Zsolt Béla

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Zsolt Béla (Komárom, 1895. január 8. – Budapest, 1949. február 6.): író, polgári radikális újságíró.

Zsolt Béla a polgárság eszményképének képviselője, függetlenül attól, hogy milyen származású emberek alkották a polgárságot, számára nem volt zsidó, magyar, sváb, tót, csak polgár. Abban a korban, amikor élt, a polgárság egy részét, a zsidóságot, kirekesztették, így nem csoda, hogy felemelve hangját a zsidó polgárok üldözése ellen, a tevékenysége a zsidó nemzetiség írójává emelte.

A Nyugat második nemzedékének tagjaként indult, hatott rá Charles Baudelaire, lelkesedett Ady Endre költészetéért, mesterének tekintette Babits Mihályt és Tóth Árpádot. Versei elegánsak, csiszoltak voltak.

Tartalomjegyzék

1 Élete
2 Főbb művei
3 Hivatkozások
- 3.1 Lásd még
- 3.2 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Élete

Komáromban tanult, majd Budapesten magyar–latin szakos tanárnak készült. Az I. világháború alatt megsebesült és véglegesen leszerelték. Az I. világháború után már elismert költő volt, amikor 1918-ban Nagyváradra került újságíróként, ahol publicistaként is megállta helyét, az „Erdély” című újság szerkesztője lett, a Nagyváradi Napló, Nagyvárad, Nagyváradi Estilap munkatársa volt.

1920-ban Budapestre költözött, ahol Bródy Sándor felfedezte benne az igazi újságírót, szerkesztője volt a Tavasz c. irodalmi folyóiratnak. 1921-től a Világ munkatársa lett. Írásai harcosak voltak, de a politikai írásai kiábrándultságot tükröztek. Polgári eszményképe összeomlott, nem egyezett azzal a képpel, melyet megélt a Horthy-korszakban. Írásai miatt a hatalom nem kedvelte, de írókörökben elismert volt. A Horthy-korszak egyik ellenzéki publicistája lett, azaz a baloldalt képviselte, egy eszményképet, melyben József Attilától kezdve sokan hittek, a szocializmus eszményképében. Bátor, megalkuvást nem ismerő ellenzéki újságíróként vált közismertté, ezért József Attila, Ady Endre, Babits Mihály, Bálint György rajongtak is érte, meg az írásaiért, melyben a Horthy-korszakot bírálta. Írásaiban tetten érhető a kiábrándultság, de mellette a harcos morális következetesség, és a szociális érzékenység is.

1925-ben a Magyar Hírlap és az Újság munkatársa, 1929–1938 között „A Toll” c. irodalmi lap szerkesztője, 1930-tól főmunkatársa is volt. Élete a szerkesztőség volt. Szervezte az akkor romjaiban levő magyar irodalmat. 1937-ben írta meg a „Villámcsapás” című regényét, melyben társadalmi csalódásairól írt

Zsidó volta miatt munkaszolgálatos lett. (Ukrajnában 19 hónapot töltött 1942-1943 között), majd hazatérte után a nagyváradi gettó lakója lett. 1945-ben Bergen-Belsenbe került, ahonnan megszökött, és Kastner Rezső segítségével Svájcban telepedett le.

A II. világháború befejezése után, 1945-ben betegen tért haza, Magyarországra, a Polgári Radikális Párt napilapjának, a "Haladás"-nak főszerkesztője volt. 1946-ban megírta utolsó regényét, a Kilenc koffer"-t, melyben a nagyváradi gettó életét írja le saját maga életén keresztül. A második kötetébe épphogy belekezdett, de már nem élte meg.

1947-ben még a Polgári Radikális Párt országgyűlési képviselője lett, és megírta a Nemzeti Drogéria című regényét. 1949-ben meghalt.