Kitaibel Pál

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

Kitaibel Pál (1757. február 3. – 1817. december 13.) magyar botanikus és kémikus volt, aki hatalmas munkával összegyűjtötte és leírta Magyarország növényeit, kőzeteit és ásványvizeit. Életműve szerteágazó: a korában művelt természettudományoknak szinte minden ágában dolgozott.

A Sopron megyei Nagymartonban született jómódú parasztszülők gyermekeként. A település (ma már város) Trianon óta Ausztriához tartozik, Burgenlandban található, német neve Mattersburg. Itt volt kisiskolás, a középiskolát Sopronban, majd Győrben végezte, és csak a szünidőkben tért haza. Ezután orvosegyetemi tanulmányokat végzett, és ezek helyszinéül nem a közelebbi Bécset, hanem a távolabbi Pest-Budát választotta. Ettől fogva ritkán jut vissza szülőföldjére.

Negyedéves orvostanhallgató, amikor kinevezték az egyetem vegytani-növénytani tanszékén, Winterl Jakab professzor mellé tanársegédjévé, majd adjunktusává. A tanszék feladatai közé tartozik a botanikuskert (a "Füvészkert") gondozása is. Előadásokat Kitaibel nem is vállalt, a tudományos munkának élt. Rendes egyetemi tanári kinevezését csak 1802-ben kapta meg I. Ferenc császártól.

Rendkívüli szorgalommal és rendkívül mostoha körülmények közt dolgozott. Laboratóriumát otthonának konyhájában alakította ki és állandóan azzal küszködött, hol tudja elhelyezni dokumentumait.

Tartalomjegyzék 1 Vegyészet 2 A tellur-vita 3 Botanikai munkája 4 Emléke 5 Külső hivatkozások 6 Irodalom

[szerkesztés] Vegyészet

Kezdetben főleg kémiával, ásvány- és ásványvízvizsgálatokkal foglalkozott. „Ő állított elő a világon először klóros meszet, dolgozott ki többféle analitikai eljárást, vett részt a hazai répacukor-gyártási kísérletekben, szappanok előállításában és a tellúr nevű fém felfedezésében” - írta róla halálának 150. évfordulóján az Élet és Tudomány. Vegyészeti munkájáról keveset tudunk és még kevesebbet tudott a korabeli tudósvilág: a nehéz körülmények között publikálásra nem maradt ideje. A hazai ásványvizekről szóló poszthumusz műve, a Hydrographia Hungariae (1829) ma is forrásmunka.

[szerkesztés] A tellur-vita

„A tellurnak, az egyetlen erdélyi magyar elemnek a felfedezése, ma is vitatható története a hazai ásványtannak. A tellurt, Müller F. József bányamérnök-mineralógus, mint az erdélyi bányászat vezetője fedezte fel elsőként 1783-ban, majd tőle függetlenül Kitaibel Pál 1789-ben. Ezek után Müller felfedezésének ismeretében Martin Heinrich Klaproth német vegyész írta le az elemet és nevezte el tellurnak 1798-ban. A kibontakozott prioritási vitában végül is Kitaibel Pál hivatalos nyilatkozatban elismerte, hogy az elemet Müller F. J. fedezte fel. Így két magyar, ill. magyarországi tudós felfedezését egy harmadik, külföldi tudós határozottabb fellépésével tette magáévá. Nem egyedülálló esete a magyar tudománytörténetnek” - olvasható a Budapesti Műszaki Egyetem honlapján.

[szerkesztés] Botanikai munkája

Később a botanikus kert bővítése és az ezzel összefüggő terepfeladatok kötötték le figyelmét és idejét. Terepre csak tavasztól őszig volt érdemes menni. Útjai kezdetben csak néhány naposak, aztán egyre hosszabbak voltak. Csak a XVIII. század végén kerül sor első ízben olyan rendszeresen megtervezett és végre is hajtott kutatómunkára, amelynek során az egész ország területét bejárják, és földtani, állattani, valamint növénytani szempontból átvizsgálják. Különös büszkeségünk, hogy ezt nem külföldi, hanem magyar kutató, Kitaibel Pál végzi - írta Tasnádi Kubacska András az Élet és Tudomány Kalendárium, 1957)

1799-ben Kitaibel és Waldstein Ferenc Ádám gróf előfizetési felhívást tettek közzé hazai és külföldi folyóiratokban egy képes magyar növényleírás megjelentésére. Magyarországot botanikai tekintetben szinte csak az osztrák határon kutatták fel pontosabban, amikor Európában már majdnem minden moha még a tenger fenekéről is napfényre került, ebben az országban több száz növény elrejtve maradhatott, ez a föld termékekben, ritka növényekben és ásványkincsekben igen nagy gazdagságot mutat fel- írták a felhívásban.

Kitaibel több mint ezerkétszáz napot töltött terepen, eközben mintegy 20 ezer kilométert járt be a Kárpát-medencében.

Az összefoglaló mű Descriptiones et Icones Plantarum Rariorum Hungariae címmel 1799 és 1812 között Bécsben jelent meg latin nyelven, három díszes kötetben, 280 színes rézmetszettel. A begyűjtött herbáriumanyag 15000 lapnyi hagyatékát Jávorka Sándor dolgozta fel 1926 és 1936 között. Kitaibelt az egyetem megbízta a teljes Flora Hungarica megirásával, de korai halála ebben megakadályozta. Az anyag, amelyet a Nemzeti Múzeum őriz, részben még mindig kiadásra vár.

[szerkesztés] Emléke

Nagymarton a jelentősebb évfordulókon rendszeresen megemlékezik Kitaibelről, emlékét utcanév is őrzi. 1992-ben postabélyeget is adtak ki négy „osztrák” természettudósról, köztük Kitaibel. Szülőháza a városfejlesztés áldozata lett, 1957-ben avatott emléktáblája a múzeum raktárába került.

Magyarországon legalább három településen (Budapest, Sopron, Harkány) van Kitaibel Pál utca. A tudós emlékét országos iskolai biológiai tanulmányverseny is őrzi.

[szerkesztés] Külső hivatkozások

• Kitaibel Pál az Élet és Tudomány tükrében
• Kitaibel Pál Dr

[szerkesztés] Irodalom

• Szathmáry László: Kitaibel Pál mint magyar chemikus, (Magyar Gyógyszertudományi Társulat Évkönyve, 1931.),
• Gombocz Endre: A magyar botanika története, Budapest, 1936.,
• Jávorka Sándor: Kitaibel Pál, Budapest, 1957.,
• Réthly Antal: Kitaibel Pál úttörő geofizikus, (MTA biológiai csoportjának közleményei, 1958.),
• Szabadváry F. - Szőkefalvy-Nagy Z.: A kémia története Magyarországon, Budapest, 1972.