Itália története
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Itália a mai Olaszország területének történelmi elnevezése, amely az Appennini-félsziget, Szicília, Szardínia és a közöttük fekvő szigetek, a Pó-síkság és az Olasz-Alpok területét foglalja magában. A magyar szóhasználatban általában csak az 1861 óta megszületett egységes olasz államot nevezzük Olaszországnak, míg az ország korábbi területét az Itália névvel jelöljük.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] Itália az őskorban
A régészeti leletek tanúsága szerint az Appennini-félsziget már az őskőkorszakban is lakott volt (főleg az Appenninek keleti oldalán és a Pótól délre), az újkőkorszaki leletanyag pedig már jelentős népsűrűségre utal (Stentinello-kultúra Szicíliában, Matera-kultúra Dél-Itáliában, Lagozza-kultúra északon stb.). A lakosság ebben az időben a Közel-Kelet felől bevándorolt mediterrán népességhez tartozott, s ez az állapot a vaskor kezdetéig nem is igen változott.
[szerkesztés] Itália ókori népei
[szerkesztés] Őslakosság
A bronzkorra (az i. e. 2. évezred közepétől) Itália területén két kultúrkör alakult ki: északon a Pó-kultúra (három jellemző településformája: palafitte [cölöpépítmények]; torbiere [tőzeg(mocsár)-falvak]; ill. a terramare [= kövér föld], mely felépítésében a római castrum elődjének tekinthető) és a közép-, ill. dél-itáliai barlangkultúra, az Appennini-kultúra (más néven extraterramarricoli), melynek népei félnomád pásztorkodást űztek.
Itália őslakosságáról, mivel összeolvadtak a betelepülőkkel, helyneveken és néhány szón túl kevés emlék maradt. Az indoeurópai bevándorlás előtt honos népekhez tartoztak északon a ligurok és az eugenusok, valamint Szardínia (szárdok), Korzika és Szicília (protosiculi) őslakói.
[szerkesztés] Indoeurópaiak
A vaskor kezdetén (i. e. 2. évezred – 1. évezred fordulója) a Proto-Villanova kultúrát (urnamezők kultúrája) létrehozó nép már nagy valószínűséggel indoeurópai nyelvet beszélt. A vaskori Villanova-kultúra hordozói az ezredfordulón bevándorolt italikus törzsek voltak. Nyelvi szempontból két nagy csoportjuk a latin–faliscus, illetve az oscus–umber csoport volt. Az előbbibe tartozott a latin és a faliscus, az utóbbiak közé pedig az umber, szamnisz, szabin, hernicus, aequus, marsus és lucanus nép. A latinok a Tiberistől délre, a róluk elnevezett Latiumban (Alba Longa, Róma, Praeneste stb.), a faliscusok a Tiberistől északra (Falerii, Pescennia) telepedtek le. Az oscus-umber csoport népei Közép- és Dél-Itáliát foglalták el.
Az italikus törzsekkel közel egy időben települtek meg az Appennini-félsziget déli részén a Balkán-félszigetről tengeri úton érkező illír törzsek. Az illíreknek a helyi őslakossággal való összeolvadásából keletkeztek a mai Puglia (Apulia) tartomány területén a daunus, peucetius és messapius népek – összefoglaló nevükön a japigok (Iapygi) –, valamint a mai Basilicata és Calabria tartományok vidékén az enotrus népcsoport. (A római forrásokban ezek a népek később Apuli, Sallentini és Calabri néven szerepeltek.)
Az Appennini-félsziget északi részén az ugyancsak indoeurópai venétek telepedtek le (Este-kultúra).
[szerkesztés] Etruszkok
Róma felemelkedése előtt a legjelentősebb civilizációt Rasenna népe, az etruszkok (türrhénoi, Turuša) hozták létre. Eredetük nem tisztázott, noha már az ókor óta számos elmélet próbál meg számot adni róla. Hérodotosz szerint Kis-Ázsiából vándoroltak be, a Dionüsziosz Halikarnasszeusz szerint őslakók voltak, egy modern elmélet szerint pedig (képviselői többek között Pallottino, ill. Altheim) az etruszk nép a bevándorló indoeurópai népek és az őslakó mediterrán népesség egybeolvadásából jött létre. Településeik az i. e. 10–11. században jelentek meg, előbb a Tirrén-tenger partján, majd a félsziget belsejében, a Tiberis (Tevere) és az Arnus (Arno) folyók közötti vidéken, a mai Toscana és Emilia tartományok területén. Az etruszkok nem hoztak létre kiterjedt államalakulatot, hanem keleti és görög jegyeket egyaránt mutató városállamokban éltek. Jelentősebb városaik Tarquinii (Tarquinia), Caere (Cerveteri), Vulci, Veii, Populonia, Vetulonia, Clusium (Chiusi), Perusia (Perugia), Arretium (Arezzo) voltak. Ezek közül kiemelkedett Tarquinii, mely nevét a hagyomány szerint Tarchonról, az (ión szövetség mintájára létrehozott) tizenkét város szövetségének megalapítójáról nyerte. Az etruszk kultúra igen nagy hatással volt a római civilizáció kialakulására: az építészettől a várostervezésig, a vallástól az írásbeliségen át az államszervezetig az élet csaknem minden területén felfedezhetők nyomai.
[szerkesztés] Görögök
Körülbelül az etruszk államalapítással egy időben kezdődött meg Dél-Itália és Kelet-Szicília görög gyarmatosítása. I. e. 754-ben khalkiszi gyarmatosok alapították az első itáliai görög várost, Kümét (Cumae), majd innen Neapoliszt. Ugyancsak ők alapították a szicíliai Naxosz és Katané városát is. Szürakuszai korinthoszi, Krotón, Szübarisz és Metapontum akháj, Tarasz (Tarentum) spártai alapítás, Elea (Velia) pedig phókaiai gyarmat volt. Néhány város, pl. Poszeidónia (Paestum) vagy Rhégion stb. esetében nem tisztázott az alapítók pontos hovatartozása. A görög városok nagy gazdagságra és hatalomra tettek szert, s magasabb műveltségüket elterjesztve kulturális egységbe foglalták a Földközi-tenger medencéjének keleti és középső részét. Az egész térséget átható befolyásuk miatt kapták a Magna Graecia (Nagy-Görögország) elnevezést.
[szerkesztés] A Római Birodalom kora
Fő szócikkek: Ókori Róma és Római Birodalom
[szerkesztés] A korai középkor
[szerkesztés] Az itáliai városállamok kialakulása
[szerkesztés] Reneszánsz
[szerkesztés] Újkor
[szerkesztés] Olaszország egyesítése
A 18. század végén Itália ugyanabban a politikai helyzetben volt, mint a 16. században. Az egyetlen változás, hogy Spanyolország helyett Ausztria lett a domináns idegen hatalom és hogy a Savoyaiak, Piemont hercegei kerültek a Szárd Királyság trónjára, amely Szardínián kívül most már a mai Piemont tartomány észak-nyugati részét is magába foglalta (Szárd-Piemonti Királyság).
1796-ban I. Napóleon seregei elfoglalták Itáliát. Bár az általuk létrehozott államok Franciaország tartományainak számítottak, a hazafias mozgalmak mégis itt kezdődtek el. 1802-ben Napóleon vezetésével megalakult az Olasz Köztársaság, majd 1805-ben császárrá koronázásakor Olasz Királyság lett belőle.
Az 1814-es Bécsi Kongresszus visszaállította az 1795-ös, Napóleon előtti állapotot. Itália ismét az osztrák császársághoz tartozó Lombard-Velencei Királyságra, az osztrák befolyás alatt álló közép-itáliai kis fejedelemségekre, a Pápai Államra és a Nápoly-Szicíliai Királyságra esett szét, utóbbiban a Bourbonok oldalága uralkodott. Egyetlen független állam létezett, a Szárd-Piemonti Királyság (röviden „Piemont”).
Ez országegyesítés minkéntjével kapcsolatban két út vetődött fel. Az egyik hívei a köztársaságot akarták kikiáltani és elűzni a feudális dinasztiákat. Ezt a mozgalmat Giuseppe Mazzini és Garibaldi fémjelezte. A másik út szerint külső segítséggel és a törvényesen hatalmon lévő Savoyaiak vezetésével kell újraegyesíteni az országot. Ennek a mozgalomnak Camillo Cavour, Piemont miniszterelnöke volt a fő szószólója.
A krími háborúba a Szárd-Piemonti Királyság angol-francia oldalon csapatokat küldött és győzött. A párizsi béketárgyalásokon Cavournak sikerült elérnie a nagyhatalmaknál az olasz egység támogatását. A tárgyalások lezárásaként 1858-ban megszületett a plombiersi egyezmény, amelyben III. Napóleon vállalta, hogy Savoya és Nizza fejében segítséget nyújt Ausztria ellen. 1859-ben el is kezdődött a háború, de a kezdeti győzelmek után Villafrancánal a franciák váratlanul fegyverszünetet kötöttek és Velence osztrák kézen maradt. Ezután a közép-itáliai fejedelemségek csatlakoztak Olaszországhoz.
Garibaldi 1860. május 11-én partraszállt a szicíliai Marsalában. A Volturnói csatával a nápolyi Bourbon-ház uralma is összeomlott. Garibaldi a hatalmat Viktor Emánuelnek, a szárd-piemonti királynak adta át. 1861. március 18-án kikiáltották az Olasz Királyságot. Az így létrejött egységes Olaszországnak azonban Róma és Velence ekkor még nem volt része.
Olaszország 1866-ban porosz és francia segítséggel hadat üzent Ausztriának. Königgrätznél a poroszok nagy vereséget mértek az osztrák seregre és az ezt követő bécsi békében Velence Olaszországhoz került. Garibaldi 1867-ben (már másodszor) Róma ellen indult, de a pápai seregek a francia helyőrség segítségével visszaverték. 1870-ben kitört a porosz-francia háború. III. Napóleon nem tudta tartani a Pápai államot, szeptember 20-án az olasz csapatok bevonultak Rómába, a pápa a Vatikánba húzódott vissza.
Az olasz egyesítés az I. világháborúban vált teljessé, Trieszt és Trento elfoglalásával.
Based on work by