Jelnyelv

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A jelnyelv a vizuális kódrendszerek egyik legfejlettebb formája, amelyet a siketek használnak. Az 1960-as évek óta a szakemberek már önálló nyelvként kezelik. Bizonyított, hogy a jelnyelvnek is van egy sajátos hangtana, alaktana és mondattana. Általában az adott nyelv nyelvtani sajátosságai jellemzik a jelnyelvet. Szókincse pontos nyelvtani szabályok szerint rendeződik, így annak nyelvjárásai is lehetnek.

Téves feltételezés, hogy a jelnyelv nemzetközi. Valójában minden országnak van egy sajátos jelnyelve, amelyet elsősorban a siketek oktatásában használnak. Tehát a siketek nem ugyanazt a jelnyelvet használják Németországban, mint mondjuk Magyarországon. Igaz, hogy vannak hasonló jelek egyes jelnyelvekben. Létezik azonban egy mesterségesen kialakított jelnyelv is, a Gestuno nyelv, amely éppoly nehezen tud teret nyerni, mint az eszperantó.

Egy másik tévhit szerint a jelnyelv a gesztusok természeténél fogva lassabb, mint a beszéd. A kézmozgás ugyan valóban lassabb, mint az artikulációs mozgás, de a minden szinten jelen lévő egyidejűségnek köszönhetően a jelelés és a beszéd tempója közel azonos, nem ritka eset az sem, hogy a jelelés gyorsabb.

A jelelésnek természetesen vannak szabályai:

• vigyázni kell, nehogy a túlartikulálás hibájába essünk,
• a megszokottnál lassabb beszédtempóra és pontosabb kivitelezésre van szükség,
• mindig a beszédet kísérő szóról lehet csak szó,
• néma artikulációval kísérjük jelelésünket,
• elnevezés: nem "mutogatunk", hanem jelelünk,
• törekedni kell a jel pontos kivitelezésére,
• fontos a gesztikuláció, mimika és testtartás.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• A magyar jelnyelv internetes szótára

A Wikimedia Commons tartalmaz Jelnyelv témájú médiaállományokat.