Arckép
A Wikipédiából, a szabad lexikonból.
Ez a szócikk a Pallas Nagy Lexikonából származó szövegen alapul, emiatt lektorálandó és korrektúrázandó: tartalmát és nyelvezetét frissíteni és strukturálni kell.
Az arckép vagy portré az embernek akár szobrászati, akár festészeti, akár fényképészeti műben előállított képmása.
Tartalomjegyzék |
[szerkesztés] A szobrászatban
A szobrászati képmás lehet szobor, mely az ember egész alakját életnagyságban, vagy azt meghaladó, vagy annál kisebb méretben ábrázolja. Az életnagyságú vagy annál nagyobb méretű képmást rendszerint közhelyeken állítjuk fel és emlékszobornak nevezzük. Egész alakú képmás életnagyságnál kisebb méretben nem igen szokásos. A szobrászati képmást, mely az ember fejét és a törzsök felső részének kisebb vagy nagyobb darabját ábrázolja, mellszobornak nevezzük. A mellszobor ritkán haladja meg az életnagyságot, rendszerint életnagyságú, de lehet annak fele, negyede, sőt ötöde is, vagy annál még kisebb. A domborműben előállított képmás szintén csak a fej és a törzs felső részének ábrázolására szorítkozik, a méretek tekintetében éppen oly változatos, mint a mellszobor. Ha a domborművű képmás lapja kerek alakú, akkor médaillonnak nevezzük. De ez elnevezés csakis a kerek lapra vonatkozik. amiből következik, hogy nem minden médaillon egyszersmind képmás. Miként a szobor, úgy a domborművű és a médaillon alakú képmás is, készülhet kőből, fából, agyagból, s arra alkalmas bármely fémből. Ha azonban a kerek lapon előállított képmás lapjának hátsó felén is van bármely ábrázolás, vagy akár irás, akkor azt éremnek (médallion) nevezzük, ám ez kivétel nélkül fémből készül és kisebb méretű. Így az érem fogalmával együtt jár a fém fogalma, de nem minden érmen van egyszersmind képmás is. A kameákon és a gemmákon is találkozunk arcképekkel.
[szerkesztés] A festészetben
A festészeti műben előállított képmás lehet vagy egyszerűen rajz, vagy pedig a festés bármely eljárása szerint készült festmény. A rajzolt vagy festett képmás sohasem haladja meg az életnagyságot, legfölebb abban a nagyon ritka esetben, ha elhelyezésénél fogva nagyobb távolságról való hatásra van szánva. Életnagyságon alul. minden méretben készülnek festett képmások. Leghelyesebb méret az életnagyság. A festett képmás lehet bármily nagyságban egész alak, lehet térdkép, ha t. i. az alak felső része térdig ábrázoltatik, lehet félalak lehet mellkép; vagy csupán fej. Továbbá a képmás a fej helyzete szerint az arcot v. szemben (en face), vagy oldalnézetben (en profil) ábrázolja. Az oldalnézet sokféle, a szerint amint az arcnak csakis egyik felét arcélben tünteti föl, vagy pedig az arc másik feléből több vagy kevesebb látható amit aztán fél- vagy háromnegyed oldalnézetnek nevezünk.
Az arcképnek acélja a hasonlóság, de ez nem állhat egyedül csak a formáknak anyagilag minél hivebb utánzásából. Az arckép akkor igazán művészi alkotás, ha kevésbbé lényeges részletek mellőzésével, az arcban az ábrázoltnak jellemét, erkölcsi egyéniségét, szellemi világát is kifejezi, azaz ha a testi hasonlósággal a lelki hasonlóság párosul. Amely arcképen a művészet e nagy és nehéz feladata jól meg van oldva, az nemcsak egyszerüen az egyén képmása, hanem visszatükrözi az egyénben ama korszakot, melyben élt és a nemzetet, melynek tagja volt, s mint ilyen a történeti festmény jelentőségévei bir.
[szerkesztés] A fotográfiában
[szerkesztés] Története
Az egyiptomi művészetben, névszerint a szobrászatban az arckép nagy fejlettséget ért el, ami-.. ről számos emlék tanuskodik. Többek között az u. n. seik-el-beled (falusi biró) és az irnok szobra egyéni jellemü alkotások. A görögöknél hosszú ideig törvények tiltották el a szobrászatot az arcképektől. Igaz, hogy Kr. e. 540-ben állítottak először szobrot az olimpiai győzőnek, de ez a szobor nem annyira képmás. inkább csak emlék lehetett. Plinius is említi, hogy a görögöknél nem volt szokás az embere k képmását előállítani, csak azét, aki Olimpiában háromszor győzött. A természethű arcképnek a görög szobrászatban Lysippos és fivére Lysistratos törtek utat. Amaz Nagy Sándor kedvelt szobrásza; emez az első volt. aki az arcról gipszlenyomatot készített. Ekkor keletkezhetett Sophoklés (l. o.), szobra., mely Rómában a laterani muzeumban van, tovabbá az a néhány érdekes fej, melyet Nagy Sándor képmásának tartanak. Homéros, Aisópos; Sókratés (l. o.), és mások szobrait nem vehetjük képmásoknak, amennyiben azok nem a valóság után készültek, hanem pusztán képzeletbeli alkotások, de mint ilyenek mesterien fejezik ki az illetőknek személyéről képződött fogalmat. A rómaiak a megkezdett úton tovább haladva a szobrászat ez ágát nagy tökélyre vitték, amiről a fönmaradt és kivétel nélkül megkapóan egyéni jellemü mellszobrokon kivül, Hadrianus császár idejéig minden egyes érem tanuskodik. Éles megfigyelő képesség és az előállítás páratlan iskolázottsága befejezett alkotásokká avatják a műveiket.
Görögországban az arcképfestés is Nagy Sándor idejében érte el a fejlettség magasabb fokát. Emlékek hiján egy adomából következtetjük ezt. Nagy Sándor egy ízben halállal fenyegette Apellést, kedvenc udvari festőjét, amért hivatlanul betoppant hozzája. A festő azzal menté magát, hogy egy udvari ember küldte oda, de nem tudta annak nevét. A mentegetődzés már-már hiába való volt, mikor a művész iró-vesszőt vesz első és falra oda veti az illetőnek képmását, melyet a fejedelem azonnal fölismer és a festő meg volt mentve. A legújabb időben Egyiptomban Fayum mellett sírokban talált és a Kr. u. III. századból való arcképek, melyek a Graff-féle gyüjteményben összeállítva egész Európát bejárták, a görög arcképfestészetet eddig nem is sejtett tökély magaslatán mutatták be. Ez arcképek, melyek viaszos festékkel vannak előállítva, élénk kifejezés és egyéni jellem tekintetében méltó társaik a velük egyidejű római mellszobroknak.
A klasszikus korbeli arckép-festés technikai és művészeti hagyományainak elhalaványult nyomaival találkozunk a római katakombákban előforduló-nékány arcképen: Valamivel későbben; mit kor a mozaik képek dívtak, a festés e korlátolt technikája is megpróbálkozott az arcképpel, aminek példája a ravennai San Vitale templomban Justinianusnak és nejének alakja.
Századokig tartó szünet után kezdett ébredni az emberben az egyéni tudat és vele együtt az arckép ismét helyet foglalt a szobrászat és a festészet feladatai sorában.
A reneszánsz korában, a 15. században Mimo da Fiesole, Desiderio da Stelignano,Rossellino, Benedetto de Majano és Donatello a szobrászatban az arcképet a természethűség magas fokára fejlesztették.
A reneszánsz szobrászat enemű alkotásai közé tartozik Mátyás király és Beatrix királyné domborműves képmása, Bécsben a császári művészeti múzeumban. A szobrászokkal egyidejüleg az olasz festészet még nagyobb sikerrel művelte a művészet ez ágát. Az arcképek az egyéni jellemnek, az egyén egész lényének megkapóan élénk ábrázolásai. Leonardo da Vinci, Raffaello, Tiziano művei feltárják az arcképben rejlő nagy művészeti feladatot, megértétik, hogy e föladat méltó a legnagyobb mesterhez is. Majd a 17. században Németalföldön Frans Hals, Rembrandt, Rubens, Van Dyck és sokan mások a legfőbb művészeti törekvésüket az arcképre irányozzák. Különösen Frans Hals és Rembrandt a kifejezés élénksége tekintetében páratlan tökéletességű képmásokat festettek. Hogy az ember lelkének és testének pillanatnyi állapotát lehetséges felfogni és visszaadni, azt már korábban is sejthették, a megvalósítás dicsősége Hollandiát és kivált e két mestert illeti. Spanyolországban ugyanezt teszi Velasquez. Németországban már a 16. században Albrecht Dürer és Holbein juttatták érvényre az arcképet, de a jellemzés erélyességében jóval a németalföldiek alatt állanak. A németalföldiek a csoportos arcképekkel egy új faját teremtik meg a festészetnek. A XVII. század után is, midőn a festészet más ágait alig művelték, az arckép állandóan virágzott, s a hanyatlás közepette fönntartója, táplálója volt a művészeti gyakorlatnak.
Based on work by