Licinius Calvus

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Licinius Calvus, Caius (Kr. e. 82 - Kr. e. 47?), római szónok és költő.

Előkelő plebejuscsaládból származott. Apja, Licinius Macer, politikus, szónok, történetíró, akit Cicero praetori széke előtt ítéltek el provinciai visszaélések vádjával, az ítéletet követően (Kr. e. 66-ban) öngyilkos lett. Licinius Calvus már fiatalon törvényszéki szónokként lépett fel. Irodalmár barátaival, köztül Catullusszal együtt elhatárolta magát Julius Caesar és Pompeius politikai törekvéseitől. A triumvirek sokaktól gyűlölt pártfogoltja, Vatinius ellen mondotta leghíresebb szónoklatait. Verseiben támadta Caesart, Pompeiust, illetve azok kegyencét, Tigellinust. Kortársainak róla szóló közlései Kr. e. 52-vel megszűnnek, e dátum és Kr. e. 47 közt, fiatalon halt meg.

Számos költői művéből mindössze 21 töredék maradt ránk, ezek leghosszabbika is mindössze két soros. Tudjuk viszont, hogy kora fiatal költőinek „neoterikus"-ok néven emlegetett csoportjának egyik vezéralakja volt, költeményeit kedvelték az augustusi korban is. A szeretett Quintilia halálára írott elégiáját Catullus dícsérete alapján a kora római elégiaköltészet egyik legsikeresebb darabjának tarthatjuk.

Származása és szónoki sikerei a neoterikusok körének egyik legtekintélyesebb tagjává tették. A szónoki pályán Cicero vetélytársának számított, számos perben léptek fel egymás ellen, illetve mellett. Tacitus korára számos beszédéből már csak keveset olvastak, de a Vatinius ellen mondottakat (ekkor három még bizonyosan létezett) jól ismerték. Tudunk még két kötetnyi levelezéséről Ciceroval illetve annak feleségével, ezek szintén elvesztek.