Kallimakhosz
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Kallimakhosz, Callimachus (Küréné, Kr. e. 310 körül - Alexandria, Kr. e. 240 körül) Görög költő
Előkelő, de elszegényedett család sarja volt. Pályafutását tanítóként kezdte Alexandria Eleuszisz nevű külvárosában. II. Ptolemaiosz meghívására került az akkoriban alapított egyiptomi királyi könyvtár és múzeum (Muszeion) munkatársai sorába, ahol haláláig vezető tisztségeket töltött be, ám az igazgatói tisztséget sosem sikertült elérnie. A könyvtárban széles körű tudományos tevékenységet folytatott, korabeli források mintegy 800 tekercsre rúgó tudományos életművet tulajdonítanak neki, ezek legnagyobb része elveszett. A későbbi korok irodalomtudománya sokat köszönhet a mintegy 120 tekercsből álló irodalmi bibliográfiájának, amely alfabetikus sorrendben és műfaji szempontok szerint osztályozva foglalta össze a görög irodalom hagyatékát.
Hat teljesen fennmaradt himnusza nélkülözi a korábbi himnuszköltészet fenséges áhitatát, mivel játékos komolysággal javítja ki azokat a mítoszokat, amelyeknek tartalmi igazsága számára másodrendű. A feltehetőleg legkorábbi, 1. Zeusz-himnuszában, bár ragaszkodik a műfaj tradicionális formáihoz, Zeusz születését és gyermekségét idillikus és humoros atmoszférát teremtve meséli el, alkalmat találva az egyiptomi király hatalmának udvari jellegű igazolására is. A szintén a korai himnuszok közé sorolható 3. Artemisz-himnuszban Artemisz első tetteinek leírását is az emberi derű s a monumentalitás elvetése jellemzi, kultusza eredetének és helyeinek leírása mellett. A mítoszok és kultuszok tudós igényű, mindamellett ironikus leírását alkalmazza a 4. Apollón-himnuszban is. A három későbbi himnuszban fokozza az aprólékos leírásokat, patetikus és humoros stílust teremt, ömnagát vagy más személyt alkalmazva „narrátorként". Ez alkalmat ad arra is, hogy mint a 2. Apollón-himnuszban, szülőföldjét és az uralkodót dicsőítse. A 6. Démétér-himnuszt együgyű parasztasszonyokkal énekelteti, de őszinte áhitatuktól és naívságuktól finoman elválasztja önmagát. Az 5. Pallasz Athéné-himnusz versformájában már az elégia felé közelít. Az Athéné fürdőzését akaratlanul megleső Teiresziasz megvakításának elbeszélésével érzelmes, csaknem erotikus verses novellát illeszt a műbe.
Philétasz mellett Kallimakhosz a hellenisztikus elégia megteremtője. Ennek epikusabb, inkább erotikus elbeszélésfüzér jellemezte formáját művelte. Négy részből álló, csupán csekély töredékekből ismert főműve az „Aitia" (Okok) címet viselte. Bevezetésében tudatosan idézte fel Hésziodosz költővé avatásának történetét, s azt ironikusan formálta át.
Írt 13 kisebb költeményt is, amelyek inkább Hippónax, mintsem Arkhilokhosz követéséről tanúskodnak. Javarészt alkalmi versek, személyeskedő támadások vetélytárs költőkkel szemben. Tartalmilag ide soroljuk „Ibisz" című, Apollóniosz Rhodiosz ellen írt elveszett verses pamfletjét is.
Legszemélyesebb önvallomásainak -hűvösen intellektuális jellegük ellenére is- 85 epigrammáját tekintjük. Ezek hangulati skálája változatos, de mondandója mindig ugyanaz, akár egy idegen matróz temetése, akár saját sírfeliratának megszerkesztése vagy esetleg egy-egy könnyűvérű leány, esetleg bájos fiú iránti vonzalom adja az ötletet. Epigrammái helyenként a szarkazmust súrolják (Kharidasz sírversének túlvilágtagadásában), másutt (Konopión-vers) a széptevőt ajtaja előtt hiába várakoztató leányt inti a közeledő öregségre.
Néhány más műfajú verséről (tanköltemények, esetleges drámák, stb) csak bizonytalan, kevéssé hiteles tudósítások illetve töredékek alapján van tudomásunk.
Költészetének utóhatása alóla klasszikus ókorban szinte egyetlen költő sem tudta kivonni magát. Theokritosz, Bión és Moszkhosz idilljei, Panoklész és Partheniosz elégiái, Euphorión kiseposzai egyaránt dokat köszönhetnek Kallimakhosznak. Költészete terjedésének virágkora a Kr. e. III. század, a következő 200 évben kissé visszaszorul, de a Kr. e. I. században különösen Rómában újra virágzásnak indul. Catullus lefordította a „Bereniké-elégiát". Később Propertius tudatosan hivatkozott rá költészetének védelmében, s a „Római Elégiákban" is Kallimakhosz „Aitia" című műve a példaképe. Ovidius feltétlen tisztelettel említette. A késő antik próza is, különösen a novellisztika az ő kezdeményezéseit folytatja erotikus műveiben, de a kallimakhoszi epigrammák szellemi ősei Lukianosz dialógusainak is. Műveit Justinianus korában is szívesen olvasták, Salustos Kallimakhosz-kiadása a XII. században még ismert volt.
Based on work by