Muhi csata

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A muhi csata a magyar történelem egyik jelentős csatája. 1241. április 11–12-én zajlott Muhi mellett (ma: Borsod-Abaúj-Zemplén megye) és a tatárok döntő vereséget mértek IV. Béla király seregére.

[szerkesztés] A csata lefolyása

Miután a magyar hadsereg legnagyobb része összegyűlt, a király Ugrin érsek ösztönzésére elhagyta Pestet és a tatárok ellen indult. E hírre Batu kán magához rendelte szanaszét portyázó csapatait, és a magyar hadsereg előtt lassan visszavonuló tatárhadat a Sajó bal partján, a Sajó, Hernád és Tisza által képezett szögletben központosította. Vele szemben, a Sajó jobb partján elterülő Muhi pusztán ütött tábort a magyar hadsereg.

Hogy a rendkivül mozgékony ellenség meg ne lephesse, Béla a magyar csapatokat egy tömegben csoportosította. Sátor sátor mellett állott, az egész tábort szekérvár vette körül aránylag kis térre szorítva, emiatt a magyar hadsereg a döntő pillanatban nem volt képes kifejlődni, harcrendbe állni. Rogerius feljegyzése alapján még az ellenséggel szemben, a döntő csata küszöbén sem szűnt meg az egyenetlenség, a háborgás a király ellen. „Azt akarták, hogy a király csatát veszítsen, hogy aztán kedvesebbek legyenek a király előtt, hogy inkább megbecsülje őket s kinevették a királyt, midőn ez a Sajó partján átvezető híd védelmére felváltva ezer embert rendelt.”

A muhi csata vázlata

A mongol vezérek látva, hogy a magyarok csak védelemre gondolnak, támadólag léptek fel. Április 11.-én éjjel megtámadták a hidat, s a megáradt Sajón a tábortól nem messze gázlót találva megtették az előkészületeket a magyar tábor körülkerítésére. Egy orosz szökevény elárulta a mongolok tervét s Kálmán herceg, a király öccse és Ugrin érsek a hidon már átvonulni kezdő mongol csapatokat heves csatában visszanyomták, de ezalatt a Szubutai által vezetett mongol csapatok átkeltek a gázlón, s a most már minden oldalról körülfogott magyar táborra hajnalhasadtakor nyílzáport zúdítottak. A magyar táborban irtózatos zavar keletkezett. A szűk téren a katonák lépten-nyomon a sátrak kötelékeibe botlottak, lehetetlen volt harci rendbe állni; a kivonulást a táborból a mongolok nyílzápora tette lehetetlenné. Rendes ütközetről szó sem lehetett, csak kisebb fegyelmezett csapatok próbálhatták meg a táborból kirohanva áttörni vagy visszaszorítani a tatárok gyűrűjét.

A templomos lovagok, Kálmán herceg és Ugrin érsek dandáraikkal kétségbeesett hősiességgel harcoltak, de a templomosok mind egy szálig elestek, Kálmán és Ugrin súlyosan megsebesülve kénytelenek voltak visszavonulni. A tatárok ekkor felgyújtották a tábort, s a fejetlenség általános lett. Mindenki igyekezett menekülni. Egyesek áttörtek a mongolok sorain, de a legtöbben azon a kapun igyekeztek menekülni, melyet a mongolok soraik között szándékosan nyitottak, nehogy a magyarok nagy tömegét a végső kétségbeesésig ingereljék. Ezen az úton, amely Pest felé vezetett, igyekeztek a legtöbben menekülni. Az irgalmat nem ismerő erélyes üldözés azonban, amely a mongol hadviselésnek, éppúgy, mint a régi magyarok harcmodorának, egyik jellemző vonása volt, teljessé tette a magyar hadsereg vesztét. Igen kevesen tudtak menekülni a vérfürdőből.

A király, kit hívei önfeláldozóan védelmeztek, a nagy tömeg útjával ellenkező irányban, északnyugatra a hegyek közé csapva szerencsésen megmenekült. Öccse, Kálmán, bár súlyosan megsebesült, váltott lovakon elérte Pestet s a Dunán átkelve, megszabadult üldözőitől, de májusban belehalt a csatában szerzett sebeibe. A csatatéren maradtak, vagy az üldözés közben estek el: Mátyás esztergomi érsek, Ugrin kalocsai érsek, Gergely győri, Jakab nyitrai és Rajnald erdélyi püspökök.

„Hogy azonban a felsőbb és alsóbb rangú világiak közül” – mondja Rogerius – „kik fulladtak a mocsarakba és folyókba, kiket emésztett meg a tűz és kiket vesztett el a kard, halandó nem képes megmondani. A mezőn és utakon hevertek a holttestek, fej nélkül; igen sokan a falvakban és templomokban, hol menhelyet kerestek, összeégtek. Ez a romlás, ez a veszedelem, ez az öldöklés két napi járóföldre terjedt; a föld mindenütt vértől piroslott. Úgy hevertek a holttestek a földön, mint a legelőn a szétszórt nyáj, mint a kövek a kőbányákban.”