Imre magyar király

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Imre (1174–1204) Árpád-házi magyar király. 1196. április 24-étől haláláig uralkodott. III. Béla és Anna antiochiai hercegnő elsőszülött fia. Születésének körülményeiről nem szól megbízható forrás. Feltételezés, hogy 1174-ben született. Halálának pontos időpontját sem ismerjük, 1204. augusztus 26-án még bizonyosan életben volt, 1204. október 27-én róla egy forrás már mint néhairól emlékezik meg. A magyar hagyomány szerint november 30-án halt meg.

Fiatal éveiről hiányos ismereteink vannak. Nevelője egy perugiai származású pap, Bernát volt, akit Imre később királyként, Spalato érsekévé tett. 1182. május 16-án – apja halála előtt tizennégy évvel – Miklós esztergomi érsek megkoronázta Imrét.

Imre koronázása. Miniatúra a Képes Krónikában

Az Árpád-kori magyar történelemben nem volt gyakori, hogy a trónörököst még az apa (vagy előd) uralkodása idején megkoronázzák. Az 1182 előtt előfordult két ilyen eset, Salamon 1057. évi és II. István 1105. évi koronázása, lényegesen kiélezettebb belpolitikai helyzetben történt, mint ami Imre koronázásakor az országot jellemezte. Ha Bélának volt kitől tartania, akkor az a börtönben tartott testvére, Géza herceg volt. A koronázás után Imre nem kapott tényleges hatalmat, nem lett sem társuralkodó, sem egy országrész élén álló herceg. 1194-ben azonban – feltehetően az egyre erősödő magyar előkelők nyomására – Béla Imre hercegre bízta Dalmácia és Horvátország kormányzását. III. Béla 1196. április 24-én meghalt és Imre akadálytalanul foglalhatta el a királyi trónt. Öccse, András herceg azonban hamarosan hatalmi igényekkel lépett fel.

Végrendeletében III. Béla Imrére hagyta az országot. Andrásra – területi hatalom nélkül – várakat, nagy birtokokat és sok pénzt hagyott. András örökségéhez tartozott még az a kötelezettség is, hogy vezesse Jeruzsálem visszafoglalására azt a keresztes hadat, melynek fővezéri tisztét apja, halála miatt már nem tudta betölteni. András azonban a rábízott pénzt eltékozolta, majd 1197-ben fegyverrel támadt bátyja ellen és a szlavóniai Macskinál győzelmet aratott felette. E sikerének köszönhetően nyerte el – bátyjához és apjához hasonlóan – a dalmát-horvát hercegséget. Az Árpád-kori magyar történelemben már addig is előfordult, hogy a családtag trónkövetelő a törvényes király ellen támadt, ehhez azonban minden esetben idegen uralkodó segítségét kellett igénybe vennie. András lázadása volt az első eset, hogy a lázadó fél pusztán az egyre erősödő hazai arisztokráciára támaszkodott.

III. Ince pápa 1198 elején levélben szólította fel Andrást vállalt kötelezettségének teljesítésére, és arra, hogy tartsa tiszteletben bátyja jogait. András nem törődve a pápai intéssel a tengermelléki részeken önálló uralkodóként rendezkedett be és nekilátott a főhatalom megszerzésére irányuló szervezkedésnek. A tervezett összeesküvés azonban lelepleződött és a somogy megyei Rádnál vívott újabb ütközet Imre győzelmével végződött. András VI. Lipót osztrák herceghez menekült, de végül 1200-ban, a pápa közbenjárására létrejött a béke a két testvér között. Ennek értelmében együttesen vonulnak a Szentföldre, távollétükben az osztrák herceg kormányozza az országot, András visszakapja hercegségét s egymás területét az örökli, ki a másiknál tovább él. Az Imre számára előnytelen béke is mutatja, hogy a hatalma csúcsán álló pápasággal Magyarország nem tudott szembeszállni.

A szentföldi hadjárat azonban nem jött létre, de a belső fegyvernyugvás alkalmat teremtett Imrének a külországi hódításhoz. Beavatkozott a szerb Nemanja István és Vukán belháborújába. 1201-ben fegyveresen hatolt Szerbiába, Istvánt legyőzte, helyébe Vukánt ültette a nagyzsupáni székbe, maga pedig felvette a Szerbia királya címet. A bolgárok ellen 1202-ben kivívott győzelme után egy ideig a Bulgária királya címet is használta. Imre beavatkozott a német belviszályokba is, a pápapárti IV. Ottót fegyveresen támogatta Sváb Fülöp ellenében.

Than Mór: Imre király András herceg táborában

A pápa magyarországi politikájával mindenképpen ki akarta kényszeríteni a keresztes hadjárat megindítását, ezért 1203-ban Andrást az időközben megszületett trónutód – a későbbi III. László – elismerésére szólította fel. Ez kiváltotta András újabb fegyveres fellépését, melynek során Imrénél nagyobb erőt tudott felvonultatni. A szembenálló csapatok már fel is sorakoztak Varasd mellett, de az egyik forrás szerint Imre fegyvertelenül, egy pálcával a kezében fogta el saját táborában Andrást, majd börtönbe vetette.

Andrást hívei hamarosan kiszabadították. Ekkortól Imre legfontosabb célja az volt, hogy fia törvényes trónutódlásár biztosítsa. 1204. augusztus 26-án János kalocsai érsek a pápa felhatalmazásával megkoronázta III. Lászlót. III. Ince azzal a feltétellel adta hozzájárulását, hogy a kisgyermek helyett apja tegyen esküt a pápaság iránti engedelmességre és a magyarországi egyház támogatására.

Imre célját elérte, de fiatal kora ellenére közeledni érezte a halált. Fia kiskorúsága idejére Andrást bízta meg az ország kormányzásával és esküt tétetett vele, hogy a kis uralkodóhoz hű lesz. Pénzének csak egyharmadát hagyta fiára, a másik kétharmadot a templomos és johannita rendnek adományozta. Egerben temették el.

Előző uralkodó: III. Béla

Magyarország uralkodója 1196 – 1204

Következő uralkodó: III. László

[szerkesztés] Felhasznált források

• Kristó Gyula: Imre (In: Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpádok – fejedelmek és királyok, ISBN 9639278483 )
• Kristó Gyula: Az Imre-ág (Rubicon 2000/3)
• Királyok könyve (szerkesztette: Horváth Jenő), ISBN 9635485808
• Kristó Gyula: Háborúk és hadviselés az Árpádok korában, ISBN 9639441872