Triumvirátus
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
| A Római Birodalom kormányzata | |
|---|---|
| Római Királyság | |
| Római Köztársaság | |
| Római Császárság | |
| Principatus | Dominatus |
| Nyugatrómai Birodalom | Keletrómai Birodalom |
| Magistratusok: | |
| Különleges magistratusok: | |
|
|
| Egyéb tisztségek, címek: | |
|
|
| Politika és jog: | |
|
|
| szerkeszt | |
A triumvirátus (eredeti latin változata triumviratus) három férfi szövetsége. A Római Birodalom története folyamán két triumviratus köttetett, noha ezek közül az egyik nem hivatalosan. Mindkét szövetség a köztársaság válságának időszakában jött létre, hogy azonos - vagy közel azonos - befolyással és hatalommal bíró politikusok saját karrierjük érdekében ahelyett, hogy egymás ellen folytatták volna a harcot, pillanatnyi érdekazonosságuk következtében összehangoltan vehessék fel a versenyt közös, pályafutásukat gátló ellenfeleikkel szemben.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Az első triumvirátus
[szerkesztés] Előzmények
Az első triumvirátust utólag nevezték el a történetírók, mivel ez az érdekszövetség sosem volt hivatalos, állami jellegű. Létrehozói Caius Iulius Caesar, Cnaeus Pompeius Magnus és Marcus Licinius Crassus voltak.
Pompeius Sulla idején, igen fiatalon lépett fel a dictator és az optimaták oldalán, aminek következtében minden szabályt felrúgva emelkedett karrierje. A Kr. e. 70-es években Hispania területén harcolt Sertorius ellen kis hatékonysággal, majd Kr. e. 70-es consulsága idején népszerűsége növelése érdekében élen járt Sulla intézkedéseinek felszámolásában. A következő évtizedben mutatós sikereket ért el a kalózok elleni harcban és a Lucius Licinius Lucullus által már-már térdre kényszerített Pontosz és Arménia ellen. Amikor Kr. e. 62-ben hazatért, az előző évi Catilina-féle összeesküvés óta mindenkivel szemben bizalmatlan senatus megtagadta a veteránjai letelepítésére irányuló kérését, és még triumphusát is hosszas tusakodás után szavazta csak meg.
Crassus szintén Sulla oldalán harcolt annak idején, ám az ő csillaga csak a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverésével kezdett emelkedni. Crassus inkább gazdasági hatalmával és politikai befolyásával, mintsem népszerűségével tűnt ki. Kr. e. 70-ben Pompeius consultársa volt, és közösen bontották le, amit Sulla felépített, azonban kollégájával kibékíthetetlennek tűnő viszálykodásba kezdett. Feltehetően titokban támogatta Catilina senatus-ellenes mozgalmát.
A kezdettől fogva néppárti Caesar volt mindhármuk közül a legfiatalabb és legenergikusabb. Ekkor még pusztán a pontifex maximusi cím birtokosa volt, népszerűvé egyedül apósa, Marius emlékének buzgó ápolása illetve Crassus által is támogatott, ám el nem fogadott Kr. e. 64-es földtörvényjavaslata tette. Feltehetően ő is támogatta Catilinát. Kr. e. 63 - Kr. e. 60 között Hispania Ulterior helytartójaként nagy vagyonra tett szert, hazatérve pedig javaslatot tett Pompeius és Crassus kibékítésére.
[szerkesztés] A triumvirátus
A három politikus ekkor titokban megállapodott, hogy korábbi érdekellentéteiket félretéve összehangolják működésüket. Pompeius és Caesar még családi kapcsolattal is megpecsételte az egyezséget, amikor Pompeius Caesar veje lett (ld. Iulia Caesaris), politikustársa pedig egy pompeianus, bizonyos Lucius Calpurnius Piso lányát vette feleségül. A következő évben elérték Caesar consullá választását, ő pedig valóban betartotta ígéreteit: a Kr. e. 59-es évben a pompeianus veteránok közbelépésének köszönhetően gyakorlatilag egymaga irányította az államügyeket. Letelepítette Pompeius veteránjait, legalizálta annak keleti intézkedéseit, Crassus és lovagrendi támogatói érdekében pedig leszállította a provinciális adóbérlet összegét.
Két társa ezt követően támogatta Caesar öt évre szóló imperiumának megadását Illyria és Gallia Cisalpina, majd a helytartó halála után Gallia Narbonensis tartományban. A proconsul ezt követően megindította a galliai háborút, ami hihetetlenül megnövelte népszerűségét a plebs és a katonái körében. Ezt persze elsősorban Pompeius vette igen rossz néven, és ekkor közeledni kezdett a Caesar hatalmának növekedésétől rettegő senatushoz. Caesar minderről értesült, ezért megpróbálta megújítani a szövetséget. Kr. e. 56-ban került sor az ún. lucai találkozóra, amin a senatus tekintélyes része is részt vett. Az itt kötött megállapodás értelmében Crassus és Pompeius Kr. e. 55-ben is consul lehetett, majd 5-5 évre imperiumot kaptak (Pompeius Hispania, Crassus Syria területére), és Caesar felhatalmazását is meghosszabbították.
Caesar ezután töretlenül aratta a babérokat a gallok ellen, Crassus pedig úgy ítélte meg - helyesen -, hogy helyzete a másik két triumviréhez képest meglehetősen gyenge. A hadsereg és a nép Caesar, a politikai elit pedig Pompeius mögött sorakozott fel. Ő úgy döntött, hogy egy Parthus Birodalom elleni hadjárattal szerzi meg a szükséges népszerűséget és támogatást, ezért még a consuli év lejárta előtt keletre utazott. Számítása talán be is vált volna, azonban a Kr. e. 54-ben sikeresen induló hadjárat Kr. e. 53-ban hatalmas vereséggel zárult Carrhae-nál. A visszavonuló Crassust végül a parthusok tőrbe csalták és megölték. Ezzel felbomlott az I. triumvirátus.
[szerkesztés] A második triumvirátus
[szerkesztés] Előzmények
Kr. e. 44-ben Caesart meggyilkolták a hajdani pompeianusokhoz kötődő republikánus összeesküvők (vezetőik Cassius és Brutus voltak). A senatus azonban nem restaurálhatta a köztársaságot anélkül, hogy a gyülekező hajdani veteránok és a Caesar-pártiak ellenállásával megküzdött volna. Először a magister equitum, Marcus Aemilius Lepidus követelte a gyilkosok megbüntetését, azonban a kezdeményező szerep hamarosan átcsúszott az egyik consul, Marcus Antonius kezébe. Ő hajlandó volt kiegyezni a republikánusokkal: a bűnösöket nem sújtották büntetéssel, és Caesar intézkedései érvényben maradtak.
Antonius visszatartotta a Caesar végrendeletében a plebs közti kiosztásra kijelölt összegeket, amit a Caesar-párt új üdvöskéje, az épeiroszi tanulmányútról hazatérő, alig 19 éves Octavianus, Caesar dédunokaöccse ügyesen kihasználta ellene. Végül mind Lepidus, mind Antonius jobbnak látta a kijelölt provinciáikba távozni, azonban a köztársaság ellenségének kikiáltott Antoniust a Kr. e. 43-as mutinai háború során megakadályozták Gallia Cisalpina átvételében, így Lepidushoz kellett menekülnie. A senatus ekkor túlzásokra ragadtatta magát republikánus irányba, amit azonban a magának consulságot kikövetelő Octavianus nem tűrhetett, lévén Caesar-párti.
[szerkesztés] A triumvirátus
Kr. e. 43 novemberében aztán Lepidus, Antonius és Octavianus megegyezett, amit senatusi felhatalmazás is megpecsételt. Ez volt az első és egyetlen hivatalos triumvirátus. A határozat alapján „tresviri rei publicae constituendae” felosztotta egymás között a birodalom ellenőrzésük alatt álló, nyugati felét (Lepidus Hispaniát és Gallia Narbonensist, Antonius Gallia Cisalpinát és Transalpinát, Octavianus pedig Itáliát, a szigeteket és az afrikai tartományokat kapta meg) és 5-5 évre rendkívüli teljhatalmat kaptak. Ezt ők először proscriptiók útján történő pénzszerzésre használták, amiből elég erőt gyűjtöttek a már majdnem két éve készülődő republikánusok ellen. Kr. e. 42-ben legyőzték Brutusékat a philippi csatában, majd a hadműveletekben részt vevő Octavianus és Antonius újraosztotta a birodalmat. A consulként itáliában maradó Lepidust megfosztották hatalmától arra hivatkozva, hogy összejátszott Sextus Pompeiusszal, ám az ártatlanság vélelme miatt fenntartották számára az afrikai tartományokat. Már ekkor recsegni kezdett a II. triumvirátus: Lepidus alávetett szerepbe került, Antonius felesége, Fulvia Antonia és fivére, Lucius Antonius felkeltek Octavianus ellen (ld. perusiai háború). Ekkor még helyreállt a béke Antonius és Octavianus között.
A triumvirátus végét ezúttal is a leggyengébb tag kiesése okozta. Kr. e. 37-ben a megújított triumvirátusban még szerepelt Lepidus, de már teljes mértékben hatalom nélkül. Afrikából kiindulva Kr. e. 36-ban még megpróbálta átvenni a hatalmat Octavianus szicíliát meghódító katonasága felett, ám ehhez nem volt elég karizmatikus. Végül könyörögnie kellett ellenfele lábai előtt az életéért, amit az nagy kegyesen meghagyott, de Lepidus már névleges hatalmát is elvesztette. A II. triumvirátus felbomlott, és a principatus kialakulását követően soha többé nem jött létre új hármas szövetség.
Based on work by