Ábel Márton

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Ábel Márton (Tevel, 1804. október 25. – Budapest, 1884. február 25.) magyartanár

Édesapja takácsmester volt. Ábel Márton 12 éves korában, az elemi tanulmányai befejezése után néptanító bátyja mellett segédtanítóként működött. Ezután fél évig Eszéken, egy évig Mágocson és egy évig Szakcson volt tanítósegéd. Mágocson és Szakcson a Bell–Lancester-féle tanrendszer szerint oktatott. Ekkor történt, hogy a budai tanító, Fúsz Endre felkérte segédkezésre. Így jutott Ábel Márton 1823-ban a budai tanítók közé. Attól kezdve, kivéve fél évi segédeskedését a vízivárosi iskolánál, szakadatlanul a tabáni iskolában működött. 12 évi segédtanítóskodás után 1835-ben főtanítónak nevezték ki. Az 1850-es években a kormány elismerő oklevéllel, főelemi tanítói kinevezéssel jutalmazta. A közoktatásügyi magyar törvény kihirdetése óta igazgatóként vezette a tabáni iskolát, melynek 4. fiúosztályában oktatott egészen nyugállományba helyezéséig.

1834-ben megszerezte Stephani hangoztató módszere vezérkönyvét, és ezen évtől kezdve úgy saját osztályában, mint a vezetése alatti iskolában az olvasást a hangoztató módszer szerint sajátították el a gyermekek. Ezen módszer szerint írt egy tankönyvet is, amelyet 1835-ben Budán nyomatott ki. 1840–41-ben két füzet Magyar Nyelvgyakorlatokat adott ki. E füzeteket 1862-ben másodszor is kiadták.

[szerkesztés] Források

• Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái, Arcanum, Budapest, 2000, ISBN 9638602996