Kitelepítés

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A további jelentéseket lásd a Kitelepítés (egyértelműsítő lap) oldalon.

Kitelepítés olyan tevékenység, melynek során egy állami hatóság egy terület (ház, város, térség) lakosait vagy azoknak egy részét ideiglenesen vagy véglegesen más lakhelyre költözteti, illetve az önként kiköltözött vagy más módon kiköltöztetett lakosokat nem engedi vissza lakhelyükre.

A kitelepítést indokolhatják biztonsági, ill. politikai okok.

Tartalomjegyzék 1 Biztonsági kitelepítés 2 Gazdasági-politikai okok miatti kitelepítés 3 Kitelepítések Magyarországon 3.1 Zsidók kitelepítése 4 A „kölcsönös” magyar-szlovák áttelepítések 5 Németek kitelepítése 6 „Osztályellenségek” és egyéb „elemek” kitelepítése 7 Hivatkozások 7.1 Lásd még 7.2 Források

[szerkesztés] Biztonsági kitelepítés

A kitelepítés sokszor a lakosság érdekében történik, és valamilyen közeledő vagy súlyosbodó természeti csapás indokolja (éhínség, aszály, hurrikán, járvány stb.). Ezt valójában inkább (ideiglenes vagy végleges) áttelepítésnek kellene nevezni. Lényege a veszélyben lévő személyek biztonságba helyezése, a veszélyeztetett terület lehetőleg szervezett kiürítésével és az új (ideiglenes vagy végleges) lakhelyek biztosításával.

[szerkesztés] Gazdasági-politikai okok miatti kitelepítés

A kitelepítés sokszor politikai, gazdaságpolitikai vagy ideológiai okokból történik, és lényege, hogy a kitelepítettek ártalmára legyen és általában azok ellenére, nem önkéntes alapon valósul meg. A politikai jellegű kitelepítés példái:

• lakosságáttelepítés; egy terület mezőgazdasági művelés alá vonása vagy egyéb haszonelvű cél miatt, akár úgy, hogy a lakosokat lakhelyükről elzavarják (ld. pl. bekerítési mozgalom), akár úgy, hogy a lakosokat a területre munkát végezni szállítják (ld. még rabszolgaság); illetve zendülés megakadályozása céljából (a kitelepítés utóbbi fajtáját valószínűleg már egyes közép- és dél-amerikai indián birodalmak is alkalmazták).
• telepesek mozgatása: a kisantant szövetség kommunista utódállamai (Románia, Szlovákia, Jugoszlávia) gyakran alkalmazták ezt a módszert a magyar többségű területeken az etnikai homogenitás elősegítésére. Ide tartozik, de „ellentétes irányú” példa az izraeli telepesek Izrael állam általi kitelepítése a palesztin területekről a két etnikum közti béke elősegítése céljából, mely Arial Sharon nevéhez fűződik;
• lakosságáttelepítés a terület etnikai, vallási vagy egyéb politikai jellemző szerinti egységesítése céljából, ld. még etnikai tisztogatás; ennek legsúlyosabb formája a munkatáborokba és megsemmisítő táborokba telepítés, ezt (például) a náci illetve a szovjet kommunista diktatúrák alkalmazták etnikai kisebbségek vagy „osztályok” ellen.

Magyarországon a vitatott törvényességű kommunista jogrend a politikai okok miatti kitelepítés következő fajtáit ismerte: "rendőri felügyelet" (szűkebb értelemben vett kitelepítés); deportálás, internálás, "kihágási bűntett".

[szerkesztés] Kitelepítések Magyarországon

A huszadik században történtek mind etnikai tisztogatás jellegű kitelepítések (zsidó, ill. német kisebbségek), mind ideológiai-politikai alapú tisztogatások.

[szerkesztés] Zsidók kitelepítése

1944 március 19-én a német megszálló csapatokkal Magyarországra érkezett a kb. 200 fős Eichmann-kommandó, hivatalos nevén az RSHA (Birodalmi Biztonsági Főhivatal) IV-B-4 osztálya is. Eichmann „rekordot” akart és a magyar hatóságok közreműködésével tudott is dönteni. 1944 május 15. és július 9. között, Sztójay Döme miniszterelnöksége alatt 147 vonatszerelvényen 437 ezer embert deportált Auschwitz-Birkenau megsemmisítőtáborába.

Ezen deportálások között jól dokumentált pl. a szegedi zsidóságé. Májusban a szegedi zsidók számára zárt gettót szerveztek. Május 31-én már az új főispán, az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártjának tagja, Magyary-Kossa Aladár arról tájékoztatta a sajtó képviselőit, hogy megkezdődött a gettó bekerítése, az egyetlen kijárat kivételével valamennyi utcatorkolat lezárása, a gettó szélére eső házak utcai ablakainak fehérre meszelése. A helyi közigazgatás és rendőrség összehangolt intézkedései következtében összesen 3827 embert zsúfoltak a szegedi gettóba és a zsidó házakba. Egy fő számára – az iratok tanúsága szerint – 2,2 m2 jutott.

Június 16-án két belügyi államtitkár, Endre László és Baky László szervezésében megkezdődött a zsidók elszállítása gyűjtőtáborokba. A szegedi (a rókusi pályaudvar közelében lévő téglagyár területén elhelyezkedő), vagonírozási központként szolgáló gyűjtőtáborba az alábbi helységekből tervezték összegyűjteni a közel 9000 zsidónak minősített magyar állampolgárt: Szeged, Makó, Kiskunhalas, Hódmezővásárhely, Kecel, Kalocsa, Szentes, Mindszent, Kistelek, Kiskunmajsa, Kiskundorozsma. A táborba szállítandó zsidók személyenként 50 kg súlyú csomagot és legfeljebb 14 napi szárazélelmet vihettek magukkal (értéktárgyakat nem); postát és látogatókat nem fogadhattak. További utasításként hangzott el, hogy a táborba szállítandó zsidókról névjegyzék nem készíthető, hanem szám szerint, nyugta-ellennyugta ellenében adandók át az átkísérő őrszemélyzetnek. 9000 zsidót zsúfoltak össze és tartottak embertelen körülmények között Szegedről és környékéről. Június 25-én, 27-én és 28-án megindultak a deportáló szerelvények. Az első vonat utasait egyenesen Auschwitzba, a második vonat utasainak egy részét és a harmadik vonatot pedig az ausztriai Strasshof felé irányították (részben a Bécs környéki munkaerőigény miatt, részben a cionista vezetők, elsősorban Kasztner Rezső Eichmann-nal való tárgyalásainak eredményeként. Strasshofban és környékén kb. 75%-os volt a túlélők aránya.

[szerkesztés] A „kölcsönös” magyar-szlovák áttelepítések

A hivatalosan „kölcsönös lakosságcserének” deklarált államközi intézkedések során 1946 és 1948 között 73.000 magyar állampolgárságú szlovákot telepítettek át a magyar hatóságok Csehszlovákia szlovák területeire, ugyanakkor onnan közel 100.000 magyar származású, főleg volt ház- és földtulajdonos érkezett Magyarországra. A magyarországi szlovákokat a magyar állam nem kitelepítette, hanem azok mentek csak, akik önként át szándékoztak költözni Szlovákiába.

[szerkesztés] Németek kitelepítése

Ez része volt a II. világháború utáni általános német kitelepítési hullámnak, mely 200 000 magyarországi lakost érintett.

[szerkesztés] „Osztályellenségek” és egyéb „elemek” kitelepítése

A kommunista Rákosi-rendszerben a politikailag veszélyesnek minősített rétegek eltávolításának egyik módja a kitelepítés volt. Ez a lakosok vagyonának elkobzását, azok „kényszerlakhelyre” történő átköltöztetését és általában mezőgazdasági jellegű munkára kényszerítését jelentette. A kitelepítések többségét 1948 és 1953 között hajtották végre. A „kékcédulás” választásokon hatalomra került kormány e tevékenységéhez alapot olyan törvények ill. rendeletek jelentettek, amelyek értelmében akár (az egyébként egyre inkább csak látszatnak számító) bírósági ítélet nélkül is gyakorolhatták a kommunisták a végrehajtó hatalmat. Ezek, a Horthy-rendszerben vagy az előtt született törvények (pl. az 1912 évi LXII. trv. c.) eredetileg csak háborús, vagy szükségállapotban voltak alkalmazhatóak.

A kitelepítések bevallott célja az osztályellenség (pl. a kulákok, nemesek, a politikai ellenzék és az önállóan gondolkodó européer értemiség) elleni csapásmérés volt. A kitelepítettek embertelen körülmények között, közművek (fűtés), szakszerű orvosi (bábaaszonyi) ellátás és fizetés nélkül éltek. A leginkább hírhedt a hortobágyi „szociális” táborrendszer és a Mátrában a recski, büntető jellegű kényszermunkatábor volt. Az összes kitelepítés közvetlenül mintegy 100-300.000 embert érinthetett, közvetetten pedig (azok, akik a hivatalos kitelepítést elkerülendő, pl. a budai kerületekből, vagy vidéki megyeközpontok belvárosaiból mindenüket hátrahagyva önként költöztek el elhagyatott falusi házakba) úgy további 550.000-et.

A kitelepítésnek különféle jogi fokozatai, formái és elnevezései voltak. A kommunista hatalom legbelső köreihez tartozó Hegedüs András volt belügyminiszter „az 1945-től elkövetett törvénysértések” három alapfokozatát különböztette meg:

1. a rendőri felügyelet alá helyezés
2. a deportálást (családok áttelepítését a hortobányi zárt kényszermunkatáborokba), mely elsősorban a jugoszláv határ környékének lakosságát érintette
3. az internálást, a „veszélyes” személyek elhurcolását a recski és hasonló munkatáborokba.

Ezen kívül ismerjük a kitelepítések egyéb formáit is, pl.

1. a munkaszolgálatot, mely a kulákok hadseregbe való besorozását és - mivel „veszélyességük miatt fegyveres szolgálatra alkalmatlannak” minősültek - munkára kényszerítését jelentette.
2. a rabmunkáltatást, mely a börtönökbe juttatott rabok munkáltatását jelentette (így járt pl. a Szovjetunióból hazatért hadifoglyok egy jelentős része)

[szerkesztés] Hivatkozások

[szerkesztés] Lásd még

• Németek kitelepítése

[szerkesztés] Források

• Molnár Judit írása („A legtudósabb rabbi” sorstalansága) História, 2004/02-03.
• Kozma László (szerk.) - Kövesdy Zsuzsa (szerk.): Élned, halnod. A munkatáboroktól az 1956-os forradalomig. Kairosz Kiadó, Bp., 2005. Terj. 255 old. ISBN 963-7510-41-9 .