Kína politikai élete

A Wikipédiából, a szabad lexikonból.

A Kínai Népköztársaság pártállam, ahol a politikai hatalom alapvetően három részre osztható: a pártra, az államra és a hadseregre. Az országra alapvetően jellemző az oligarchikus berendezkedés, ahol a politikai hatalom kis számú (mintegy kétezer) ember kezében összpontosul, akik Pekingből irányítják az ország életét. A központi irányítás azonban egyre több engedményt tesz a helyi vezetők, a befolyásos párton kívüliek és amúgy az egész kínai lakosság akaratának. Mindazonáltal a politikai vezetők még mindig szigorú ellenőrzést gyakorolnak a lakosság felett, jellemző a propaganda és a cenzúra.

A népköztársaság fennállása során sokszor sérültek az emberi és polgári jogok. A sajtószabadságot tekintve Kína az országok rangsorában az utolsó helyek egyikét foglalja el. Azonban talán a legsúlyosabb a humanitással szemben elkövetett lépés, az 1989-es, demokráciát követelő diáklázadás vérbe fojtása volt.

Tartalomjegyzék 1 A kínai állam felépítése 2 A Kommunista Párt 3 A hatalom kérdése 4 Tisztségviselők 5 Politikai irányvonal 6 Politikai adottságok 6.1 Nemzetiségek 6.2 Egyéb politikai irányzatok 7 Külpolitika 8 Felhasznált irodalom

[szerkesztés] A kínai állam felépítése

A kínai állam legjelentősebb szervei: az Országos Népi Gyűlés, az államelnöki szerepkör és az Államtanács. Az Államtanács tagjai az államelnök, az alelnökök (most négy), öt országos tanácsos, valamint 29 miniszter és az Államtanács bizottságainak elnökei.

Bővebben A Kínai Népköztársaság államszervezete

[szerkesztés] A Kommunista Párt

Kínában lényegében egypártrendszer van. Ezt árnyalja, hogy létezik nyolc kisebb párt is, ám ezeknek el kell fogadniuk a Kínai Kommunista Párt egyeduralmát.

1949 óta Kína politika jellemző a párt vezető szerepe. Lényegében a Kínai Kommunista Párt áll minden állami feladat mögött. A centralizált szerv továbbá nagy befolyást gyakorol minden közügybe, de még a magánéletbe is. Pártszervezetek felügyelete alatt áll a legtöbb Kínában működő áruház, gyár, katonai vagy oktatási intézmény. A párt megköveteli tagjaitól a fegyelmet, a párttagok ellenőrzésére külön szervek működnek. A párton belül működnek különböző pártbizottságok, ahol a tényleges döntés megtörtének. Ezek a testületek egyben színterei a pártfegyelem ellenőrzésének.

A Kommunista Párt hatalmának megőrzésének egyik legfontosabb eszköze a hadsereg. A legtöbb vezető (Mao Ce-tung, Teng Hsziao-ping, Lin Piao) is a hadsereg irányítójaként ragadta magához a hatalmat. Ám az egyéb rangos hivatali állást is sokszor katonai tisztségviselők látnak el.

Bár a kínai államszervezet erősen totalitárius, legtöbbször lehetőség volt a párton belül ellenvélemény kifejtésére. A Kína történelmét meghatározó 1978-79-es demokratikus mozgalom is a vezetés megkérdőjelezésén alapult. Az 1990-es évektől kezdve a helyi vezetés is egyre nagyobb hatalommal bír a központi vezetéssel szemben, így sok helyen a tényleges hatalom a gazdaság irányítói kezében van, és nem a pekingi központi kormányzatéban.

Bővebben Kínai Kommunista Párt

[szerkesztés] A hatalom kérdése

A Kínai Népköztársaságban a tényleges politikai hatalom sokszor nem a vezető beosztású tisztségviselők kezében összpontosul. Például Deng Xiaoping, akinek a nevéhez fűződik a 70-es–80-as évek Kínájának irányítása, lényegében semmilyen pártbeli funkcióval nem rendelkezett, ám mégis az ő döntései számítottak meghatározónak.

Az 1980-as évekig a hatalom nagyrészt a Hosszú Menetelés veteránjainak kezében összpontosult. A kiöregedett vezetők helyett a korábbi középvezetők kerültek a legmagasabb tisztségekbe. Az ő neveltetésük már nagyban eltér a korábbi, nyugati egyetemeken tanult vezetőkétől, nagyrészt a Szovjetunió egyetemein végeztek, földhözragadtsághoz szoktak. Talán ennek köszönhető, hogy a párton belüli formális és informális hatalom egyre többször találkozik.

Az 1990-es években a helyi szervek hatalma nagyban nőtt. Egyben a különböző párton kívüli gazdasági csoportok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a politikában.

[szerkesztés] Tisztségviselők

• Államelnök: Hu Jintao
  • Alelnök: Zeng Qinghong
• Államtanács elnöke: Wen Jiabao
  • Alelnökök: Huang Ju, Wu Yi, Zeng Peiyan, Hui Liangyu
• Politikai Bizottság állandó képviselői: Hu Jintao, Wu Bangguo, Wen Jiabao, Jia Qinglin, Zeng Qinghong, Huang Ju, Wu Guanzheng, Li Changchun, Luo Gan
  • További tagok: Wang Lequan, Wang Zhaoguo, Hui Liangyu, Liu Qi, Liu Yunshan, Li Changchun, Wu Yi, Wu Bangguo, Wu Guanzheng, Zhang Lichang, Zhang Dejiang, Chen Liangyu, Luo Gan, Zhou Yongkang, Hu Jintao, Yu Zhengsheng, He Guoqiang, Jia Qinglin, Guo Boxiong, Huang Ju, Cao Gangchuan, Zeng Qinghong, Zeng Peiyan, Wen Jiabao
    • Helyettes tag: Wang Gang

[szerkesztés] Politikai irányvonal

További részletek: Kínai népköztársaság története

1977-ben Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping), akit akkor még nem rehabilitáltak, meghirdette programját, amely egy Mao Ce-tung idézetre épült: „Az igazságot a tényekben kell keresni”. Ez a mondat lett az alapja a későbbiekben kibontakozó gazdasági és politikai irányvonalváltásnak. A korábbi, marxista ideológiára épülő vezetés helyett egy pragmatikus irányítás jött létre, amely nagy hangsúlyt fektetett a gazdaság talpra állítására. A fő szlogen a „Négy Modernizáció” lett, amely magába foglalta a mezőgazdaság, az ipar, a hadsereg és a tudomány-technika színvonalának megemelését, és végeredményként egy gazdagabb, erősebb és jelentősebb Kínát hozott létre.

Az 1970-es évek legvégén megindult politikai reformok legjelentősebb fordulópontjának az 1978. december 18. és 22. között megtartott Központi Bizottsági ülést szokás tartani. Ekkor rehabilitáltak több korábban kitisztogatott személyeket a Politikai Bizottságban, így Deng hívei túlsúlyba kerültek, és megindulhatott a gazdaság modernizációja. Deng elképzelése a Kínai Kommunista Párton belül azonban korántsem alkotott teljes sikert. Mind balról, a konzervatív Mao hívek, mind pedig a radikálisabb álláspontot képviselő, demokratikus átalakulást kívánó csoportok felől komoly kritikát kapott a rendszer. Tény, hogy az új elképzelés nagyban támaszkodott a Mao Ce-tung által kiépült rendszer konzerválására is a reformintézkedések mellett. Az 1980-as években Deng és csoportja az ellenzék pártból való eltávolításán fáradozott. Az 1990-es évek elejére nagyjából sikerült is.

Az 1980-as évek vége felé – látván a Deng-féle nomenklatúra kiépülését – a radikális ellenzék egyre erősödött, leginkább a párton kívüli közéletben. Legjelentősebb megmozdulásuk 1989. májusában indult Pekingben. 1989. június 4-én az azóta már csak Tienanmen téri mészárlásként elhíresült sortűzzel vetnek véget a tüntetésnek. Ez az esemény a meghatározója az 1990-es évek első felében kibontakozó új politikai irányzatnak, ahol ismét a megfélemlítések és a diktatórizmus kapták a jelentős szerepet.

Az 1990-es évek vége felé a korábbi vezetőréteg folyamatos lecserélődésével a politika is nagyban lazult, melyet Hongkong 1997-es, majd Makaó 1999-es sikeres csatlakozása is mutat. Szintén e két területhez köthető az „Egy ország, két politika” meghatározás is, amely keretében a két korábbi gyarmat megtarthatta korábbi politikai berendezkedését. Ám Kína többi részén továbbra is elmondható, hogy egy erősen centralizált, bürokratikus politikai hatalom üli meg a mindennapokat, miközben a gazdaság egyre nagyobb függetlenséget élvez.

[szerkesztés] Politikai adottságok

[szerkesztés] Nemzetiségek

Ez a szakasz még csonk. Segíts te is a kibővítésében!

[szerkesztés] Egyéb politikai irányzatok

Kínában nyolc kisebb párt is fennmaradt 1950 előttről. Fő támogatóik a gazdasági emberek és az értelmiség köréből kerülnek ki. Ezen pártok mind elismerik a Kínai Kommunista Párt vezetőszerepét, az Egyesült Népfront tagjaiként minden aktivitásukhoz a Kommunista Párt beleegyezése szükséges. Új pártok létrehozása jelenleg szigorúan tilos az országban.

A nyolc bejegyzett kis párt és a Kínai Kommunista Párt közötti egyeztetési fórum a Népi Politikai Tanácskozó Testület.

A pártok:

• Kuomintag Forradalmi Bizottsága, amely 1948-ban a Csang Kaj-sek vezetése alatti Kuomintagból vált ki
• Kínai Demokratikus Liga, amely 1941-ben művészek és egyetemi tanárok alakítottak
• Kínai Nemzeti Demokratikus Felépítés Szövetsége, amelyet 1945-ben pedagógusok és kínai tőkések alapítottak
• Szövetség a Demokráciáért, amelyet általános és középiskolai tanárok és újságírók alapítottak 1945-ben
• Kínai Parasztok és Dolgozók Demokratikus Pártja, amelyet orvosok, művészek és tanárok 1930-ban alapítottak
• Zhi Gong Dang (Párt a Közérdekért), amelyet az országon kívül élő kínaiak támogatnak
• Jiusan Társaság, amelyet 1947-ben egy kisebb tudós munkaközösség hozott létre
• Tajvan Demokratikus Önkormányzat Liga, amelyet 1947-ben a Kínai Népköztársaságba került tajvani származásúak alapítottak

[szerkesztés] Külpolitika

Ez a szakasz még csonk. Segíts te is a kibővítésében!

[szerkesztés] Felhasznált irodalom

• Alan Hunter & John Sexton: Contemporary China, ISBN 0-312-22147-9
• Jordán Gyula: Kína története, ISBN 963-9215-19-8