Marcus Fabius Quintilianus

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Marcus Fabius Quintilianus (Calagurris, ma Calahorra, Spanyolország, Kr. u. 35? - Róma?, Kr. u. 100?) római rétor, tanár

Apja is retorikával foglalkozott. Rómában tanult, tanítói és mesterei: Remmius Palaemon, Gnaeus Domitius Afer és Julius Africanus. Tanulmányai végeztével (Kr. u. 60 körül) visszatért szülőhazájába, ahol rétorként működött. Nyolc évvel később Galba, Hispania Tarraconensis helytartója magával vitte Rómába. E tény arra utal, hogy ekkorra már híres szónoknak számított. Amikor később Vespasianus rendezte a tanárok állami helyzetét, s évi 100 000 sestertiusban állapította meg a fizetésüket, elsőként Quintilianus kapott állami járandóságot nyilvános tanári működéséért. Minden bizonnyal sok előkelő tanítványa volt, többek között Ifjabb Plinius is. Domitianus őt bízta meg adoptált gyermekeinek, Flavius Clemens fiainak nevelésével, akik a császár nővérének, Domitillának az unokái voltak. Nagy hírét tükrözik Martialis sorai is, amelyek a római ifjúság legnagyobb tanítójának s a római nép dicsőségének nevezik, Juvenalisnál pedig neve egyértelműen a gazdag és befolyásos rétort jelenti. Amikor Kr. u. 91-ben húszévi tanítói működés után visszavonult, Domitianustól megkapta a consuli címet, feltehetőleg Flavius Clemens közbenjárására. Mindez azt bizonyítja, hogy az Idősebb Pliniushoz és Frontinushoz hasonlóan Quintilianus is bejáratos volt a Flavius-uralkodóházhoz. Mindezen sikerek azonban nem ellensúlyozták szerencsétlen magánéletét. Felesége 19 éves korában hunyt el (Kr. u. 87 táján), miután két fiúnak adott életet, akik közül az egyik ötévesen, a másik tízévesen halt meg. Ifjabb Plinius egy levelének tanúsága szerint Kr. u. 100-ban már nem élt.

Első munkáját „De causis corruptae eloquentiae" (Az ékesszólás hanyatlásának okairól) címmel írta abban az időben, amikor kisebbik fia meghalt (kb. Kr. u. 88-ban). Utalásaiból nyilvánvaló, hogy e munkájában a témát a stílus szempontjából vizsgálja: a hanyatlást technikai és stilisztikai okokra vezeti vissza. Védőügyvédként törvényszéki beszédeket is mondott, ezek közül az egyiket, a Naevius Arpinianus ügyében mondottat ki is adta. E művei elvesztek, ugyanúgy, mint az a két kötetből álló retorika, amelyet előadásai alapján tanítványai adtak ki. Fennmaradt viszont két deklamációgyüjtemény a neve alatt, az egyik: „Declamationes maiores" (Nagy deklamációk) 19 hosszabb darabból áll, a másik: „Declamationes minores" (Kis deklamációk) 145 kisebb beszédvázlatból. A kézirati hagyomány és az ókori utalások ellenére valószínű, hogy a nagy deklamációkat nem ő írta, szerzőségét tartalmi és stílusjegyek kizárni látszanak. A kis deklamációk viszont származhatnak az I-II. századból, így lehetnek az ő művei.

Legjelentősebb munkáját, amelynek halhatatlanságát is köszönheti, az „Institutio oratoria"-t (Szónoklattan) nyugdíjba vonulása után, tanítványai és tisztelői unszolására kezdte írni, majd kiadójának, Tryphónnak sürgetésére Kr. u. 94-94 körül kiadta. E mű a legnagyobb szabású ókori retorikatankönyv, módszerességében és alaposságában a mai egyetemi tankönyvekhez mérhető. A szerző célja az, hogy széles körű elméleti és gyakorlati ismereteket közöljön a szónokok neveléséről. E cél érdekében a korábbi szerzőktől eltérően a kisgyermekek oktatásával és a hét szabad művészet egyéb tárgyaival (grammatika, zene, geometria) is foglalkozik, majd a retorikaoktatás elkezdésének módját, a rétor kiválasztását tárgyalja. Ezután tárgyalja az inventiót, a stílus és az emlékezőtehetség kérdéseit, stb.

Mint a Flaviusok korának ideológusa a Nero korában szétzilált nevelést kívánta új, egységes alapokra helyezni. A későbbi korokban keveset forgatták művét, ismerte Fortunatianus, Cassiodorus és Szent Jeromos. A középkorban a humanisták fedezték fel újra.

[szerkesztés] Források

Pecz Vilmos (szerk.): Ókori lexikon (ISBN 9639374113)