Németalföldi szabadságharc

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A németalföldi szabadságharc, a "koldusok felkelése" 1566 és 1609 között folyt a spanyol uralom ellen.

A 17. században Németalföld spanyol fennhatóság alatt állt. A tartomány fejlett ipara révén a gyarmatosítás egyik fő haszonélvezője volt, jelentős részben oda vándorolt Spanyolországból a nemesfém. A lakosság érdekeit sértette a folyamatos adóemelés, a szabad vallásgyakorlás korlátozása (az északi tartományok kálvinisták voltak). A városi szegénységet a lengyelországi gabonaszállítmányok kimaradása éhínséggel fenyegette, a Valois-Habsburg béke pedig megélhetésétől fosztotta meg, mivel átmenetileg nem volt szükség a németalföldi zsoldosokra.

Olaj volt a tűzre, hogy Németalföldre is kiterjesztették az inkvizíció működését 1565-ben. A németalföldi vezetőréteg kérvénnyel fordult Pármai Margit helytartóhoz a bajok orvoslása végett, de elutasították őket. A spanyolokhoz képest egyszerű ruházatuk miatt a lekicsinylő „koldus” nevet kapták, amit majd később, felkelőként büszkén viseltek.

[szerkesztés] A szabadságharc

Az északi városokban zavargások törtek ki a spanyolok, a katolikus jelképek és híveik ellen. Lerombolták a bálványoknak tartott műalkotásokat, s bántalmazták a katolikusokat. A népmozgalomtól a nemesség és a polgárság vezetői megrettentek.

II. Fülöp Alba herceget küldte 1567-ben, hogy teremtsen rendet a tartományokban, aki vérfürdőt rendezett. Több ezer áldozata volt radikális és megegyezésre kész (Egmont, Horn grófok) elégedetlenkedő egyaránt. Alba tettével felkorbácsolta az indulatokat, s egységbe kovácsolta a különböző irányzatokat.

A felkelés élére Orániai Vilmos állt. A felkelők a tengeren fölényben voltak, a szárazföldön váltakozó sikerekkel folytak a harcok. A tartományok egységét a vallási ellentétek ásták alá, észak kálvinistáitól megrettentek dél katolikusai, akik kiegyeztek az engedményeket adó spanyolokkal. Az északiak tovább folytatták a küzdelmet, és 1579-ben Utrechtben szövetséget (Utrechti Unió) hoztak létre, majd később kikiáltották a függetlenségüket. A szövetség, később a köztársaság vezetője a helytartó, Orániai Vilmos volt.

A lázadókat az angolok és a franciák is támogatták a spanyolok ellenében, mivel mindkét nagyhatalom a spanyolok gyengítésében volt érdekelt. A hollandok rövidesen a gyarmatosításban is vetélytársaivá váltak a hanyatló Spanyolországnak. Megalakult a Holland Kelet-indiai Társaság 1602-ben, melynek feladata a gyarmattá szerveződő Indonéz-szigetvilág irányítása volt. Ebben a században lett holland gyarmat Új-Amszterdam, a mai New York városa és Fokváros, Afrika déli csücskénél.

A Hanza kereskedelemmel szemben is megerősödtek a holland pozíciók. Ennek okai között a legfontosabbak az észak-tengeri halászati termékek közvetítésében vállalt szerep, a növekvő tengeri haderő, az olcsó szállítási díjak, a rugalmasság és nem utolsósorban a németalföldi posztóipar voltak. Az északiak – Holland tartomány neve után a hollandok – megvédték függetlenségüket, amit 1609-ben Spanyolország is elismert.