Mikó Imre

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

gróf Mikó Imre (Zabola, 1805. szeptember 4. - Kolozsvár, 1876. szeptember 16.), magyar történész, politikus

Barabás Miklós festménye (1884)

A nagyenyedi Bethlen-főiskolában tanult. Jogi gyakorlatra Marosvásárhelyre a királyi táblához ment. 1825-ben a jog- és törvénytudományokból kitûnõ vizsgát tett. 1826-ban a királyi fõkormányszékhez tiszteletbeli jegyzővé esküdött fel, ahol egy évig a kezelési ágak és módozatok megismerésével foglalkozott. 1830-ben tiszteleti fogalmazóvá, 1834-ben tiszteletbeli titkárrá, 1835-ben pedig udvari titkárrá nevezteték ki. 1837-ben lett az erdélyi országgyűlés választása folytán főkormányszéki tanácsos. 1847-ben pedig ugyanazon úton, erdélyi kincstárnok. Idõközben 1838-ban a nagyenyedi főiskola gondnokává, 1840-ben a református státus egyik főkurátorává (világi elnökévé) választották; s e két állásával az egyház és iskola ügyeiben is döntő befolyást nyert. Hasonló vezérszerep jutott neki a közmûvelõdési téren is, amikor az 1841–43-as országgyűlés rábízta a kolozsvári nemzeti színház igazgatását.

Teleki József gróf kormányzó 1848-ban végkép eltávozván Erdélybõl, a fejedelem az elnöki tiszt teendőivel Mikót bízta meg. 1848. ápriliásban, amikor báró Jósika Sámuel erdélyi főkancellárnak visszalépése után a király őrá bízta az erdélyi udvari kancellária elnökségét, e kitűnő állást nem fogadta el; azt azonban ki nem kerülhette, hogy mint erdélyi kincstárnok szűkebb hazája kormányát vezesse azon idő alatt, melyben Teleki József gróf kormányzó a pesti országgyûlésen volt.

Az 1848. októberi agyagfalvi székely nemzeti gyûlésen királyi biztosként volt jelen, ahol a mintegy 30 000 főnyi gyűlés őt választotta meg elnökké. 1848. december 2-án az erdélyi főkormányszék Kemény Ferenc báró indítványára folyamodást intézett a fejedelemhez, melyben azt a haza veszélyére és ennek okaira figyelmeztette s orvoslást kért. Ennek személyes átadásával Mikót bizták meg. Csak tíz hónap mulva 1849. októberében kapott engedélyt a hazatérésre Olmützből és visszaérkezve idegen kormányt talált Erdélyben, amely őt az 1848-beli eljárásáért felelősségre vonta s évekig zaklatta. E küldetéssel megszakadt politikai pályája egész 1861-ig. Az októberi diploma után visszaállíttatván az erdélyi főkormányszék, annak elnökévé ugyan őt nevezték ki, de amikor az erdélyi országgyűlést, az ottani kormányférfiak s ezek közt Mikó tanácsa ellenére Nagyszebenbe hívták össze, báró Kemény Ferenc főkancellárral együtt azonnali lemondásával tiltakozott e határozat ellen. Nem vonult azonban vissza a kiegyenlítés olyan kisérleteitől, melyek a magyar nemzeti óhajtásoknak sikert igértek.

Megjelent az 1865. évi kolozsvári országgyűlésen, amelyet az unióra nézve alkotott 1848. I. törvénycikk újabb tárgyalására hívtak össze, elment mint képviselő a pesti ugyanazon évi parlamentre, ahol azután 1867-ben a közlekedési tárca minisztere lett. Az ő minisztersége alatt jött létre az erdélyi vasúti hálózat.

Mikó Imre szobra szülőfalujában

Roppant tevékenységét és áldozatkészségét leginkább a társadalmi térre fordította; itt fejtette ki reformátori buzgalmát; felkarolta a nemzeti nyelvet, az ismeretek terjesztését, a közművelõdési és jótékony intézeteket, amelyeknek egész sora neki köszöni létét vagy fölvirágzását. Élén állott a kolozsvári nemzeti szinház felügyelő bizottságának 1843-tól 1875-ig, s amikor e nemzeti intézetet az elnyomás idején veszély fenyegette s Urbán ott német elõadásokat tartatott, Mikó gróf vívta ki, hogy visszaadatott eredeti céljának; azután pedig hiányait sajátjából pótolta, újra szervezte, alapját gyarapította, épületét nagyobbította. Már 1838-ban megválasztotta a nagyenyedi református kollégium főgondnokává; mint ilyen a szabadságharc alatt elpusztult fõiskola vagyoni helyzetét rendezte, épületét helyreállíttatta, könyvtárát és régi éremgyűjteményét gazdagította. Hasonló bőkezûséggel támogatta a szászvárosi és az 1857-ben alapított sepsiszentgyörgyi iskolákat és ez utóbbinak végrendeletében 60 000 forintot hagyott, azért nevéről Mikó-kollégiumnak nevezik. Alapítványokat tett a kolozsvári ref. főiskolára 4000 forintot és papnevelőre szintén 4000 frtot, s nagyszámú szegényebb egyház és iskola javára.

Legnagyobb alkotása az erdélyi múzeum, amellyel már az 1841–43-as erdélyi országgyűlés is foglalkozott s amelybe Kemény József és Sámuel grófok már akkor felajánlották gazdag gyűjteményeiket, de csak Mikó gróf vitte a tervet megvalósulásra. Odaajándékozta kolozsvári nyári kastélyát a hozzá tartozó nagy kerttel, amelyet a végleg megalakult múzeum-egylet 1859-ben tényleg birtokába vett. Befolyásának nagy része volt a kolozsvári egyetem létrejöttében és 1872. október 19-én mint miniszteri biztos ő eskette föl a kinevezett tanárokat. A történelmi társulatnak 1867-től egész haláláig elnöke volt, s annak tőkéjét 1000 frttal gyarapította. Az anyagi téren hasonló mûködést fejtett ki: újabb életre keltette az 1848 után bomlásnak indult erdélyi kölcsönös jég- és tűzkármentő társaságot, az erdélyi gazdasági egyesületet, amelyet 1854-ben újra szervezett és 3000 frt alapítvánnyal támogatott stb.

Már 1848 előtt történelmi tanulmányokra adta magát; saját kezével másolta könyvtárakban s levéltárakban a fontosabb kéziratokat; ezt 1848 után még nagyobb mértékben folytatta s gyűjteményét közrebocsátotta. A hírlapirodalom emelésére megalapította a Kolozsvári Közlöny című politikai hetilapot, s ennek óvadékát is a sajátjából fizette le. Érdemeiért 1858. augusztus 15-én a magyar tudományos akadémia tiszteletbeli, illetve 1865. január 26-án igazgatósági tagjává választotta. Az akadémia tőkéjéhez 1860-ban 4000 frtnyi összeggel járult. Élete utolsó éveit, visszavonulva a politikától egyházának szentelte.

Súlyos családi csapásokat szenvedett; elvesztette egyetlen nagyreményû fiát s benne a családja utolsó fiú-örökösét, elvesztette egyik leányát, a másik pedig özvegységre jutott. A Lipót-rend nagykeresztese, a török Medzsidije-rend elsõ osztályának tulajdonosa, Gyulafehérvár, Fiume stb. díszpolgára is volt.

Mellszobrát Kolozsvárt az általa a nemzetnek ajándékozott parkban 1889. június 10-én leplezték le. Sírja a Házsongárdi temetőben található.

[szerkesztés] Művei

Erdély különválása Magyarországtól. Buda, 1860. (Akadémiai székfoglaló 1859. nov. 1. M. Tudós társaság Évkönyvei IX. 5. db. Ism. P. Napló 1859. 260. sz.)
Gróf Kemény József emlékezete. Buda, 1860. (M. Tud. Akadémia Évkönyvei X:1.).
Irányeszmék. Pest, 1861. (Különnyomat a Budapesti Szemlébõl).
Bod Péter élete és munkái. Pest, 1864. Kõnyom. arczk. (Különnyomat a Budapesti a Szemle 1862. XV., XVI. köteteibõl).
Magyarország vasúthálózata. Pest, 1867.
Emlékirat õ felségéhez a magyarországi vasutakról. Kolozsvár, 1868. febr. 23. Pest, 1868.
Benkő József élete és munkái. Pest, 1868. Kõnyom. arczk. (Ism. Századok, Budapesti Közlöny 54., 55., 66., 67. sz.).