Heliocentrikus világkép

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A heliocentrikus világkép (görög Ηλιος vagyis Helios, nap) csillagászati elmélet, miszerint a Nap van a világmindenség, illetve Naprendszer központjában.

Elterjedése Kopernikusz nevéhez fűződik. Elméletét, amely a világmindenséget úgy modellezi, hogy a Nap van a központban, nem pedig a Föld, a tudomány történetének legfontosabb hipotézisei között tartják számon, ezen felül a csillagászat és a modern tudományok kiindulópontjának is tekintik. Elsõként valószínűleg a Püthagoreus iskolában született meg a heliocentrikus világkép gondolata Kr. e. 300 körül. Abban az idõben mások is foglalkoztak ezzel a gondolattal, de mégsem ez a szemlélet lett általánosan elfogadott, hanem a ptolemaioszi geocentrikus világkép.

Kopernikusz több mint húsz év munkájával dolgozta ki a heliocentrikus világképet, melyet elsőként a "Nicolai Copernici de hypothesibus motuum coelestium a se constitutis Commentariolus" (Nicolausz Kopernicusz Kis Kommentárja az égi mozgásokra vonatkozó, saját maga által kidolgozott hipotézisekről) című műben 7 alaptételben foglalt össze.

A látszólagos hurokszerű bolygómozgás kopernikuszi magyarázata: ahogy a belül keringő Föld lekörözi a kívül lassabban haladó bolygót, az látszólag egy hurkot ír le a csillagok háttere előtt

Az égitesteknek és az égi szféráknak nincs közös középpontjuk.
A Föld középpontja nem középpontja a Világmindenségnek hanem csak a nehézkedésnek és a Hold mozgásának.
Minden körmozgás a Nap körül történik, mintha ez lenne a Világmindenség középpontja, ezért is a Világmindenség középpontja a Nap közelében van.
A Nap - Föld távolságnak az aránya a csillagos égbolt távolságához képest kisebb mint a földgömb rádiuszának aránya a Nap távolságához, úgyhogy a csillagos égbolthoz képest elhanyagolható.
Mindaz, amit az állócsillagok égboltján mint mozgást észlelünk, nem olyannak mutatkozik, mint amilyen ténylegesen, hanem olyan, mint amilyennek a Földrõl látszik. A Föld tehát a rajta levõ tárgyakkal együtt naponta megfordul változatlan pólusa körül. Ezzel szemben az állócsillagok szférája, mint a legkülsõ égbolt, mozdulatlan.
Mindaz, amit a Nap mozgásában megfigyelhetünk, nem önmagától áll elõ, hanem a Föld mozgása révén, mely mozgás éppúgy a Nap körül történik, mint a többi bolygó mozgása. Még más mozgásokat is végez ezeken kívül a Föld.
Ami pedig a bolygók mozgásánál mint direkt és retrográd mozgás látszik, nem önmagától van így, hanem csak a Földrõl nézve. Csak a Föld mozgása révén magyarázható az égbolt oly sokféle jelensége.

A heliocentrikus elmélet elfogadása - legalábbis az európai tudományos körökben - Galileo Galilei, Tycho de Brahe, Johannes Kepler és Isaac Newton nevéhez fûzõdik. Galilei ismertette az elméletet széles körben. Brache megfigyelései az égitestek mozgásáról, valamint Kepler elõbbihez fûzõdõ munkája ellentétbe került az addig érvényes geocentrikus világképpel. Newton tömegvonzásról szóló törvénye világos és egyértelmû elméleti magyarázattal támasztotta alá a heliocentrikus világképet, valamint még különlegesen pontos elõrejelzéseket is lehetõvé tett. A Kopernikusz által elõrevetített világképet gyakran kopernikuszi forradalom néven is említik.

Az 1700-as és 1800-as években felfedezték, hogy a Nap csak egy csillag a többi között, az 1900-as években pedig fény derült arra, hogy a Tejútrendszer csak egy galaxis a sok közül.

A jelenlegi álláspont - melyre többek közt a relativitáselmélet van nagy hatással- szerint minden pont a Világmindenségben fizikai szemszögbõl nézve azonos helyzetben van, miszerint bármelyik tetszőleges pontot kiemelhetünk elméleti megkülönböztetésre a többitõl. Ezek fényében a Világmindenség középpontjának meghatározása értelmét veszti.