Elektronikus zene

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Az elektronikus zene nemcsak az utóbbi időszak technológiai robbanásának következménye. Már időszámításunk előtti időszakból is vannak olyan berendezések és hangszerek, melyek automatizáltak voltak, emberi beavatkozás nélkül keltettek ilyen-olyan hangokat. ilyen volt pl. a hydraulis. Számtalan feljegyzés és érdekesebbnél érdekesebb szerkezetek, zenedobozok, gépek, muzsikáló verklik teszik a történetet bámulatossá. Azonban a jelenlegi írás részeként nem érzem fontosnak egy terjedelmes elektronikus zene történelem közlését, ezért következzen az elmúlt kb. 100 év eseménye.

Tartalomjegyzék

1 Késő 19. és korai 20. század
2 Háború utáni évek: 1940 – 1950
3 1960-tól 1970-ig
4 Késő 70-es és késő 80-as évek
5 A jelenlegi fejlődés útja: 1980-as évektől a korai 2000-es évekig
6 Külső hivatkozások

[szerkesztés] Késő 19. és korai 20. század

A legkorábbi tisztán elektronikus hangszer a Thaddeus Cahill által 1897-ben kifejlesztett Teleharmonium vagy Telharmonium volt. A hangszer egyszerű használhatóságát olyan apróságok akadályozták, mint például a héttonnányi súly és a tehervagonnyi méret. Az első praktikus elektronikus hangszernek a Theremin tekinthető, melyet professzor Leon Theremin fejlesztett ki 1919 és 20 körül. Másik korai ilyen hangszer volt az Ondes Martenot, melyet Olivier Messiaen használt előszeretettel a Turangalila Szimfóniában. Ez a hangszer népszerű volt még olyan, elsősorban francia komponistáknál, mint Andre Jolivet.

[szerkesztés] Háború utáni évek: 1940 – 1950

Elektronikus zene történelem és konkrét zene

A második világháborút követő időszakban az elektronikus zene arra volt hivatott, hogy haladó komponistákkal az élen felülmúlja a tradicionális hangszerek határait. A nagyszámban írt modern elektronikus zenei kompozíciókat csak a kezdetnek tekintették a konkrét zene és a hangfelvevők kialakulásánál 1948-ban, hogy mihamarabb kialakulhasson az első korai analóg szintetizátor. Az első konkrét zenei művet Pierre Schaeefer írta, ki olyan avantgarde klasszikus komponisták oldalán dolgozott, mint Pierre Henry, Pierre Boulez és Karlheinz Stockhausen. Stockhausen több évig dolgozott a Cologne Stúdió elektronikus zenei részlegének tagjaként, ahol elektromosan keltett hangokat próbáltak ötvözni hagyományos zenekarokkal. Max Mathews számítógépet kezdett használni zenekomponáláshoz a Bell laboratóriumban 1957-ben. Ugyancsak ismert komponisták voltak még ezen a területen Edgar Varese és Steve Reich. A Radiophonic - a BBC különleges hangeffekt műhelyében – Ron Grainer és Delia Derbyshire megalkotta az első elektronikus zenei melódiát, a Doctor Who című televíziós produkció zenei témáját.

[szerkesztés] 1960-tól 1970-ig

Habár az elektronikus zene, mint klasszikus vagy művészi kompozícióként kezdte hódító útját, néhány éven belül a populáris kultúra részévé vált, igaz, ekkor még változó lendülettel. A 60-as években Wendy Carlos két számottevő albummal népszerűsítette a korai szintetizátoros zenét: a The Well Tempered Synthesizerrel és a Switched On Bach-kal, mely klasszikus barokk zenei részleteket dolgoz fel egy Moog szinti segítségével. Mivel a Moog egy monofonikus hangszer volt, így Carlosnak rengeteg stúdióidőre volt szüksége, hogy soksávos zenéjét elkészíthesse. A korai masinák közismerten instabilak is voltak és nagyon könnyen elhangolódtak. Ezek ellenére néhány zenész, mint Keith Emerson az Emerson Lake and Palmerből, magukkal vitték a turnékra. A Theremin-t, annak ellenére, hogy hihetetlenül nehéz volt rajta játszani, mégis használták olyan jeles popzenei alkotásokban, mint a Beach Boys „Good Vibrations” című zenéje. Ezek után itt volt még a Mellotron is, mely a Beatles Strawberry Fields Foreverjében jelenik meg, és háttérhangszerként hallható a Yes It Is-ben is.

Azonban nemcsak Moog volt az egyetlen szintetizátor fejlesztő. A Nyugati Parton Donald Buchla is ilyen hangszerekkel kísérletezett, csak ezek a Moog-októl eltérően billentyűzet nélkül készültek. Ahogyan a technika fejlődött és a szintetizátorok egyre erőteljesebbek és hordozhatóbbak lettek, egyre több rockbanda fogadta kegyeibe és építette be muzsikájába. Példaként, mint relatív korai felhasználókként felhozhatók olyan együttesek, mint a The United States of America, a The Silver Apples és Pink Floyd. Habár nem minden zenéjük volt elektronikus (kivéve a The Silver Apples-t), de a zenei hangzásukat igenis a szintetikus elemek határozták meg. Az 1970-es években a stílust elsősorban a Kraftwerk karolta fel, akik elektronikát és robotokat használtak, hogy szimbolizálják és néha mulatságosan ünnepeljék a modern és technikai világ elidegenülését; ezekre a napokra a zenéjük tisztán és kompromisszumok nélkül elektronikus. Németországban elsősorban elektronikus zenékkel váltak populárissá olyan együttesek, mint a Tangerine Dream, a Can és még sorolhatnánk.

A Jazz műfajában erősített akusztikus hangszerek és szintetizátorok hangjainak keveredése határozta meg a hangzást, mint például a Weather Report felvételein. Joe Zawinul, a szinti zenész ebben az együttesben több ilyen formáció összeállításán is fáradozott. A híres jazz zongorista Herbie Hancock bandájával, a The Headhunters-szel 1970-ben hallgatóit az elektronikus és szintetizált hangok széles palettájával kápráztatta el, mely hangzás még jobban kinyílt a Future Shock albumon, mely Bill Laswell közreműködésével született meg a 80-as években. Ezen albumon látta meg napvilágot a híres Rockit, 1983-ban.

Olyan zenészek, mint a Tangerine Dream, Brian Eno, Vangelis, Jean Michel Jarre, a japán komponistáktól Isao Tomita, Kitaro szintén terjesztették és popularizálták az elektronikus zenei hangzást. A filmipar ugyancsak széleskörűen kezdte felhasználni a hangzást a filmzenékben; nagyszerű példa az elsők közül Stanley Kubrick filmje, az Anthony Burgess novelláján alapuló „A Clockwork Orange”.

A Forbidden Planet filmzenéje elektronikus kottákat használt, habár itt nem szintiket alkalmaztak 1956-ban, de miután az elektronikus zenei hangzás egyre inkább elterjedt a populáris zenében, úgy lett egyre inkább bevett szokás a filmes felhasználás és egyre nagyobb szükség a hangulat megteremtéséhez az elektronikus hangzásokkal és hangeffektekkel olyan sci-fi alkotásoknál, mint a Blade Runner és az UFÓ-s filmek. Popzenei sztárokhoz hasonlóan elektronikus zenei bandákat alkalmaztak teljes filmzenei albumok megírásához.

[szerkesztés] Késő 70-es és késő 80-as évek

Az industrial és az elektropop

A késő 70-es és korai 80-as években erőteljesen megindult az elektronikus hangszerek fejlesztése. Az analóg szintetizátorok átadták helyüket a digitális szintiknek és sampler-eknek. Ezek az első hangmintavevők a korai szintikhez hasonlóan nagyméretű és megfizethetetlenül drága berendezések voltak – olyan cégek, mint a Fairlight és New England Digital 100 000 dollárokért adtak el hangszereket. Az 1980-as évek közepén ezen zeneeszközöket leváltották az olcsó és elérhető árú mintavevők. A késő 70-es évektől rengeteg zenét alkottak ezekkel az eszközökkel. Olyan formációk, mint a Heaven 17, Severed Heads, The Human League, Yazoo, The Art of Noise, Orchestral Manoeuvres in the Dark, Depeche Mode és a New Order teljesen új fejezeteket nyitottak az elektronikus zenei jelentésben. A Fad Gadget nevét egyenesen a new wave elektronikus zenei vonatkozásának atyjaként aposztrofálják.

A zenegépek művi mivoltából kiindulva nagyszerű lehetőséget biztosítottak a véletlenszerű, nem harmonikus, statikus zajok létrehozásához, ami az indusztriális zene műfajához vezetett. A stílus úttörő csapataihoz tartozik a Throbbing Gristle (mely 1975-ben kezdte működését), Wavestar and Cabaret Voltaire. Néhány formáció, mint a Nine Inch Nails, KMFDM és a Severed Heads kalandozó felfedezéseket tettek a konkrét zene birodalmába és az onnan szerzett „kincseket” alkalmazták a mechanikus tánczenékben. Számos együttes kreált eközben durvábbnál durvább elektronikus muzsikákat. Míg időközben mások (Front 242, Skinny Puppy) ezeket a kemény hangzásokat kombinálták a korábbi pop-orientált motívumokkal, megalkotva az electronic body music-ot.

Karöltve az elektronika és indusztriál iránti növekvő népszerűséggel, számos alkotó a dub muzsika megalkotásán fáradozott. Figyelemre méltó producer volt ezen a területen Adrian Sherwood, kinek az On-U Sound elnevezésű címkéje volt 1980-ban felelős az indusztriál és a zajok esztétikájának ötvözéséért olyan nevekkel az élen, mint Tackhead, az énekes Mark Stewart és még sorolhatnánk. Ez kövezte ki az utat az 1990-es években népszerű dub-hoz, olyan együttesek vezetésével, mint a Meat Beat Manifesto és a későbbi downtempo és trip-hop producer páros, Kruder & Dorfmeister.

[szerkesztés] A jelenlegi fejlődés útja: 1980-as évektől a korai 2000-es évekig

A techno, a house és a trance útja

A chicago-i techno, a detroit-i house hangzás a korai 80-as években és a későbbi angliai bázisú acid house vonal a késő 80-as és korai 90-es években csak olaj volt a tűzre, hogy az elektronikus zene fejlődése és elfogadottsága kiteljesedjen és megtalálja helyét a táncparketten. Az elektronikus kompozíciók gyorsabban és precízebben alkotnak ritmusképleteket, mint a tradicionális hangszerek. Az elektronikus tánczenei hangzás sokszor használ ezért hagyományos hangszeres hangmintákat.

A használható elektronikus hangszerek árainak zuhanása azt jelentette, hogy a popzene jelentős része elektronikusan készült. Olyan művészek, mint Björk, Moby hamar popularizálták a változatos formákat a fő zenei áramban (mainstream). A 90-es években, a török elektronikus zenei producer, Murat Ses publikálta műveit, melyek keleti, közép-ázsiai és anatóliai zenéket egyesített: „az idő és határok nélküli összefüggés kultúrák és civilizációk között”. Alexandre Bischof Dark Lounge -a a modern elekrtonikus zenét ötvözi hazájának samba gyökereivel és viszi elvont és sötét irányba a hangokat.