Walras törvénye

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Walras törvénye egy közgazdasági állítás, amely azt mondja ki, hogy egy, a javak cseréjére épülő (vagyis a pénzt nem ismerő) gazdaságban, általános egyensúly esetén (azaz ha minden piac egyensúlyba került) az aggregált kereslet szükségszerűen egyenlő az aggregált kínálattal, vagyis az aggregált túlkereslet 0. A „törvényt” Léon Walras mondta ki Élements d'économie politique pure; ou théorie de la richesse sociale (A tiszta politikai gazdaságtan elemei, avagy a társadalmi gazdagság elmélete) című fő művében. Elnevezése Oskar Langetől származik.

A törvény „bizonyítása” egyszerű és tanulságos. Ha ugyanis minden gazdasági szereplő minden jövedelmét elkölti, vagyis az árakkal súlyozott kereslete egyenlő az árakkal súlyozott kínálatával, akkor minden gazdasági szereplő túlkereslete 0, így túlkeresleteik összege is zérus. Ez a bizonyítás rávilágít arra, hogy mi a Walras-törvény teljesülésének alapvető feltétele: az, hogy mindenki teljes egészében elköltse a szerzett jövedelmét. A megtakarítások léte önmagában nem akadályozza meg a törvény teljesülését, mivel ez csak annyit jelent, hogy az egyik gazdasági szereplő (például egy háztartás) egy másikra (például egy bankra) ruházza át jövedelme egy részét, aki aztán elkölti azt helyette.

Néha az egyéni keresletre is szokás mondani, hogy eleget tesz Walras törvényének, ha az egyén minden jövedelmét elkölti. Ennek elégséges feltétele például, hogy az egyén preferenciái lokálisan telíthetetlenek legyenek, vagyis bármely választható jószágkombináció tetszőlegesen kicsi környezetében létezzen olyan másik kombináció, amely preferált az előzőhöz képest (tehát az egyén szemében jobb az előzőnél).

Walras törvényének következménye, hogy ha egy gazdaságban n piac létezik, és ezekből n − 1 egyensúlyba került, akkor az n-edik piac is mindenféleképpen egyensúlyba fog kerülni. A törvény ezáltal tagadja, hogy létezne kényszerű (vagyis nem a potenciális dolgozók döntéséből, hanem a gazdaság működéséből eredő) munkanélküliség a többi jószág piacának egyensúlya mellett: ha a jószágpiacokon a kereslet egyenlő a kínálattal, akkor a munkaerő piaca is szükségképpen egyensúlyban kell hogy legyen.

A Walras-törvény nagyon hasonlít a Say-törvényhez, mind állításában (aggregált kínálat = aggregált kereslet), mind két feltételében (jövedelmek teljes elköltése + piacok egyensúlyba kerülése). Amiben különbözik, az a pénz szerepe. Walras ezt tudatosan iktatja ki a törvényből, míg Say a pénz piacára is feltételezi, hogy ott is automatikusan egyensúly jön létre. Viszont ha a pénz kivételével minden jószág piaca egyensúlyba került, akkor Walras törvényéből már következik, hogy a pénz kereslete is egyenlő a kínálatával.