Pszeudo-Dionüsziosz

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Pszeudo-Dionüsziosz, a Kr. u. 5. században élő, görög nyelven író ismeretlen teológus és filozófus, akit a filológia korábban a Bibliában (Csel. 17:34) is említett Areopagoszi Szent Dénessel azonosított annak alapján, hogy azt álította, ismerte a Bibliában szereplő alakokat.

Salva Nutsubdze grúz akadémikus és Ernest Honigmann belga professzor a (kaukázusi) ibériai eredetű Péter teológus, Ibériai Péter személyével kísérelték meg azonosítani és grúz eredetűnek tartani.

Művei közé tartozik a Corpus Areopagiticum és több levél. Írásaiban többször utal olyan műveire is, melyek nem maradtak fenn.

Tartalomjegyzék

1 Tanításai
2 Személyazonosság
3 Külső hivatkozások
- 3.1 Művei angolul a neten
4 Források

[szerkesztés] Tanításai

Művei misztikusak és erős neoplatonista hatást mutatnak. Használja Plótinosz jól ismert analógiáját a szobrászról, aki levési azt, ami fölösleges a szobron. Úgy tűnik, ismerte Proklosz műveit – ami azt jelenti, írásai nem keletkezhettek az 5. század előtt –, valamint Alexandriai Kelemen, a kappadókiai atyák, Órigenész és mások írásait.

Nagy különbség van a neoplatonizmus és a keleti ortodox kereszténység közt abban, hogy az egyik szerint egyéni vonásait levetve minden visszatér a forráshoz, a másik végtelen isteni státust nyújt az egyénnek. A Pszeudo-Dionüszosz írásaiban fellelhető liturgikus utalások szintén a 4. század utánra datálják műveit.

Úgy tűnik, ahhoz a csoporthoz tartozott, ami megkísérelte összeegyeztetni a monofizitizmust és az ortodox tanításokat. Írásai először az 5. században tűntek fel, és a monofiziták használták érveik alátámasztására, de más egyházi teológusok is gyorsan elfogadták őket. A dionüszoszi életművet és misztikus tanításait gyorsan elfogadták egész Keleten, a kalcedoni zsinat eredményeivel egyetértők és az azt ellenzők is. Palamasz Szent Gergely ezekre az írásokra utalva nevezi szerzőjüket „isteni dolgok tévedhetetlen megfigyelőjének”. Nyugaton az írások rendkívül népszerűvé váltak a középkori teológusok körében, de hitelességüket már a reneszánsz időkben kezdték megkérdőjelezni.

Pierre Abélard, a 12. századi teológus és filozófus a Szent Dénes-bazilika Benedek-rendi szerzetese volt. 1120 körül szabelliánus eretnekség tanításával vádolták, és rövid időre kicsapták. 1121-ben, mikor visszatért a rendbe, figyelme a bazilika névadó szentje felé fordult, és kibogozta a három Dionüszosz személyazonossága körüli rejtélyt. A szerzeteseket ez sértette, és Abélard nem maradz sokáig náluk. A Párizstól északra található nagy Szent Dénes-apátság azt állította, birtokában vannak Dionüsziosz, azaz Dénes ereklyéi, ezek azonban a valóságban bárkié lehettek a következő három személy közül:

Az athéni Aeropagioszi Dénes, akit Szent Pál térített meg az 1. században;
Párizs 3. századi püspöke, aki 250-ben mártírhalált halt;
Pszeudo-Dionüszosz 5. századi író, aki feltehetőleg azonos a grúz Ibériai Péterrel.

Ennek egy lehetséges oka, hogy a szöveg csak szájhagyomáy útján maradt fenn, és később jegyezték le. „Ahogy Plotinus és a kappadókiaiak, Dionüszosz nem eredeti szerzőnek tartotta magát, hanem a hagyomány lejegyzőjének.” [1]

Ebből a három személyből kettőt valóban Dionüsziosznak hívtak, ami nem volt ritka név a görögök körében. Az apátság egy személlyé gyúrta össze a hármat. Birtokukban volt Pszeudo-Dionüsziosz műveinek egy görög nyelvű példánya, melyet Kopasz Károly adott nekik, és Johannes Scotus Eriugena fordított latinra a 9. század végén. Ez a fordítás tette ismertté Pszeudo-Dionüsziosz neoplatonizmusát és magyarázatát az angyalokról.

[szerkesztés] Személyazonosság

Lorenzo Valla firenzei humanista (†1457) az Újtestamentumhoz fűzött megjegyzéseiben sokat tett azért, hogy nyilvánvalóvá tegye, a Corpus Areopagiticum szerzője nem lehetett ugyanaz a személy, akit Szent Pál megtérített, bár az eredeti szerzőt nem sikerült azonosítania. A kitalált irodalmi személyt minden olvasó elfogadta, pár kivétellel, mint például Cusai Nicholas, de nem sokan foglalkoztak kétségeivel. John Grocyn Valla gondolatmenetét követte, és a befolyásos mű szerzőségéről Erasmus is Valla kritikus nézőpontját fogadta el. Erasmus 1504-től terjesztette is ezt a nézetet, ezért katolikus teológusok kritizálták. Johann Eck 1519-ben, a Luther Mártonnal folytatott lipcsei vitájuk során a Corpust – egész pontosan az angyalok hierarchiájáról szóló részét – használta érvként a pápa fennsőbsége apostoli eredetének alátámasztásához, nagy hangsúlyt fektetve a platóni analógiára: „ahogy odafenn, úgy idelenn is”.

A 19. században a modernista katolikusok is elfogadták, hogy Szent Pál állítólagos tanítványának jóval Proclus után kellett élnie, mert Proclus műveit alakította át úgy, hogy keresztény kifejezésekbe öltöztette a neoplatonizmust. Ez a filozófiai megközelítés érdekelte a keresztény neoplatonista Vallát s. A Stanford History of Philosophy [2] összeállítói úgy tartják, Pszeudo-Dionüsziosz valószínűleg „Proclus tanítványa, talán szíriai származású; eleget tudott a platonizmusról és a keresztény hagyományról ahhoz, hogy mindkettőt átformálja. Mivel Proclus 485-ben halt meg, és mivel Dionüsziosz műveit az antiókhiai Severus idézi először egyértelműen 518 és 528 között, Dionüsziosz műveinek keletkezését 485 és 518-528 közé tehetjük.”

A Pszeudo-Dionüszosz apostoli tekintélyét el nem ismerő protestánsok nem fogadják el az általa kidolgozott angelológiát.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

Stanford Encyclopedia of Philosophy: Pseudo-Dionysius the Areopagite
Commentary by Clarence Rolt (from 1920) on pseudo-Dionysius's works (available in.pdf, HTML, and.txt format)

[szerkesztés] Művei angolul a neten

Celestial Hierarchy (HTML)
Mystical Theology (Theologica Mystica) (HTML)
Works (Corpus Areopagiticum) of pseudo-Dionysius including The Divine Names, Mystical Theology, Celestial Hierarchy, Ecclesiatial Hierarchy, and Letters (available in.pdf, HTML, and.txt format)