcsán személyesen is megismerkedett. A gróf felismerte kitűnő képességeit, és nagy jövőt jósolt az akkor politizálni kezdő fiatalembernek: „minden lehet belőle, még Magyarország nádora is”. 1847-ben Zemplén vármegye országgyűlési követe, a diétán többször felszólal, Kossuth politikájának támogatója.

[szerkesztés] A szabadságharc idején

1848 áprilisától Zemlén vármegye főispánja, Jellasics betörése után a megyei önkéntes nemzetőrök parancsnokaként részt vesz a pákozdi csataban, majd harcol Schwechatnál is. A tavaszi hadjáratban Görgey Artúr segédtisztjeként szolgált. 1849 tavaszán honvéd ezredessé léptetik elő. A Szemere-kormány külügyminiszterének gróf Batthyány Kázmérnak megbízásából Konstantinápolyba utazik diplomáciai küldetésben, a szorongatott magyar szabadságharc számára igyekezett külföldi támogatást szerezni. Többször utazik Párizsba és Londonba is. A szabadságharc bukása után nem térhetett haza.

[szerkesztés] Száműzetésben

1851-ben távollétében halálra ítélték, és jelképesen (in effige) felakasztották a szabadságharcban való részvételéért. Kisebb megszakításokkal Párizsban élt, élénken részt vett a társasági életben, kora egyik legszebb férfijának tartották. A párizsi hölgyek a „szép akasztott” néven emlegették. Kendeffy Katinka grófnővel az emigrációban kötött házasságot.

[szerkesztés] A kiegyezés

1857-ben hazatérhet, azonnal bekapcsolódika a politikába, Deák Ferenc követőjeként. Kegyelmet nem kért, a főispáni tisztséget sem vállalta el újra, meg kívánta várni, míg újra alkotmányos viszonyok jöhetnek létre. Továbbra is kapcsolatban maradt az emigrációval. Sátoraljaújhely követe az 1861-es és az 1865-68-as országgyűlésen, 1865 és 1867 között alelnöke a képviselőháznak. A kiegyezést előkészítő tárgyalások egyik vezetője, a kiegyezést megszövegező ún. hatvanhetes bizottság tagja. Deák Ferenc javaslatára 1867. február 17-én Ferenc József miniszterelnökké nevezi ki. Június 8-án a koronázás során ő látja el a nádor feladatait a ceremónia során. A miniszterelnöki tisztséget 1871-ig látta el. Jelentős érdemeket szerzett a dualista államon belül az önálló modern magyar államszervezet megteremtésében. Politikai helyzete kényes volt, mivel miniszterelnökként nem ő, hanem Deák volt a parlamenti többség vezetője, másrészt igen erős volt még a kiegyezés ellenzőinek tábora. Jelentős szerepe volt a Horvátországgal történő kiegyezésben (1868), a nemzetiségi törvény megalkotásában és az önálló magyar Honvédség megalakításában. Miniszterelnöksége idején került sor az Állami Számvevőszék felállítására, a közigazgatás és a bíráskodás szétválasztására, a Határőrvidékek feloszlatására.

[szerkesztés] Közös külügyminiszterként

1871 és 1879 között az Osztrák-Magyar Monarchia közös külügyminisztere, egy ideig a közös pénzügyeket is felügyelte. E tisztségében átalakította a Monarchia külpolitikájának irányvonalát, megszüntette az ország izolációját, közeledett a Német Császársághoz, Oroszországhoz és Olaszországhoz is. Bismarckkal baráti viszonyt ápolt. Később főleg a magyar közvélemény nyomására szakított az oroszbarát politikával, a Monarchia semleges maradt az Orosz-török háborúban. Külügyminiszterségének legnagyobb eredménye az 1878-ban megtartott Berlini Kongresszus. A Balkán helyzetét rendező konferencia során kapott lehetőséget az Osztrák-Magyar Monarchia Bosznia és Hercegovina megszállására. Ennek kapcsán főleg a nagy költségek és az elrendelt mozgósítás miatt számos bírálatot kapott, ezek hatásra lemondott. Még lemondása előtt sikerült megkötnie a Német Birodalommal az alapszerződést, amelyet a kiegyezés mellett élete másik fő művének tartott.

[szerkesztés] Utolsó évei

Élete utolsó éveit elhatalmasodó betegsége miatt visszavonulva töltötte kastélyában Tőketerebesen, továbbra is figyelemmel kísérve a közéleti eseményeket. A tőketerebesi kastélyparkban álló mauzóleumban nyugszik feleségével együtt.