Kancellár

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A kancellár (latinul cancellarius) eredetileg az uralkodók mellett működő főtisztviselők, akik a fejedelmi rendeletek, kiváltságlevelek, egyéb közokiratok szerkesztését és kiadását eszközölték; rendszerint az irás tudományában jártas egyházi rendnek tagjai voltak.

[szerkesztés] A tisztség története

Egyes államokban hatáskörük az idővel igazságszolgáltatásra, valamint a külügyekre is kiterjedt. Emellett azonban egyetemek, lovagrendek és más testületek is birtak kancellárral. A régi római-német császárságban Németországot illetőleg a mainzi érsek, Olaszország részére a kölni érsek, Gallia részére (per Galliam et regnum Arelatense) a trieri érsek volt a főkancellár. De később jelentőséggel csak a mainzi érsek tisztsége birt, amennyiben a választásoknál a birodalmi gyüléseken stb. egészen a birodalom megdőltéig, mint kancellár szerepelt. Az 1867-iki észak-német szövetségnek pedig első tisztviselője a szövetségi kancellár volt, akinek helyébe a német birodalom visszaállításakor a birodalmi kancellár lépett. Franciaországban a K. (Chancelier de France) volt az első állami tisztviselő s mert hatásköre később az igazságügyekre is kiterjedt, XI. Lajos király óta rendszerint a jogtudósok közül nevezte ki, még pedig élthossziglan. Angliában a lordkancellár, Lord High Chancellor, az igazságügyminiszter, a lordok házának és a legfőbb biróságnak elnöke; a lancasteri hercegségi kancellár tárcanélküli miniszter, a Chancellor of the Exchequer, pénzügyminiszter. Ausztriában régente az udvari egyesített kancellária elnöke, ahova a külügyek is tartoztak, viselte e címet.

[szerkesztés] A tisztség Magyarországon

Hazánkban a kancellár tisztét hajdan szintén egyháziak látták el. Címük néha a notarius magister capellanus, comes capellae. Később, valószínűleg a 15. századtól, megkülönböztetik a főkancellárt (sammus cancellarius), ez a kettős-pecsét őre, a király személye mellett tényleg működő udvari Kancellártól (cancellarius aulicus), aki a titkos pecsétet őrzi. A főkancellári cím az esztergomi érseket, mint az ország prímását az 1741. X., 1751. III. törvénycikkek által megerősítve örökösen illeti meg és igy máig is viseli. A Habsburgok alatt az udvari kancellária Bécsbe költözött és az osztrák kancelláriától több tekintetben függő helyzetbe jutott, amíg II. Mátyás alatt visszanyerte önállóságát. I. Lipót, III. Károly, Mária Terézia, I. Ferenc idejében nyert szervezettel, mint magyar királyi udvari kancellária, az ország főkormányszéke lett. Élén a főkancellár állott, mellette két alkancellár, tizenkét tanácsos a főpapi, főúri és nemesi rendből kinevezve működtek. A király e hivatal segélyével gyakorolta felségjogait úgy a törvényhozás, mint a pénz- és hadi ügyek kivételével, a kormányzás és biráskodás körében; sőt a kancelláriának a magyar államot érdeklő ügyekre is volt befolyása. Megszűnt az 1848. III. törvénycikkel, de az októberi diploma alapján 1861-ben visszaállíttották és egész 1867-ig működött. Erdélynek szintén volt kancelláriája, hasonló szervezettel és hatáskörrel, amely ugyancsak 1848-ban, illetve 1867-ben oszlott fel. Horvátország és Szlavónia hajdan a királyi udvari kancellária alatt állottak, de 1860. külön kancellária szerveztettek részökre, mely az 1868. XXX. törvénycikkel szűnt meg.